Tiszatájonline | 2014. január 9.

Feszült várakozás

Nehéz helyzetben van a tudósító, ha egy karácsonyi koncert esetében az esemény ünnepi jellegét némileg elfedő kellemetlenségek tálalásán kell gondolkodnia. Főleg, ha a kritika fókuszában álló együttesek maguk is ünnepeltek. Márpedig a december 19-én a Művészetek Palotájában hangversenyt adó MR szimfonikusok és a Rádió hozzájuk csatlakozó énekkarai számára jubileumi év a 2013-as […]

Nehéz helyzetben van a tudósító, ha egy karácsonyi koncert esetében az esemény ünnepi jellegét némileg elfedő kellemetlenségek tálalásán kell gondolkodnia. Főleg, ha a kritika fókuszában álló együttesek maguk is ünnepeltek. Márpedig a december 19-én a Művészetek Palotájában hangversenyt adó MR szimfonikusok és a Rádió hozzájuk csatlakozó énekkarai számára jubileumi év a 2013-as: a Rádiózenekar 1943. október 7-én, Dohnányi Ernő vezényletével adta első koncertjét. Most, hetven évvel később, az őszi ünnepi koncertek mintegy lezárásaképpen pedig egy kimondottan izgalmasnak ígérkező, magyar koncerttermekben ritkán elhangzó művekből összeállított műsorral kívánt a kereszténység egyik legnagyobb ünnepére emlékezni.

A választott darabokat, amellett, hogy karácsonyi tematikával rendelkeztek (bár Bruckner Te Deumának elhangzása okán helyesebb egyházi ihletésű kompozíciókról beszélnünk), egy további fontos tulajdonságuk kapcsolta még össze: szerzőik egytől egyig koruk olyan meghatározó muzsikus-egyéniségei (voltak), akik amellett, hogy fogékonyak voltak a mindenkori újra, és kísérletezéseik révén igyekeztek a modernitás útjait is fürkészni, mindannyian meg is kívántak tartani valamit az elmúlt korok zenéjéből. Bruckner, Respighi vagy éppen Britten olyasvalakik tehát, akik sikeresen teremtettek balanszot a komponálásban szív és ész között, akik végső soron sohasem tagadták meg művükben az inspiráció elsődlegességét, és akik eltérő időben és kulturális térben ugyan, de hasonló ideált igyekeztek megvalósítani azzal, hogy formabontó ötleteiket sokszor nagyon is hagyományos formákon belül kívánták kibontakoztatni.

Hogy a programszervezők részéről gondoltak-e a kiválasztott mesterek e hasonlóságára, nem tudhatjuk. Átgondolt és tudatos döntésnek tűnt ugyanakkor, hogy – Bruckner I. szimfóniájának intermezzóként vagy a második félidő nyitányaként is beillő scherzóját nem számítva – olyan alkotásokat válogassanak egymás mellé, amelyek a legkülönbözőbb módokon aknázzák ki a vokális zenében rejlő lehetőségeket, s számtalan variációját vonultatják fel annak, hogy egy zeneszerző miképpen alkalmazhat kórust zeneművében. A koncert egy a capella tétellel, Kocsár Miklós női karra és szólistára írott Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj című sorozatával kezdődött, amelyet a Rádió gyermekkórusa adott elő. A következő műsorszámban (Respighi Laudájában) azonban a kórus és szólisták mellett már kisebb zenekart is hallhattunk. A sorban ezután egy különleges hangszerelésű mű következett: Britten tizenegy tételes karácsonyi kórusciklusát egy hárfajátékos és a szólistákkal kiegészülő gyerekkar adta elő. Az eseményt pedig az addigiakon minden dimenziójában túlmutató kompozíció, Bruckner Te Deuma zárta, amelyben a hatalmas zenekar egyenrangú partnere a négy szólistának és az ugyancsak monumentális kórusnak.

Minden adott volt tehát egy figyelemre méltó estéhez, amely az ünnepi készülődésben és az ilyenkor szokásos forgatagban némi megpihenést és felüdülést nyújt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe ellátogatóknak. A nyugodt, elmélyült zenehallgatás helyett az est, s annak is különösen az első félideje feszült várakozássá változott: ritkán érzi néző és hallgató a nézőtérre rátelepedő csendet oly nehéznek és a tapsot oly kényszeredettnek, mint Kocsár és Britten darabjai alatt és után. Ráadásul azok rontották el ezúttal az ünnepet, akikre a legnehezebb haragudni: a gyerekek. Az MR gyermekkórusa ezen az estén finoman szólva sem állt a helyzet magaslatán. A hamis szólókért, a folyamatos, kínzó pontatlanságért persze nem is csak ők okolhatóak. Kabdebó Sándor másodkarnagyon is látszott, hogy többször felsülő tanítványaiban nem képes a kétezer néző és hatalmas koncertterem okozta szorongást megszüntetnie. Igazán kár mindezért, mert a műsor csaknem felében szereplő gyerekkórus a koncert egészére rányomta a bélyegét, és talán így még az is haloványabbnak és szürkébbnek hatott, amely máskor minden további nélkül kiérdemelte volna a „jó közepes” minősítést. Aligha véletlen, hogy – s ilyenre tényleg ritkán van példa – a folytatást többen nem várták meg, s az első felvonás végén távoztak a rendezvényről. Az így némileg foghíjassá lett nézőtéren a második részre már helyre állt a rend. Előbb Bruckner I. szimfóniájának Scherzóján bizonyították az MR szimfonikusok, miért is számítanak az ország egyik vezető zenekarának, a Te Deum pedig szép példája volt annak, hogy Rádió érdekeltségébe tartozó együttesek közösen még az előadójuk elé nagy kihívást támasztó művekkel is sikerrel tudnak megbirkózni.

Mi sem lehetne méltóbb lezárása egy tematikáját a Várakozásnak szentelő zenei műsornak, mint Bruckner „büszkesége”, amelyet élete végén a mester be nem fejezett utolsó, IX. szimfóniájának fináléjául szánt, hogy ezzel is tisztelegjen nagy elődje, Beethoven előtt, s megoldja az őt régóta nyomasztó terhet, amelyet Beethoven IX. szimfóniája és annak utolsó tétele, az Örömóda minden 19. századi szimfóniaszerzőre rámért. A méltóságteljesen hömpölygő, majd apoteotikussá terebélyesedő tétel ezúttal azonban inkább a hangverseny első felének túlharsogását szolgálta, mintsem a zene általi „üdvözülést”.

Ignácz Ádám