Ayhan Gökhan lapszemléje

DECEMBER

Télikabátosan járjunk utána, jégszotyolázzunk kicsit, ezúttal a Kalligram, a Holmi és a Műút.hu kínálatából.

A Kalligram Céline Kastélyról kastélyra című meglehetősen zaklatott, Bernhard figuráinak kétségbeesés és józan ész határán egyensúlyozó monológjainak világát idéző szövegével nyit. Íme a szövegből egy kis idézet:

„Aztán jön a fej vagy írás, hogy kiadják-e!, legfeljebb egy íróval több!… úgyis van már vagy ezer, teli velük a pince! Akkor mehet az egész a kukába? … a bunkók úgysem olvasnak!… fütyülök rá! Szemétbe! Na, jól kinézek!… ürítik a kukákat? Rám is vár vagy kettő!” Zaklatott, idegbetegszálakon zongorázó szöveg, erős idegzetűeknek!

A versrovat felemás, kettőt emelnék ki, Borbély Szilárd Prokné, anyám című szövegét, ezt a remekműgyanús én-terápiát a parttalan éjszaka mélyéből: „az istenek itt sétálnak az éjben, amíg a jobb / oldalamon várok hallgatózom, hogy mit/akarnak. Amíg hozzászokom ahhoz, / hogy meg fogok halni, már nem riaszt.” Hasonlóan jó versekkel van jelen a decemberi számban Sopotnik Zoltán. Talán egy következő kötet darabjai, mert mintha egymásra rájátszanának, reméljük, a kérdés nem marad sokáig válasz nélkül. Ha tovább lépked, nem-versekkel, avagy nem túl jó, semmilyen (semleges?) versekkel találkozik a mindent kibíró olvasó: „marosvásárhelyen még / sohasem jártam / egyszerűen nem/volt arra dolgom / soha / s most / hogy valóban felmerült bennem/az oda való utazásnak/valószínűsíthetősége / el is vetem magamban / tüstént / hisz / dolgom most sincs / semmi / marosvásárhelyen.” Írja Veres Erika doktorandusz, a többi verse is hasonlóan verstávolságtartó szöveg. Dobai Lili két verse felett is csóváltam a fejem, és gyorsan visszalapoztam Borbély Szilárd szövegéhez.

Halasi Zoltántól egy regényrészletet olvashatunk, s vethetjük fel a kérdést: miért ír egy 1954-ben született szerző szépirodalmi művet a holokausztról? Mivel tudna nekem többet mondani, mint Semprun vagy Kertész Imre? Nekem félcigányként furcsa lenne, ha valaki úgy írna regényt a cigány holokausztról (bár írnának róla regényt!), hogy nem élte át; persze, joggal vetheti közbe valaki, hogy a napóleoni háborúkról is született regény a háborút nem megélt szerzők tollából, születni született, – a korszemtanú hitelessége szerintem mindennél többet ér.  Túlzásba vitt személyeskedés abbahagyva. Az ötlet érdekes, fiktív interjú egy lengyel közgazdásszal a lengyelországi gettó működéséről-társadalmáról. A könyv előreláthatólag Lábjegyzet címmel jelenik majd meg a Kalligram Kiadónál.

Egyvalami rendkívül hiányolható a decemberi Kalligramból, méghozzá a tavaly hetvenötödik évét betöltött Tandori Dezső köszöntése, se egy vers T.D-től, se egy esszé róla/neki/tőle nincs a lapban.

A Holmi, ha rövid szöveget is, de közöl Tandori verset, mondjuk ők sem vitték túlzásba a hommage-okat. A Holmi kiemelt pozíciója az irodalmi lapok közt mindmáig vitathatatlan, s marad is az, még ha néha olyan szövegeket hoz le a lap, amiket egy nyugdíjas magyartanár írt unalmában Petőfi Sándor verseinek elemzése közben. A decemberiben egy remek vers olvasható Nádasdy Ádámtól, s azt megelőzően Csehy Zoltán kitűnő tanulmánya Nádasdy Ádám költészetéről. Babiczky Tibor két (szép és szerethető) verssel szerepel, s Follinus Anna szintén két „szép” és ezerszer lefuttatott, üres-ízű (ízében üres) verssel, ilyen nyitósorral: „Gömbök, mint megannyi luftballon,/szállnak a lég végtelen terében,”. Éljen a végtelen terű lég! Follinus Anna két versének olvasása közben a múlt század elején alkotott női poéták rózsaszín és aranyhabos verseinek hangulata szabadult fel, mint a vegyi anyagok összeöntésekor keletkező mérges gáz.  Kimenekült tőle a gázmaszkot húzott huszonegyedik század és posztmodern. Kurdi Imre három verse se nem jó, se nem rossz, vállalható darabok, csak éppen nem vállalnak, nem kockáztatnak semmit. Alkalmasságuk kimerül abban, hogy egy irodalmi lapban megjelenjenek.

Boldogan ajánlom a lapból Albert Zsuzsa két beszélgetését a 2011-ben elhunyt Rába Györggyel, s a száz éve született Szántó Piroska három, a János kórházból írt, Várady Szabolcsnak címzett levelet.

A Műút aztán a hevenyészés után minden Tandori imádatomat kielégíti! Az oldalon egymás után jönnek a Tandori szövegek, például a zseniális Párizsi mindenszentek írógépelt változata „S aludtak szintekképpen,/már se hosszan, se szélten / a csillagképhalottak, / és nem is csak az égen.” s például Tandori Műfordulás című remeke. Bedecs László a nyolcvanas évek Tandorijának sajátosságait taglalja, egyben köszönti a költőt a rövidre szabott mű(értő)elemzésével. Tandori rajzokban sincs hiány, firkák, filozófiai pontokon átmetsző, színes vonalakban, megérkezésekben, madárnyi térelmozdulásokban gyönyörködhet a Tandori-rajongó olvasó. Természetesen Kemény István köszöntő szövege és Tóth Ákos tanulmánya nélkül elképzelhetetlen a hommage à Tandori. Kabai Lóránttól egy szép hosszú verscím alatt (Néha Tandori Dezső verseit olvasva is eszembe jutnak furcsa dolgok) érzékenyülhetünk el. „Jönnöd, jönnöd, s menned kell./Őrzöl belőle valamit,/nem maradt semmi, pedig csak néhány nap telt el.” A Tandori Dezső születésnapjának legméltóbb megünneplője cím alighanem a Műútat illeti. S aki még több Tandorit akar látni, annak irány a Fő utcai Mátra borozó!