Tiszatájonline | 2013. december 30.

Flamingók közt holdvilág, avagy újra tükrözzük a kis tartományt!

RÓZSÁK, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ (SZABADKA)
A december 22-ei Urbán András rendezte előadás premierjére szóló tiszteletjeggyel a nevemen, karácsony előtt utoljára kelünk át a határon Színházat nézni. Az épület most is csupa fény és báj, mézeskalács és forralt bor illat, igazi teltházas zsongás, ami az ünnepekre való tekintettel sem olyan meglepő… – Drubina Orsolya beszámolója

RÓZSÁK, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ (SZABADKA)

A december 22-ei Urbán András rendezte Rózsák című elő­adás premierjére szóló tiszteletjeggyel a nevemen, ka­rá­csony előtt utoljára kelünk át a határon Színházat nézni. Az épület most is csupa fény és báj, mézeskalács és forralt bor illat, igazi teltházas zsongás, ami az ünnepekre való te­kin­tet­tel sem olyan meglepő… – Drubina Orsolya be­számo­lója.

Pótszékünk gyanánt felajánlott első sor előtti padunkon fészkelődünk, mikor elsötétül a nézőtér. Már régen ültem ennyire közel, idegeimben lassan motoszkál a kíváncsiság, a szövegvilágból, valamint a három évvel ezelőtt bemutatott A kisinyovi rózsa című előadásból jól ismert anyagok (agyag, festék, szalma… stb.) illata utáni erős sóvárgás. A játék kezdetén rögtön felépül a színpadon az a vaságy, ami sokáig egyetlen és markánsan meghatározó díszletként fogja betölteni a teret. A vas nyikorgása, neszezése akár a padláson, de lehetne akár a pincében, egy létező vagy nem is létező szférában, de mindenképpen egy üres térben hallatszódik. Az elfekvőben járunk, melynek fekete egyszerűségében szinte világít a fehér ágy, majd odalép Béres Márta és felhangzik a jól ismert Tolnai vers (A kisinyovi rózsa) epilógusának néhány passzusa: „…se sírni se tudnak se sírni se / talán éppen innen kezdődik mert ilyenkor szokott kezdődni / újrakezdődni / ilyenkor a legislegvégén…” Dermesztően pontos és kimért megszólalás. A színésznő színpadi jelenléte az első pillanattól kezdve rabul ejt. Szinte vele suttognánk mindannyian együtt: …csak egy könnycseppet, egy igazit, te világ! De még csak ott állunk (ülünk) az előadás legelején, szétszálazott sorok között, egy újra rendezett textussal, apró töredékkel, amely az egyetlen elhangzó szövegrészként működteti a darabot. Urbán András rendezésében a fizikai színház nyelve maga a líra, ami megengedheti magának, hogy nélkülözzön a továbbiakban mindenféle verbális megszólalást. A kisinyovi atmoszféra sajátja mindaz a kietlenség és sivárság, amelyről nem lehet teljes mértékben eldönteni, hogy csakis a reménytelen semmi helyszíneként tételezhető fel, vagy pontosan ezért valami kezdeteként aposztrofálhatjuk. Tolnai Ottó színpadra szánt művében a Kisinyov-metafora mindenképpen árnyaltabb képet ölt. (Hiszen mint tudhatjuk, Puskin kisinyovi száműzetésében kezdte el írni az Anyegint, és közvetített történeteiből Gogol megalkotta a Holt lelkeket.) „Vagyis az eredetileg a „legsemmisebb” helynek induló Kisinyov váratlanul új jelentésekkel gazdagodott: úgy tűnt, még a legnagyobb szellemi pusztaság közepén is csírázni kezdhetnek olyan művek, melyek később meghódítják a világot.”[1] És Urbán András társulata újból elindul világhódítani, meghódítani mindannyiunkat. A színpadon megjelenő látomás magában hordozza azt a jóleső abszurditást, amelyben monumentális képek sora zuhoghat a nézőjére (emlékeimben az az azúr ágyneműből kifeszülő óriás vitorla, vagy ahogy komolyan lóghat is az eső lába, a magasból aláömlő só koncertezése, a folytonosan testtel újraíródó anyagok, mint átüthető, átszakítható hátterek…). Mikes Imre Elek megbízható jelenléttel él a színpadon, megnyilvánulásai mindig sodró erejűek. Szürkeállományán (agyag kellékanyagán) remekül mutat az átdöfött rubintos kalaptű. Mészáros Gábor emlékezetes zebraként, elesettsége és soha bele nem nyugvó pillantásai közt repülhetnek a kiskanalak jobbra vagy balra, a kellékek bosszúja nem tudja elterelni az egyszeri néző figyelmét. Pletl Zoltán bár maradna még a társulattal sokáig! Gobelinrongyikák, diplomatatáskák, fonalak és íbisz tojások közt kanyargózunk ámulattal, míg a Mezei Szilárd szerezte zene álmos-bús kisgyermekkori altatókat idéz emlékezetünkbe. És akkor, mikor már nem várnánk őket, megérkeznek végre a flamingók, és eszembe jut a vers néhány sora: „mert a kisebbségi is akár a flamingó / e vacogó rózsaszín lény / csak önnön tükörtermekben manipulált / tömegében érzi otthon magát.” Tükrök kerülnek mindenhová. Tükröződésük esetleges. Újra és újra írt fénynyomatok az arcunkon, a plafonon, a tereken. A diszkógömbök leereszkednek, és sokáig nagyon sokáig nézem a pontokat úszni, egybekapcsolódni és szétválni megint, és akkor már flamingók közt járok holdvilágon, egy újra tükrözött tartományban, ahol a színház most is ünneppé lett, ahol ilyenkor a legislegvégén

Drubina Orsolya

[nggallery id=282]

Képek: www.kosztolanyi.org


[1] Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén zEtna 2013 16.o.