Tiszatájonline | 2014. január 1.

Vigh Imre: Kísérlet Krúdy Gyula Bukfenc című kisregényének tovább- és újraértelmezésére

Krúdy Gyulának egy még kevesek által interpretált és nem túl gyakran emlegetett kisregényének, a Bukfencnek az újra- és továbbértelmezésére teszek kísérletet. Elsősorban azt vizsgálom, hogyan viszonyul egymáshoz két olyan szöveg (a Bukfenc és Az útitárs halk hangja), amelyek külön-külön is megjelentek, majd utóbbi az előbbi részeként, egy fejezeteként is […]

Bevezetés

Dolgozatomban Krúdy Gyulának egy még kevesek által interpretált és nem túl gyakran emlegetett kisregényének,[1] a Bukfencnek az újra- és továbbértelmezésére teszek kísérletet. Elsősorban azt vizsgálom, hogyan viszonyul egymáshoz két olyan szöveg (a Bukfenc és Az útitárs halk hangja), amelyek külön-külön is megjelentek, majd utóbbi az előbbi részeként, egy fejezeteként is. Arra vagyok kíváncsi, hogyan működik (vagy nem működik) az önállóan is megjelent elbeszélés a kisregény narrációjában, egyáltalán úgy működik-e, mint egy regényfejezet. Először a kisregény néhány filológiai adatát ismertetem, majd a kritikai visszhangjáról értekezem, ahol részletesebben is foglalkozom Bori Imrének a szövegről kifejtett álláspontjával.[2] Ennek keretében beszélek néhány olyan problémáról, jelenségről, amelyekre Bori is kitér, s olyanokról is, amelyekre nem. A jelenségek közül éppen az a legizgalmasabb, amelyikről Bori nem beszél − ti. arról, hogyan változik meg a narráció menete és a narrátor beszéde a 14. fejezetben, illetve Krúdy hogyan applikált a kisregénybe egy azelőtt már önállóan megjelent elbeszélést. Ezután beszélek a fentebb említett két szöveg viszonyáról, hogyan lehetett/lett két szövegből egy, s ezt Krúdy hogyan igyekszik megmagyarázni, valamint hogy milyen a viszonya az elbeszélésnek a kisregényhez. Ebben a részben érintem a 13. fejezet és 15. fejezet kérdését is, amelyek összefüggnek Az útitárs halk hangjának problémakörével abban az értelemben, hogy mindhárom fejezetet utólag, pótlólag tette a szerző a kisregényhez, egy második kiadás keretében. Végül röviden elemzem az elbeszélést, a kisregénnyel némileg összefüggésben, és tőle függetlenül is.

A Bukfenc (1918-1919)

Krúdy Gyula Bukfenc című kisregénye 1917. szeptember 15. és november 11. között jelent meg, 43 folytatásban, a Magyar Színpad című újságban, majd 1918-ban, illetve 1919-ben kötetben is megjelent, mindkétszer a Kultúra Könyvkiadónál.[3] A szöveg 1919-ben, második kötetbeli megjelenésekor három fejezettel és egy új előszóval bővült az 1918-ban megjelent változathoz képest. A három fejezet közül kettőt Krúdy önálló elbeszélésként is közölt: Az útitárs halk hangja a Déli Hírlapban jelent meg 1918. július 2-án, a Gyermektelenek szintén a Déli Hírlapban 1918. május 19-én. A harmadik fejezet, A vadliba tanyája csak az 1918-as kötetben jelent meg, önállóan soha. Továbbá olvasható Krúdytól egy önvallomás arról, miért írta meg a kisregényt. A szöveg a Virradat című lap 1918. február 17-ei számában olvasható. [4]

Az írás nem váltott ki jelentősebb kritikai visszhangot: Krúdy életében 5 folyóiratcikk tárgyalja, kettő a Déli Hírlapban 1918. február 18-án, illetve 24-én – az egyik Kárpáti Aurél tollából, a másik szöveg szerzője ismeretlen −, egy az Élet című folyóirat 1918. március 17-ei számában, Boros Ferenctől, egy pedig A Cél 1918. évi negyedik számában található, s Báró Wlassics Tibor nevéhez köthető, végül Lakatos László írása vizsgálja, amely az 1918. június 30-i Pesti Napló hasábjain olvasható.[5] Lakatos és Wlassics fogalmazta meg a legbővebben véleményét. Az előbbi azt emeli ki a kisregényből, hogy a szerző „résztvevő szívvel” és szerényen ábrázolja a bordélyházak kicsapongó életét, továbbá az addigi gyengéd hangú novelláihoz képest, amelyekben rengeteg a fojtott erotika, a Bukfencben, amikor eleven húsról ír Krúdy, meglepően szemérmesen fogalmaz.[6] Az utóbbi elemzés szerint „bájos és érdekes regény”, valamint Don Kihóte és Gyöngyvirág párbeszédét tartja különösen fontosnak.[7] Zoltvány Irén is megemlíti Erotika és irodalom című munkájában, a következőket írja róla: „Tartalma langyosan romantizált, de azért perverz erotikum.”[8] A később, Krúdy halála után megjelent dolgozatok is éppen csak megemlítik, méghozzá a pesti regények sorában, de ennél tovább nemigen mennek.[9] Részletesebben egyedül Bori Imre foglalkozik ezzel az alkotással Fridolin és testvérei című könyvében. Úgy gondolja, Krúdy 1917-es novellaterméséből kiemelkedik a Bukfenc, illetve ez áll hozzá a legközelebb, ugyanis amely témákat a novellák csak elszigetelten, „élettünetként” szólaltattak meg, az a kisregényben szerves formát ölt, egy cselekménygerinc összetartja őket. Bori szerint Krúdy kedvelte ezt a formát, amelynek legfőbb szervező ereje a moralista tézis. Az író többnyire csak annyiban volt újító, amennyiben életanyaga és művészi szükséglete megkövetelte, a világlátásból következő újítások legfontosabbika alig vehető észre: a megfogyatkozott cselekmény és a Krúdy-effektusok összefüggése. Bori megítélése szerint a Bukfenc tézisregény, amelynek ha nem is a középpontjában, de vele szoros összefüggésben jelenik meg a „bordélyház-Pest” élmény, amely Krúdy Pestből való kiábrándultságáról tanúskodik, s ebben a művészi szakaszban úgy viszonyul hozzá, mint a „Ninivébe kényszerített Jónás a bűnös város lakóihoz”.[10] A tétel nyomatékát azzal kapja meg, hogy az író elkezdi keresni a Ninivéből kivezető utat hősei számára, s a Ninive-világ rajza mellett a tisztaságképzeteknek is jut hely a szövegben. Felfedezhető a szövegben a Warrenné-helyzet is, amely itt annyiban módosul, hogy az ártatlanságot a bordélyház-tulajdonosnő unokája képviseli. A moralizmus új iránya egyértelműen azt mutatja, hogy Krúdy 1916-ban az életanyag átértelmezését vitte végbe. Már nem elégszik meg a bordélyház negatív képének ábrázolásával, szüksége van egy igaz emberre, egy olyan hősre, „akinek a kedvéért érdemes megmenteni Ninive bűnös városát”.[11] Krúdy apokalipszis-hangulata is megfogalmazódik a műben, mely legtisztábban a nagymama Gyöngyvirághoz intézett szavaiban lelhető fel:[12] „Szívesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni, ha Ninive módjára elpusztul a város. – mondogatta a »grófné«, ha unalmas délutánokon meglátogatta az unokáját a szobájában…” (Krúdy Gyula: Bukfenc In: Uő: Krúdy Gyula Összegyűjtött Művei 10. Regények és nagyobb elbeszélések 6. [a továbbiakban: KGYÖM10] 422.) Krúdy hősei keresik a megoldást az életük problémájára, s a kivezető utat ekkor már nem az 1910-es évek első felében divatos buddhizmus jelenti, hanem magánéleti síkon „az ifjú karok kikötője”, általánosabb síkon pedig az „el a faluba” gondolata, amelynek értelmében a falu tisztább erkölcsű légkörében egy új, tisztább életet lehet kezdeni.[13] Ennek kontextusában lelhető fel az az új program, amely a címet (is) magyarázza: „A fiataloknak kell szeretni, s nem az öregeknek. Bukfencet kell már vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jöjjenek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten.” KGYÖM10 489.) Az idézetben gyökeres változást jelent be a kisregény egyik fontos alakja, Don Kihóte, aki szerint ezentúl csak a fiataloknak kellene szeretni, így lehetne létrehozni egy újabb világrendet. Ennek fényében nyer értelmet és válik magyarázhatóvá a cím. A bukfenc mint motívum összesen kétszer fordul még elő a szövegben: egyszer Remete R. Arnold lakásában a koldusgyerekek kibukfenceznek az irodából; másodszor pedig a bernáthegyi kutya nevében, amelyet a fiatal lány és az idősödő férfi tart. Ha csak Don Kihóte monológját és a Remete R. Arnoldos epizódot vennénk figyelembe, akkor világosan utalhatna a bukfenc a fiatalságra, pontosabban a fiatalságnak a sorsfordító magatartására. Ha azonban a kutya nevét is bevonjuk a lehetséges jelentésdimenziók közé, akkor elbizonytalaníthat, hogy a kutya kora, illetve éveinek száma nincs meghatározva, csupán annyit tudunk meg a kutyáról, hogy nagy és fekete, illetve hogy úgy tisztelik, mint egy negyvennyolcas honvédet, a kedvéért még a Thököly-várhoz is elsétálnak délutánonként. Don Kihóte kifejtett nézete, melyet Bori „biológiai elméletnek”[14], illetve „biológiai idealizmusnak”[15] nevez, szimmetrikus abban az értelemben, hogy nemcsak a fiatal lányok nyerhetik el a boldogságot idősebb férfiak mellett, hanem a fiatal férfiak is érett, korosabb nők mellett. Bori megjegyezi még, hogy Krúdy nem eszményíti hősei sorsát, ugyanis bár Gyöngyvirág Don Kihóte felesége lesz, de nászukból nem születik gyermek, amely változást hozhatna életükbe. A fiatal lány csak játszik a babakelengyével, mint gyermek a játékaival.[16] Don Kihótét mint apafigurát is felfoghatjuk, aki mintegy a nagymamától átveszi a nevelést s továbbviszi azt. Gyöngyvirág Kisapámnak szólítja a nála idősebb férfit, mint azt a 13. és az utolsó, 15. fejezetből megtudjuk, a narrátor elmondásából, valamint egy helyen („Én árva voltam, és a Kisapám nevelt olyannak, amilyen vagyok.” [KGYÖM10 502.]) Gyöngyvirág expliciten is kimondja Lajkónak, hogy Don Kihóte egy nevelő számára, aki inkább örökbe fogadta, mintsem feleségül vette. A köztük lévő viszony mintha egy ki nem mondott szerződésen alapulna, amelynek értelmében nem születhet gyermekük, mert az az incesztus vádját vonná maga után. Kétértelmű boldogsághangulatot sugároz a kisregény végén, amikor a fiatal lány együtt látható az idősödő férfival, amint „könnyes, megelégedett arccal távoztak” (KGYÖM10 513.).[17] A megidézett képben egyszerre van benne az együttélés miatt érzett öröm, megelégedettség, de a boldogtalanság is, amelyet amiatt érez Gyöngyvirág, hogy nincs gyermekük.

A kisregény leginkább Gyöngyvirág története, körülötte forog a megjelenített világ, ő a főszereplője a szöveg nagy részének (kivéve a 14. fejezetet), azonban az őt kísérő hősök és a hozzájuk tapadó életanyag jelentésessé és jelentéshordozóvá válik. A mű jelentékeny hányadában (az első 12 fejezetben) a nagymama markánsan megrajzolt képe uralja a kisregény világát. Bori értelmezésében Krúdy két értelmezési síkban láttatja a fiatal lányt. Egyrészt az „élet és halál” látványával találkozik a Kecskeméti utcai bordélyban, nagyanyjánál. A bordély az emberek valódi arcát megmutató életszíntér, ezért életdrámák színpada is. Másrészt a romantikus és „regényes” élet veszi körbe „élete két »Senki-szigete« közötti pályáján”.[18] Ez a kettősség a piros szín kétértelműségében is tetten érhető. Nem zöld a kisregénybeli tavasz sem, hanem piros, s ha zöldről van szó, akkor is inkább tengerzöld alsószoknyák idézik a természetet, mintsem közvetlenül a zöld. A „piroslámpásos tavaszi est” képétől jutunk el a bordély piros szobájának képéhez, amelyben Bori szerint a Krúdy-effektus munkáját érhetjük tetten. A kisregényt majdnem végigkíséri a piros, elsősorban Gyöngyvirágot és a természetet, a városi képekben megfakul, majd Don Kihóte megjelenésével ismét felerősödik, hogy aztán az írás utolsó fejezeteiben teljesen eltűnjön. A „regény” tulajdonképpen ott ér véget, ahol a piros szín eltűnik, s onnan kezdődik a „jelen”, amely a piros múlttal szemben áll.[19] Bori kiemeli a grófné és Don Kihóte alakját is, ők lesznek ugyanis Gyöngyvirágnak a kísérői. Gyöngyvirág nagyanyjának sorsa kétarcúságában rejlik: egyrészt takargatni igyekszik kurtizán múltját, másrészt a lányt erkölcsös, a saját múltjától mentes életre szeretné nevelni. Ez a kettőség megnyilvánul a nagymamáról folyó beszéd esetén is, mind a narrátor, mind Gyöngyvirág részéről. Gyöngyvirág csak nagymamának nevezi, míg a narrátor hol nagymamának, hol „grófnénak” hívja. Valódi neve nem derül ki a történetből. Unokája sokáig nem ismeri ezt a nevet, a történetben először akkor találkozik vele, amikor „egy kétkerekű, lebőrözött székben ülő, halfejű szörnyeteg nő felvisított, mint a denevér: – »Grófné«, nem ismer?” (KGYÖM10 448.). A narrátor „öregasszonynak” is szólítja több helyen a nagymamát, több helyen a gúny és az irónia eszközeként használva. Például a következő idézetben: „Össze volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy bírósági kékpapiros, amelyben az ítéletet közlik a delikvenssel.” (KGYÖM10 474.); valamint a következő szereplői megnyilatkozást, illetve a hozzá illesztett narrátori kommentárt is vélhetjük ironikus hangvételűnek: „– A másvilágra öltözködik – mondta Don Kihóte, aki úgy figyelte az öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt.” (KGYÖM10 486.) A nagymama kísérői feladata halálával ér véget, amely viszont összeköthető a másik kísérő, Don Kihóte megjelenésével, aki aztán feleségül veszi, s aki a legnagyobb sorscsapásnak a szerelem elvesztését tartja. Érdemes elidőzni egy kicsit Don Kihóte alakjánál, ugyanis néhányan az író alakmását látják benne megtestesülni, s ez ráirányítja a figyelmet arra a kérdésre, amely a Szindbád-elbeszélések kapcsán is gyakran felmerül: kicsoda valójában Szindbád? Pontosabban, Krúdy Gyulát rejti-e a Szindbád név, azaz írói alakmás volna?[20] Krúdy több megnyilatkozásában beszélt olyan szereplőkről, akiket vele azonosítottak (pl. Szindbád, Don Kihóte, Szomjas Guszti), a legtöbbször azonban elutasította az azonosítást, ahogy azt az 1926. december 25-i Magyarságban is megfogalmazta, a Mikor az író találkozik regényalakjaival című tárcájában: „A legtöbb író gyakran veszi magát modellnek a regényeiben, ezért sokáig gyanúsítottak azzal, hogy például a Szindbád alakját magamról rajzoltam. Nem, kérem, én egyetlen regényemben sem írtam magamról, mert nem tartom elég érdekesnek a személyemet az olvasók érdeklődésére. Szindbád voltaképpen egy vidéki barátom volt, bizonyos S. S., aki – nekem dolgozott.”[21] S habár Krúdy elutasítja, hogy azonosítható lehetne vele Szindbád, vagy akár Don Kihóte, Szabó Ede úgy gondolja, ez csak írói fogás, védekező mechanizmus, amellyel saját legendájának alakulását kívánja az író befolyásolni. Szerinte „Szindbád alakjában, érzés- és gondolatvilágában, szerelmi és egyéb emlékeiben, tűnődéseiben és zarándoklásaiban, kedvteléseiben, cinizmusában és bűnbánatában, érzelmességében és humorában, minden lelki és szellemi megnyilatkozásában – éppúgy, mint Rezeda Kázméréban! – bizony senki más, ő maga, Krúdy van jelen.”[22] Krúdy egy másik szövegében, a Pacsirtákban, ha nem is gyökeresen, de némileg fentebbi kijelentésének ellentmondva írja a következőket: „A múló időnek sajátos játéka, hogy az írók élete összekeveredik írott műveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don Quijote felejthetetlen figuráját?”[23] Az idézet első mondata tehát némileg ellentétben áll azzal, amit Krúdy Szindbádról és magáról mondott, azonban ez utóbbi munkája, a Pacsirták, 10 évvel korábban készült, mint a Mikor az író találkozik regényalakjaival című. A 10 évvel későbbi tiltakozó hangnem talán azzal magyarázható, hogy Krúdy úgy érezhette, félreértették megnyilatkozását, de az sem zárható ki teljesen, hogy a tiltakozás az azonosítás ellen csak írói fogás, amely akár az olvasók megvezetésére is szolgálhat. Az azonban kétségtelen, s erre Fried István is felhívja a figyelmet egyik tanulmányában[24], hogy Krúdy számos lehetőséget hagy az önéletrajzi olvasatok létrehozására.[25] Krúdy 1916-ban írta a Pacsirtákat, még a ’20-as évek fontos regényeinek megjelenése előtt, de már túl az első sikereken, a postakocsi-regényeken és a Szindbád ifjúságán. Már ekkor foglalkoztatta életrajz és mű viszonya, ezeket megszólaltatja ebben a szövegében, kétséges azonban, vajon ekkor is elutasította volna saját maga azonosítását Szindbáddal.[26] Véleménye szerint míg az angolok és a spanyolok, de más népek is (pl. svédek, oroszok, dánok, de még a „hazátlan lengyelek” is), nem felejtették el nagy íróikat, megőrizték őket emlékezetükben, s összeforrt nevük a nemzeti érzéssel, addig nálunk, magyaroknál „a legnagyobb íróink is furcsa, torz világításban élnek a nemzeti tudatban”.[27] Ez indoklás lehet arra, hogy miért nem mondjuk Vörösmarty Mihály vagy Petőfi Sándor egyik figurája lett a kisregény főhőse, s egyúttal számot ad arról, hogy Krúdy szerint mit gondolhat a magyar közönség az írókról, s hogy miért nem emelkedhet valaki Magyarországon nemzeti íróvá. A válasz egyszerű: „Veszekedő, perlekedő, gúnyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk.”[28] Vagyis mintha azért nem lenne nagy írónk, mert az irigyek, a hazugok, a kárörvendők stb. nem engedik a nemzeti érzés, gondolat közelébe a nagy szerzőket. Magában a kisregényben találunk olyan jelzést, amelyet indoklásnak fogadhatunk el a Don Kihóte név kiválasztására: „Nevezzen engem Don Kihóténak, asszonyom. Van ugyan igazi nevem is, de annak semmi jelentősége. Szabó Péter vagy Kovács Pál: ha parancsolja. Igazában Don Kihóte vagyok – így szólt a boldogtalan úriember, miután egyezséget kötött a nagymamával, hogy a telet a Sváb-hegyen tölti.” (KGYÖM10 479.) A kisregény hőse megkéri Gyöngyvirág nagyanyját, hogy szólítsa Don Kihóténak, mert úgynevezett igazi nevének semmi jelentősége, legalábbis az ő számára nincs. A férfi arra kéri a nagymamát, hogy fiktív nevén emlegesse, s hagyja működni az ő fiktív világát azzal a valósággal szemben, ami fikció, hisz a kisregény világán belül mondja ezt az úriember. A fikció világán belüli újabb fikcióval, vagyis egy másodlagos fikcióval van itt dolgunk, melynek körvonalai ugyan nem határozottak, ám létezése tagadhatatlan. Fikció és valóság úgynevezett játéka a mű, ezt több példával lehetne igazolni, én azonban a legkirívóbbal kívánom megmutatni, amely a 12. fejezet, a kisregény első kiadásának utolsó fejezetének utolsó mondata: „Elmegyek – felelt Gyöngyvirág, s úgy érezte, hogy születése óta ismeri és szereti Don Kihótét, az ifjúságot, a »regényt«…” (KGYÖM10 492.) Az idézetből kitetszik, hogy Gyöngyvirág valami olyasféle „regényről”, fikcióról beszél, amely nem az ő, vagyis a kisregény világára utal, hanem egy olyan másodlagos fikcióra, amelyet egy a kisregényben rejtőző regény, az ifjúságról és a szerelemről való beszéd nyitott meg. A másodlagos fikció ezek szerint az a világ lenne, amelyet Don Kihóte hirdetett, az ifjúság világa, a bukfenc utáni világ, ahol szép emberek jönnek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak pedig urak, mint Keleten.

Érdekes párhuzam kínálkozik a másodlagos fikcióra történő utalás és egy másik Krúdy-szövegben, A geszterédi agarakban lévő (agarakról történő) beszédmód között. Az említett elbeszélésben a geszterédiek úgy írják le a világot, hogy abban minden a nemes állatokhoz képest méretik, ugyanis ott a legnagyobb értéket ezek a kutyafajták képviselik. Bezecky Gábor Metafora és elbeszélés[29] című tanulmányában annak példájaként idézi az író művét, hogy az a nyelv, amelyik a kívülállók számára metaforikus, egy kisebb közösség, helység lakosai számára a köznyelv megnyilvánulása is lehet. Ebben az esetben az a mondat, hogy „ellopta a tolvaj a legkedvesebb agaramat”[30] csak a nem geszterédiek számára metaforikus, a kisközösség tagjai, legalábbis a történetben, értik, hogy itt a lányáról beszél a főhős, Gaál Sámuel.[31] Amiért viszont fontos ezt a párhuzamot megemlíteni, az leginkább a beszédmódok közötti hasonlóság, ugyanis mintha Gyöngyvirág is, azzal, hogy megnyitja egy másodlagos fikció lehetőségét, akárcsak Gaál, másra utalna, mint amiről beszél.

Bár nem tartozik a kisregény főhősei közé, A vadliba tanyája című, XIII. fejezetben hangsúlyos szerepet kap Lajkó, akit az elbeszélő utazóként emleget, s akinek képében a sors próbára teszi Gyöngyvirágot. Legfőbb szerepe a fejezetben a kísértő, csábító. A narrátor a fejezet elején mint lehetséges szeretőjelöltet mutatja be, aki éppen akkor tűnik fel, amikor Gyöngyvirágot erősen elfogja a gyermek utáni vágy. Nem hallgatható el, hogy Krúdy itt a meddőség bibliai példájával igyekszik érzékeltetni a lány elkeseredettségét, s valószínűsíthető, hogy ha már epekedik egy potenciális fiatalabb apa iránt, akkor nem is meddőségről van szó, hanem sterilitásról a férfi részéről, vagyis Don Kihóte miatt nem lehet utódjuk. Ugyanakkor szem előtt kell tartani a fentebb már kifejtett tézisemet, amely szerint Don Kihóte és Gyöngyvirág között inkább egy bizonyos apa-lánya viszony áll fent, ennek megsértése pedig az incesztus vádjához vezetne. Bár a szöveg nem említ konkrét példákat, csak „zsidónők”-ként (KGYÖM10 494.) utal rájuk, könnyen asszociálhatunk Sárára, Rebekkára, Ráchelre és Hannára, az Ószövetség meddő asszonyaira, akik mind megtapasztalták a gyermektelenség kínjait, mígnem aztán Isten megkegyelmezett nekik, s utódot szülhettek. Lajkó itt azért jöhet számításba, mint szeretőjelölt, mert fiatalabb, mint Gyöngyvirág férje, s ebből következően egészségesebb, pontosabban alkalmasabb az utódnemzésre. Még Don Kihóte is barátjának fogadja, melyet Lajkó egyedül szemének köszönhet. Legérzékletesebb jellemzését a narrátor a következőképpen adja: „Lajkó nem volt ostoba ember, csak egyszerű, nyugodt, önző, aki talán azon csodálkozik leginkább, hogy késnek a várható örökségek.” (KGYÖM10 498.). A narrátor kissé talán ironikus megjegyzése által az utazó úgy jelenik meg az olvasó előtt, mint aki bár nem teljesen együgyű, azért túl lehet járni az eszén. Megjegyzem továbbá, hogy a narrátor szinte csak ebben az egy fejezetben (A vadliba tanyája) ábrázolja kívánatos, szép nőként Gyöngyvirágot, sem a korábbi, sem pedig a későbbi fejezetekben nem utal olyan nyíltan Gyöngyvirág szépségére, mint ahogy teszi azt a következő mondatban: „Gyöngyvirág sohasem mutatta a lábát senkinek, még önmaga előtt is eltakarta szoknyája fodrait, mert azt hitte, hogy erőteljes, dalmos lábszára nem nyerné meg senki tetszését; pedig csak izmos volt e láb, mint keleten a nőké, akik mindig gyalog járnak, vagy sohasem tesznek lépést gyaloghintón kívül.” (KGYÖM10 495.) Az idézet úgy jeleníti meg a lányt, mint aki eddig titkolta bájos testrészeit, különösen a lábát, azonban a narrátor, s általa az olvasó is – voyeurként − betekintést nyerhet olyan területre, amelyet Gyöngyvirág eddig még önmaga elől is takargatott. Úgy gondolom, egyet lehet érteni a fentebb idézett Lakatos László véleményével,[32] hogy meglepően kevésbé erotikus Krúdynak ez a műve, mint sok más novellája vagy kisregénye, s amikor eleven húsról ír, akkor is visszafogottan fogalmaz. Persze azt hozzáteszem, hogy Lakatos még nem olvashatta Krúdynak a fentebb idézet mondatát cikke megírásakor (1918-ban), hisz az általam idézett rész csak 1919-ben került a műbe, mégis fenntartható Lakatos álláspontja, ugyanis ez az egy mondat nem töri meg az egész kisregénynek azt a képét, amire Lakatos céloz.

Jól jellemezhető a kisregény bizonyos dichotómiákkal: Don Kihóte és Gyöngyvirág nagyanyja szegélyezik a főhősnő sorsának alakulását; a grófné kétarcúsága; a piros szín kettős természete stb. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen egyszerűen leírhatóak lennének a kisregény bizonyos viszonyai, csupán arra akarok rávilágítani, mennyire feltűnőek ezek a társítások. Bori végkövetkeztetése, hogy a Bukfenc illúzió, egy Krúdy melengette álom élete és halála, amely Gyöngyvirág sorsában érhető tetten, ugyanis Don Kihóte ígéreteiből nem valósult meg semmi, a lány gyermeksége és álmodozása nem teljesedett be, csupán egy neufundlandi kutyához intézheti szavait,[33] akit Bukfencnek (előzőleg Maxnak) hívnak, s aki esetleg Don Kihóte egykori szózatát is szimbolizálhatja.

A Bukfenc második kiadása (1919) és az utolsó három fejezet

Eddig a kisregényről mint egészről beszéltem, leginkább a második kötetkiadás alapján, amely tartalmazza mind a 15 fejezetet. Ebben a részben az 1919-es kötet utolsó három fejezetével foglalkozom, azok közül is inkább Az útitárs halk hangja című, 14. fejezetre koncentrálok, amely az ún. útitárs-elbeszélések körébe sorolható[34]. Jelen esetben arra vagyok kíváncsi, mi a szerepe az elbeszélésben ennek az önállóan is megjelent szövegrésznek, mennyiben befolyásolja az értelmezést az olvasónak az írás önálló megjelenéséről való tudása, illetve milyen viszonya van ennek a szövegrésznek egyrészt a közvetlen szövegkörnyezetéhez – az előző és a következő fejezethez −, másrészt a kisregény egész szövegéhez képest. Az elbeszélés nem illeszkedik szervesen a Bukfenc szövegének egészéhez, az viszont kérdés, hogy az utólag hozzátoldott három fejezetből a 13.-at, A vadliba tanyája címűt, illetve az utolsó fejezetet, a Gyermekteleneket, miért applikálta Krúdy a szöveg viszonyaihoz, s Az útitárs halk hangját miért nem. Az útitárs halk hangjában nem lelhető fel sem Gyöngyvirág, sem Don Kihóte, sem pedig Lajkó, akik az előző fejezetnek, A vadliba tanyájának szereplői voltak. Lajkó csak A vadliba tanyája című fejezetben szerepel, az ő halálával és Gyöngyvirágnak az ő „színváltozásairól” (KGYÖM10 507.) Don Kihóténak tett vallomásával zárul a kisregénynek ez a fejezete. A helyszín is megváltozik, a narrátor a cselekmény helyszínét a Balaton-felvidékről a Vág folyó partjára, a Felvidékre helyezi. Az utolsó fejezetben a narrátor visszatér Don Kihóte és Gyöngyvirág történetére, azonban konkrét helyszínt nem nevez meg, viszont a kontextusból kitalálható, hogy a szerelmespár és a narrátor első találkozása Késmárkon zajlott le, a Thököly-vár alatt, második alkalommal pedig egy nagyobb felvidéki város orfeumában találkoztak. A narrátor ebben az esetben, akárcsak a többi 13 fejezetben (a 14-et leszámítva), mindentudó, omnipotens elbeszélő, ám azokkal ellentétben, s némiképpen hasonlóan a 14. fejezethez, szereplője az eseményeknek, hiszen két olyan időpillanatot mesél el, melynek során találkozott a két szereplővel. Ebből a szempontból tehát egy homodiegetikus narrátorral van dolgunk, aki viszont nem részese az eseményeknek, nem cselekvő, de saját magát beiktatva a történetbe, szereplői fókuszból láttatja a történetet. Nem találunk utalást arra vonatkozóan sem, hogy beszélt volna a szereplőkkel, az elbeszélés csupán a látványra, a láttatásra koncentrál, azt írja le, mit csinált Gyöngyvirág és Don Kihóte a találkozások alkalmával. A narrátor csupán látja a szereplőket, kommentárjai azonban egy nem korlátozott, omnipotens pozíciójú narrátorra utalnak. Az elbeszélő a szerelmespárt mint ismerősöket mutatja be, akikkel közös életük két különböző szakaszában találkozott. Első találkozásukkor Gyöngyvirág 18 éves volt, míg Don Kihóte „az ötvenedik esztendő ecetfavirágos, tágas égboltozatú mezsgyéjén ballagott” (KGYÖM10 511.). Az elbeszélő egy boldognak tűnő életet mutat be, amelyet a következő hasonlattal érzékeltet: „Szép volt az életük, mint az őzek őszi reggele a piros vízmosásban.” (KGYÖM10 511.). Azonban a következő mondat már egészen másra látszik utalni: „Füst volt minden napjuk, amely nyomtalanul elenyészik a szénégetők kunyhója felett.” (KGYÖM10 511.). A füst-metafora az illékonyságra, a boldogságban eltöltött évek gyorsaságára is utalhat, de egyúttal a boldogság mulandóságára is. Don Kihóte és Gyöngyvirág korkülönbségét, valamint az ebből adódó tapasztalatbeli különbséget a narrátor kettejük érdeklődésbeli különbségén mutatja be: míg a férfi a „hosszú, tót szekerek elnyúló nyikorgása” (KGYÖM10 512.) iránt érez vonzódást, addig a lány a ludak kiáltására csapja össze a két tenyerét, amikor az állatok „ősz öregemberek módjára próbálgatták szárnyaikat a vízpallón” (KGYÖM10 512.). A második találkozás emlékként, illetve utazásként jelenik meg, amelyet akkor tettek meg a főhősök, amikor tovább folytatták az első találkozáskor leírt életmódjukat. Ez a találkozás egy közelebbről meg nem nevezett felvidéki orfeumban történik meg, ahol az elbeszélő a dobost figyeli, akit, mint kiderül Don Kihóte is feszült figyelemmel kísér. Ebben az epizódban inkább ő tűnik boldognak, míg a fiatalasszony − aki ezalatt művésznőket faggat életük körülményeiről − bár elégedettnek, boldognak látszik, könnyes szeme egyúttal boldogtalanságot is mutat. A színésznőknek feltett kérdéseket (miért lettek színésznők? van-e gyerekük? boldogok?) pedig akár hozzá is intézhetnék. Amikor az elbeszélő arról tudósít, hogy Gyöngyvirág „könnyes szemmel, szinte áhítattal” (KGYÖM10 513.) hallgatta a nők válaszait, akkor ismét felsejlik a gyermektelenség iránt érzett boldogtalanság gondolata.

Krúdy az 1919-ben megjelent kötet előszavában a következőképpen indokolja a három hozzátoldott fejezetet: „Sokan kérdezték: mi történt tovább Gyöngyvirággal? – miután a Bukfenc regény első kiadásában befejeződött. […] Azt hiszem, Gyöngyvirág ifjúságát és ártatlanságát szerették meg az olvasók, amint az néha történni szokott a mindenkitől elhagyott árva gyermekkel. A kis Gyöngyvirág az olvasók lelence lett, miután az útszélen hagyta minden hozzátartozója, még írója is. /Mi is történt tovább Gyöngyvirággal? Úgy vagyok vele, mint az öregember, akit unokái sürgetnek alkonyattal a tűz körül: hát aztán? Hát aztán mi történt, amikor a mese véget ért? Hiszen az olvasók is voltaképpen mesemondást hallgató gyermekek./ Eljött a nyár, s mind sürgetőbb lett a kiadóm tudakozódása: megírjuk végre, hogy mi történt tovább Gyöngyvirággal?/ Utazgattam, messze, halk magyar tájakon; üldögéltem a balatoni nádasokban, amikor is a szélben, a tó fodrozódásában néha felmerült előttem az elhagyott Gyöngyvirág képe. Mintha nagy messziségből jött volna vissza a gyermekleányka – szinte ifjúságomból –, hogy még egyszer meglátogasson, felvidítson, elbájoljon. Jött, mint egy messziről hangzó ének. Magányos éjjelek ábrándja. Holdsugarak, kertek, szőlőhegyek, alvó mezők lakója. Eszembe jutott, mint egy elfelejtett ifjúkori dal./ Csöndes estéken leültem, és néhány képet vettem elő életem albumából. Ezeket találják a meghosszabbított mesemondás végén az olvasók.”[35] Az előszó utolsó két mondata látszik arra utalni, hogy Krúdy már korábban megírta ezeket a szövegeket, korábban meg is jelentek, mint a kisregény második kötetbeli kiadása, azt azonban nem lehet eldönteni, hogy az előszó keletkezett előbb, vagy az egyik elbeszélés – még ha valószínűsíthető is, hogy az elbeszélés −, hiszen az előszó keltezése 1918. nyár, míg Az útitárs halk hangja 1918. július 2-án jelent meg.[36] A másik elbeszélést ugyanebben az évben, május 19-én publikálták,[37] vagyis több mint valószínű, hogy mindkét elbeszélés előbb keletkezett, mint az előszó, az viszont biztos, hogy frissen közreadott szövegeket választott a szerző. Különösen érdekes annak a jelenségnek a leírása, amit a regény, pontosabban a regényhős utóéletének nevezhetünk. Krúdy az olvasók lelencének nevezi Gyöngyvirágot, akit még írója is cserbenhagyott. Itt tulajdonképpen a regény sorsáról beszél, amikor írója elengedi a „kezét”, vagyis amikor kiadják a művet, s az olvasók kezébe kerül. Ezután mesét hallgató gyerekeknek nevezi az olvasókat, akik a tűz körül ülve folyton azt kérdezik a mesélőtől: hát aztán? aztán mi történt? Ezzel a metaforával Krúdy egy sokkal élőbb, az orális hagyomány, a homéroszi eposzok körébe utalja művét, s csak másodlagosként tünteti fel kiadója sürgetését. A bővítés motivációja nem sejlik fel világosan, csak azt tudjuk meg, hogy − az írói előadás szerint − az olvasók szerették volna viszontlátni a hősnőt, s Krúdynak, amikor eszébe jutott újra Gyöngyvirág, néhány képet idézett fel, melyeket ezek az írások tartalmaznak. Krúdy a kiadói sürgetés mozzanatát beleszövi az előszóba, ami a legmeggyőzőbb érvnek mutatkozik amellett, miért volt szükség a bővítésre. Azonban erről sem dönthető el egyértelműen, hogy csak egy írói fogásként került a kisregény második kiadásába, vagy valóban ez volt az egyik fő ok. Erre vonatkozóan talán Krúdy levelezésében és kortárs olvasói levelekben (ha fennmaradtak egyáltalán) találhatnánk megnyugtatóbb válaszokat, azonban erre jelen kutatás nem tér ki.

Az útitárs halk hangja

Rátérve Az útitárs halk hangja című szövegre, elmondható róla, hogy megváltozik benne az elbeszélői hang, a harmadik személyű elbeszélésből első személyű lesz, míg a többi fejezetben végig harmadik személyben beszél a narrátor a történet szereplőiről. Fülöp László ezt a következőképpen írja le: „A Bukfenc egész záró része váratlan perspektívaváltáson alapszik: Gyöngyvirág és Don Kihóte történetének befejező periódusát a narrátorrá előlépő »útitárs« emlékező formájú közlésében követhetjük végig.”[38] Az elbeszélői szituációra itt nem sok utalás történik, leginkább a következő jelölők referálnak rá: „hallatszott halkan” (KGYÖM10 508.); „kezdte útitársam elbeszélését” (KGYÖM10 508.); „Hogy ne szaporítsam a szót” (KGYÖM10 508.); „Ismétlem” (KGYÖM10 509.); „Emlékezetem szerint” (KGYÖM10 509.). Az útitárs hangja szinte elveszik az elbeszélőében, s ennyiben a cím (Az útitárs halk hangja) igencsak reflektál arra, hogy az útitárs elbeszélői hangja mennyivel távolibb, mennyivel kevésbé autentikus, mint az én-elbeszélőé. Az elbeszélés egy különös utazást mutat be, amelyet az útitárs mesél el egy utazási szituációban. A narrátor, bár egyes szám első személyben beszél, nem része az elbeszélt történetnek, vagyis heterodiegetikus narrátor, másnak a történetét meséli el, s nem a saját hangján beszél. Fried Az elbeszélő mint útitárs[39] című tanulmányában arra hívja fel a figyelmet Az útitárssal és az útitárs-elbeszélésekkel kapcsolatban, hogy az a személy, akinek az útitárs elmeséli élettörténetét, fiktív személy, s különösen Az útitársban, „önjellemzése rámásolódik az »útitárséra«”.[40] Az útitárs tehát a narrátor által létrehozott, megképzett személy is lehet. Ebben az esetben az események nem egy alárendelt szerepű szereplői narrátor tolmácsolásában hangzanak, hanem továbbra is omnipotens narrátori pozícióból (ahogy a többi fejezetben), a mindentudó elbeszélő pozíciója csak látszólag van kiiktatva. Egy rétegzett utazásról van szó, amely akár lehet egy álom, hiszen a novella ábrázolt világának atmoszférája álomszerű. Ezt az a momentum is megerősíteni látszik, hogy az előző fejezet Don Kihóte és Gyöngyvirág néma gunnyasztásával zárul. Ezt a következőképpen érzékelteti a narrátor: „Aztán szomorúan gunnyasztottak egymás mellett az emberhangtalan nádasban, mint árva vadludak, akiknek örökké a bús elhagyottságot kell keresniök, félve az emberektől, a veszélyektől, a jó és rossz szemektől. Gyöngyvirágból nem lett hableány a vadlúdtanyán.” (KGYÖM10 508.) Az idézetből világosan kiolvasható, hogy egy olyan környezetbe helyezi őket az elbeszélő, ahol csak ők vannak, a civilizáció, a városi élet hiányát az „emberhangtalan” jelzővel érzékelteti. Az elbeszélés álomként értelmezését az ássa alá a leginkább, hogy a narrátor a következő, Gyermektelenek című fejezetben nem tér vissza az elbeszélésnek arra a szituációjára, ahol az előző fejezet véget ért, a helyszín más, s az ébredés mozzanatára sem találunk utalást. Továbbá azt is nehéz megmagyarázni, vajon kinek az álma az elbeszélt történet. Gyöngyvirágé? Don Kihótéé? Vagy az addig heterodiegetikus narrátoré, aki, ha ő álmodik, „kibeszél” saját álmából? Nehéz megválaszolni, viszont éppen ez az, ami izgalmassá teszi a problémát. Hogyan lehet megmagyarázni egy olyan jelenséget, amelynek okai nagy valószínűséggel nem elbeszéléstechnikai/-elméleti tényezők elbeszéléselméleti válaszokkal? Véleményem szerint összefüggés áll fenn Az útitárs halk hangjának interpretálása és a kisregény egészként történő megértése között, ugyanis ha álomként értelmezzük az elbeszélést, talán könnyebb a kisregény történetébe beleilleszteni, csupán a fokalizátor szerepe marad kérdéses. Annyiban viszont védhető az álomként történő olvasás, hogy az utolsó, vagyis a 15. fejezetben visszatérnek a főalakok, még ha a történet tizenharmadik fejezetbeli helye, a badacsonyi helyszín nem, s az előző fejezetekben jellemző heterodiegetikus narrátori hang sem.

Az írásban többször és többféle módon is felsejlik a halál gondolata. Először a Vág túlsó partján jelenik meg valaki, aki „lehetett a halál, lehetett a vőlegény” (KGYÖM10 508.). Majd egy óra képében, „amely bumfordi arcával kurtán mutatja a delet és a halált” (KGYÖM10 509.). Az Álmoskönyv szerint az óra nyugtalanságot jelez,[41] azonban a narrátor ironikusan viszonyul ehhez a jelentéstartományhoz, ugyanis az idézett megszemélyesítésben olyan emberi tulajdonsággal ruházódik fel az óra, amely egy ember esetén nevetést válthat ki. Akkor szintén előkerül a halál motívuma, amikor a narrátor az őrült nőkről beszél, akik irányítják élete fonalát, s párkák módjára tartják az ollót élete fonala felett. Végül az elrebbenő nőalak is kapcsolatba hozható a halállal, amennyiben az alak, a jelenés egy árny, valamint a kuvik motívuma alapján még erőteljesebben kötődik hozzá, pontosabban a gyászhoz. A kuvik hangjával a második „Segítség!” (KGYÖM10 509.) elhangzásakor azonosítódik a női hang, az első elhangzáskor csak összehasonlítja őket az elbeszélő: „Segítség! – hallatszott halkan, mint az álmodó madár pityegése, egy női hang a francia kertből […].” (KGYÖM10 508.). A második segélykiáltás kapcsán így folytatja a harmadik személyű elbeszélő: „ismétlődött odabentről a madárhang” (KGYÖM10 509.). A női árny akkor azonosítódik végképp a gyászt jelölő kuvik madárral,[42] amikor a narrátor/főhős egy nőalakot lát felröppenni a kuvik útján. Itt emelkedik szimbólummá a madár jelenléte. A szövegben szereplő szökőkutat egy olyan álomképhez hasonlítja az elbeszélő, amely egy messzi álomból maradt vissza. Az elbeszélés végén a főhős aludni megy, majd elutazik a városkából. Ez az elutazás azonban kétféleképpen értelmezhető: egyrészt elutazásnak, másrészt útnak indulásnak, egy újabb utazás kezdetének. Nem dönthető el egyértelműen, hogy egy út végéről, vagy egy újabb utazás kezdetéről van-e szó. A novella zárlata végeredményben értelmezhető a főhős halálaként, hiszen számos utalást találhatunk a halálra a szövegben. Megkockáztatom továbbá, hogy akár valakinek az ébredését is érzékeltetheti. Ebben az esetben nem hiányozna az ébredés mozzanata az álomként történő értelmezéshez.

Összefoglalás

Dolgozatomban arra kerestem a választ, hogyan függ össze Krúdy Bukfenc című kisregényének Az útitárs halk hangja című fejezete a kisregény többi részével. Ez a fejezet megjelent önállóan is, ezért a dolgozat utolsó részében önálló szövegként is értelmeztem.

Az első szakaszban részletesebben foglalkoztam Bori Imrének a műről kifejtett álláspontjával. Bori egyik legfontosabb állítása, hogy a Bukfenc tézisregény, s Krúdy 1917-es novelláinak azokat a momentumait fejti ki részletesebben, amelyeket azok csak „élettünetként” szólaltattak meg. Egyet lehet érteni ezzel az állítással, azonban érdemes figyelembe venni, hogy azért nem ennyire egysíkú a történet. Amellett, hogy kétségtelen moralista felhangjai is vannak a szövegnek, Krúdy nem elégszik meg azzal, hogy negatívan ábrázolja a bordélyházat, hanem kell neki egy pozitív hős, egy igaz ember, aki kiszabadul, vagy legalábbis nem marad benne abban a „bűnös” világban, amelyből menekülni igyekszik. A főhős neve kapcsán felmerül az önéletrajzi olvashatóság kérdése, amely bár Krúdynál gyakran előkerül, mégsem dönthető el egyértelműen, hogy releváns-e, hogy nem csak egy írói fogás Krúdy részéről.

A második részben tárgyaltam a kisregény és a külön elbeszélésként megjelent fejezet viszonyát. Az útitárs halk hangja nem illeszkedik a Bukfenc többi fejezetéhez sem a helyszín, sem a szereplők, sem pedig az elbeszélői hang tekintetében. Az útitárs halk hangja, illetve a Gyermektelenek már korábban megjelent, mint a Bukfenc második kötetbeli kiadása (1919), ezért előbb voltak az elbeszélések, mintsem beleillesztették őket a kötet többi fejezete közé. Krúdy az 1919-es kötet előszavában több okot megemlít, melyek közül legmeggyőzőbb, hogy a kiadó sürgetésére toldotta meg a művet 3 fejezettel. A kiadó sürgetését pedig azokra az olvasói levelekre alapozza, amelyek azt kérték számon a szerzőtől, hogy mi lett a további sorsa a főhősnőnek. Erre a kérdésre Krúdy levelezésének kutatásával és a kortárs olvasók leveleinek tanulmányozása után lehetne megnyugtatóbban válaszolni.

A harmadik részben Az útitárs halk hangját értelmeztem. Mint regényfejezet megváltozik benne az elbeszélői hang, s mint azt Fülöp László megemlíti, váratlan perspektívaváltás következik be.[43] Az útitárs halk hangja értelmezhető akár álomként is. Az ekként történő interpretáció összefügghet azzal kérdéssel, hogy mennyire illik bele az elemzett szöveg a kisregény egészébe. Az elbeszélésben többször felvetődik a halál gondolata is, a novella zárlata pedig értelmezhető a főhős halálaként.

(A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)


[1] A dolgozatban a kisregény megjelölést fogom alkalmazni Bori Imre (Bori Imre, Krúdy Gyula „nagy évtizede”. In: Uő: Fridolin és testvérei. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1976. 220-221.) nyomán. Bori részletesebben is kifejti, mit tekint Krúdy szövege specifikumának, érvelése ezért meggyőzőbb, mint a többi vélemény a szakirodalomban (pl.: Fülöp László: Elbeszélésmód a regényekben. In: Uő: Közelítések Krúdyhoz. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.,1986. 274.; Kelecsényi László: Bukfenc. In: Krúdy Gyula: Összegyűjtött Művei 10. Regények és nagyobb elbeszélések 6. (s. a. r. Kelecsényi László). Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2008. 561-563.) Bori ezzel kapcsolatos nézeteit a szövegben részletesebben is ismertetem, ezért itt nem kívánok vele foglalkozni. Továbbá azt sem szabad elfelejteni a műfaj kapcsán, hogy maga Krúdy regényként aposztrofálta a szöveget az előszavakban (az 1917-esben és 1919-esben is), Kelecsényi László pedig szintén a regény műszót alkalmazta az írásra (Kelecsényi: i. m. 561-563.). Jómagam a kisregény műfaját érzem a szöveghez leginkább közelállónak.

[2] Bori: i. m. 220-230.

[3] Gedényi Mihály: Krúdy Gyula. Bibliográfia (1892-1976). Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1978. 175; 187., vagy http://krudy.hu/Muvei/gedenyi. mhtml (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.).

[4] Kelecsényi: i. m. 561.

[5] Gedényi: i. m. 187., ill. http://krudy.hu/irodalom.html (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.).

[6] Lakatos László: Bukfenc. Pesti Napló 1918. jún. 30. 160.

[7] Br. Wlassics Tibor: Bukfenc (Krúdy Gyula regénye). A Cél 1918. ápr. 1. 247-248.

[8] Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Szent István Társulat, Bp., 1924. 160.

[9] Pl. (Perkátai) Kelemen László: Krúdy Gyula. Magyar Irodalomtörténeti Intézet, Szeged, 1938.; Pelyvás-Ferenczik István: A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula. A Debreceni Református Kollégium Tanárképző Intézetének kiadása, Debrecen, 1942.; Czére Béla: Krúdy Gyula, Gondolat Kiadó, Bp., 1987.

[10] Bori: i. m. 220-221.

[11] Uo. 222.

[12] Uo. 222.

[13] Uo. 223.

[14] Uo. 223.

[15] Uo. 224.

[16] Uo. 224.

[17] Uo. 224.

[18] Uo. 222-227.

[19] Uo. 228-229.

[20] Pl. Kelecsényi: i. m. 562.

[21] Az idézet helyét illetően lásd Gedényi: i. m. 248., vagy http://krudy.hu/Muvei/gedenyi. mhtml (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.). Valamint megtalálható még a következő kötetben: Krúdy Gyula: Vallomás (szerk. Kozocsa Sándor). Magvető Könyvkiadó, Bp., 1963. 145-147.; ill. Szabó Ede idézi Krúdy-monográfiájában: Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.,1970. 113.

[22] Szabó:i. m. 115.

[23] Krúdy Gyula: Pacsirták. In: Uő: Komédia. Színművek és színházi írások (szerk. Barta András). Magvető Könyvkiadó, Bp., 1968. 285.

[24] Fried István: Krúdy-olvasás. In: Uő: Szomjas Gusztáv hagyatéka. Elbeszélés, elbeszélő, téridő Krúdy Gyula műveiben. Új Palatinus Könyvesház Kft., 2006. 18-49.

[25] Fried: i. m. 26.

[26] Uo. 41.

[27] Krúdy Gyula: Komédia. Színművek és színházi írások (szerk. Barta András). Magvető Könyvkiadó, Bp., 1968. 287.

[28] Uo. 288.

[29] Bezeczky Gábor: Metafora és elbeszélés. Literatura 1992. 1. sz. 3-25.

[30] Krúdy Gyula: A geszterédi agarak. In: Uő: A fehérlábú Gaálné II. (szerk. Barta András). Magvető Könyvkiadó, Bp., 1959. 120.

[31] Bezeczky: i. m. 20.

[32] Lásd. a 6. jegyzetet.

[33] Bori: i. m. 230.

[34] Fried István: Az elbeszélő mint útitárs. In: Uő: Szomjas Gusztáv hagyatéka. Elbeszélés, elbeszélő, téridő Krúdy Gyula műveiben. Új Palatinus Könyvesház Kft., 2006. 190-214., ill. http://www.forrasfolyoirat.hu/0310/fried.html (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.).

[35] Krúdy Gyula: Előhang a Bukfenc második kiadásához. In: Uő: Összegyűjtött Művei 10. Regények és nagyobb elbeszélések 6. (s. a. r. Kelecsényi László). Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2008. 540.

[36] Gedényi: i. m. 183., ill. http://krudy.hu/Muvei/gedenyim.html (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.).

[37] Gedényi: i. m. 182., ill. http://krudy.hu/Muvei/gedenyim.html (utolsóletöltés: 2013. 10. 30.).

[38] Fülöp: i. m. 264.

[39] Lásd. a 34. jegyzetet.

[40] Fried István: Az elbeszélő mint útitárs. In: Uő: Szomjas Gusztáv hagyatéka. Elbeszélés, elbeszélő, téridő Krúdy Gyula műveiben. Új Palatinus Könyvesház Kft., 2006. 209., ill. http://www.forrasfolyoirat.hu/0310/fried.html (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.).

[41] Krúdy Gyula: Összegyűjtött Művei 14. Álmoskönyv (s. a. r. Kelecsényi László). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2008. 191.

[42] Vö. uo. 162., ill. Pál József – Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, Bp., 2001. 66., vagy
http://www.balassikiado.hu/BB/netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm#k%C3%B6r (utolsó letöltés: 2013. 10. 30.).

[43] Lásd. a 38. jegyzetet.