Bűnügyi regényt ír Lackfi János

November végén megjelent a „Milyenek még a magyarok?” című kötete, ősszel megkapta a Győri Könyvszalon Alkotói Díját, december elején pedig Prima Primisima díjas lett irodalom kategóriában. Szegeden, a Somogyi Könyvtárban megrendezett író-olvasó találkozó után beszélgettünk Lackfi János íróval, költővel.

– Volt olyan év, amikor két-három díjat is kaptál. Az idei is ilyen. Hogyan viszonyulsz az elismerésekhez?

– Minden alkalom más, de mindig van benne valami, ami zavarba ejtő, mert olyan, mint egy láthatatlan kéz, amely kinyúlik és megrázza az ember kezét. Nehéz elképzelni egyben Magyarországot, ahogy átnyújtja. Mindenesetre visszaigazolásnak érzem, hogy az emberközeli, barátságos irodalomszemlélet szimpátiát váltott ki a zsűriből. Mindig is hittem, hogy írni nem egy szűk elit ügye csupán, hanem mindenkire tartozik.

– Nem jött korán a Prima Primissima?

– Amolyan kilátópont is ez a díj, örömtelien korán kaptam meg, hiszen Prima Primissimát hosszú, munkás életpályák vége felé szokták odaítélni. Ez egy hatalmas biztatás. Olyan ez a díj a pénzjutalommal, mintha valaki azt mondaná: csináld azt, ami igazán fontos neked. Érdekes, így negyven év felett tervezetten látom már az elkövetkező öt-tíz évet.

– Ilyen sikeres volt az egész éved, mint amilyen a november és a december?

– Sok jó történt velem eddig is, nagyon szép események vannak mögöttem. Harmadszor voltam házigazda a Kaláka Versudvarban, a Művészetek Völgyében, sikeres a kozármislenyi Szófaragó Tábor, amely uniós támogatást is kapott. Nagyon jól beindult a másfél éve megkezdett kreatív írás képzésem a Marczibányi téren, most zártuk az évet egy közös sörözéssel.

Volt azért ebben az évben fájdalmas döntés is. Tizenhét év után eljöttem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, ahol egyebek mellett francia és magyar irodalmat, valamint kreatív írást tanítottam. Amikor meghoztam ezt a döntést, tartottam attól, hogy cserbenhagyom a kollégámat, Vörös Istvánt, aki szerencsére tele van jobbnál jobb tervekkel, hogy kiket hív meg jövőre vendégelőadónak a kreatív írás órákra. Tulajdonképpen megújulás jött létre azzal, hogy eljöttem.

– Te pedig kaptál végre még több szabadidőt…

– Öt-tíz éve szeretnék befejezni egy regényt, mindig megírtam egy-két fejezetet nyáron, aztán jött az ősz, tárgyfelvétellel, értekezlettel, órákkal, vizsgákkal, ezer üggyel, és keresztet vethettem a nagy terveimre. Kapolcson, a Művészetek Völgyében gyászoltam az egyetemet, pont ott, ahol nagyon sok kollégámmal és tanítványommal találkoztam. A tanári szemem sírt, az írói pedig nevetett. Januárban és februárban végre a regényírással fogok foglalkozni.

– Elárulsz néhány kulisszatitkot, kiszivárogtatsz néhány érdekességet?

– Az alaptörténet egy olyan bűnügy, ami nagy port kavart néhány éve Magyarországon. A cselekmény Brüsszelben, Budapesten és a Dunakanyarban játszódik, főszereplője egy fiatalember, aki a bűnügy kapcsán Brüsszelből hazajön Magyarországra. Van még két mellékszála a regénynek, egy-egy én-elbeszélés egy kislánytól és egy hölgytől, a végén pedig lesz egy találkozási pont. Ez a két külön szál régebbről megvan, nyáron derült ki, hogy belekerül a regénybe.

– Évente közel 100 író-olvasó találkozón vagy vendég-előadó, bejárod az országot, most két napra Csongrád megyébe jöttél, négy helyszínen, köztük Makón és Szegeden vártak a gyerekek, kettőn pedig a felnőttek.

– Fontosnak tartom, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt találkozzanak az irodalommal élő formában is, mi, szerzők, ne zárkózzunk be a papírba. Az életközeli élménynek meg is van a hatása, sokan gyűlnek a honlapom, a Facebook-adatlapom köré, könyvtárosok pedig azt mesélik, hogy ahol megjelenek, a találkozó után kikölcsönzik a könyveimet az olvasók, hónapokig nem lehet hozzájutni a kötetekhez.

A kicsiknek szóló találkozásokban külön jó, hogy visszamehetek gyerekbe, ez frissen tartja az agyat. Bennem van a kutyavér, a csepűrágó hajlam, úgy érzem, csinálnom kell ezt, ha vissza is veszek majd valamennyit. Volt egy gazdagréti fellépésem, ahol azt mondta az egyik tanítványom nagymamája, aki óvónő volt 40 évig, hogy „magának könnyű, maga még mindig óvodás”.

Tóth András Tozzi

Fotó: Dobó László