Tiszatájonline | 2013. december 14.

Luisa Miller ősbemutató Szegeden

Pazarló gazdagsággal ünnepelte Szeged Verdi 200. születésnapját. Miközben az egészben nem volt semmi pazarlás, pénzt, energiát, figyelmet nem tékozoltak fölöslegesen. December 6-án szegedi ősbemutatóval rukkoltak elő: a városban még soha nem játszott Luisa Millert adta a koncertszerűen a társulat. Ha jól számoltam, ez volt a 15. Verdi-opera, amely Szegeden fölcsendült… – Márok Tamás írása

Pazarló gazdagsággal ünnepelte Szeged Verdi 200. születésnapját. Miközben az egészben nem volt semmi pazarlás, pénzt, energiát, figyelmet nem tékozoltak fölöslegesen. Csak épp úgy szervezték, hogy az Armel Operafesztiválon a Boccanegra remake-előadásával vegyen részt a társulat, a november elejei Filharmónia-koncerten pedig a Requiem került sorra. A hónap során aztán a színház jó szereposztásban vette elő meglévő produkcióit, a Boccanegrát, a Rigolettót és a Traviatát. Mindehhez az Operabarátok Egyesülete is hozzátette a magáét, beszélgetős programjaival, és az énekesek ünneplésével. A színház előcsarnokában Gyémánt Csilla rendezésében kiállítás nyílt az eddigi Verdi-előadások krónikájáról. December 6-án pedig szegedi ősbemutatóval rukkoltak elő: a városban még soha nem játszott Luisa Millert adta a koncertszerűen a társulat. Ha jól számoltam, ez volt a 15. Verdi-opera, amely Szegeden fölcsendült.

Nagyon jó, hogy fölcsendült, mert izgalmas darab, és kitűnően ki lehet osztani. Verdi 27 eredeti operája közül mindössze 5-nek a címszerelője nő, miközben 15-nek férfi. (Jellemző, hogy Puccini 12 műve közül 6-nak a címszerepe nő, s csak kettőnek férfi.) Nos, Luisa igazi címszerep. Nem olyan nagyszabású nőalak, mint Violetta vagy Aida, de ő áll a darab középpontjában. Neki kell mocskos alkut kötnie Wurmmal, hogy megmentse az apját, ő vállalja, hogy ennek érdekében hazudik szerelmesének, s végül ő dönt úgy, a halál árnyékában már nem köti titoktartási esküje, s elmondja az igazat szerelmének és apjának.

Az opera két évvel a Rigoletto előtt keletkezett, és történet több tekintetben emlékeztet is rá. Itt is főúri fiatalemberbe szeret bele a szolga lánya. A különbség a fiú jellemében van. Rodolfo ugyanis a mantuai herceggel ellentétében állhatatos szerelemmel viszontszereti Luisát. Ennek komoly következményei vannak a tenorhős jellemét és jelentőségét illetően. Hasonlóan jelentős különbség, hogy a Rigolettóban az apa áll a középpontban, itt viszont a lány. Luisának kell fájdalmas döntéseket meghozni.

A párhuzam azért is adódik, mert a Rigolettót három hete hallgattuk ugyanezen a színpadon, jórészt ugyanezekkel az énekesekkel. Sőt többen közülük a Traviatában és a Boccanegrában is fölléptek. Az első benyomás, hogy a Szegedi Nemzeti Színháznak milyen kitűnő Verdi-gárdája van! (Más nézőpontból hozzátehetjük: énekesei ma alighanem Verdi-operákra a legalkalmasabbak.) A három főszerepnek a fekvése igen magas, még a Verdinél megszokott feszített lágéhoz képest is. Mindhárom szólamban hiánytalan élményt kaptunk. Miksch Adrienn biztos koloratúrákkal, szuverén formálással állította elénk a Luisát. A színpadon soha nem énekelt lányalakról koncertszerűen is plasztikus, élénk képet rajzolt. Nála valahogy mindig az az érzése a hallgatónak, hogy a szerep éppen nekivaló, és teljesen kidolgozott, érett alakítást nyújt. Inkább hangadásával és éneklésével bűvöl el, mint a matéria érzéki szépségével. László Boldizsárban viszont az adja az izgalmat, hogy mindig újat hallunk tőle, mindig fejlődik, meglep. Most ugyanazt a koncentrált, hibátlan éneklést kaptuk, amelyben már a Requiemben is annyi örömünk telt. Jó volna, ha ő is észrevenné, hogy a tiszta, tragikus jellemek jobban állnak neki, mint a hercegféle lókötők. Egyedül áriájának intenzitását keveselltük. a Quando le sere al placido az egész darab drámai csúcspontja, s ennek megfelelően Verdi egyik legerőteljesebb tenoráriája. De hangneme nem csak fájdalmas, hanem vádló is. Kelemen Zoltán magabiztos stílusismerettel, szép, sötét hangon adta az öreg Millert, strettájának végén zengzetes magas asszal. „Ahogy megszoktuk tőle” – mondanánk, ám ehhez a nemes tónushoz, ehhez a technikai fölényhez azért nem lehet hozzászokni. Az olyan énekesek, mint László vagy Kelemen évtizedes ismeretség után is képesek szíven ütni egy-egy megszólalásuk gyönyörűségével. Kelemennek idén ez az ötödik nagy Verdi-főszerepe. Persze az azért mázli, hogy egy Verdi-bariton épp a bicentenáriumi évben ér pályája csúcsára. De nemcsak neki, a közönségnek is nagy szerencse.

A további szereplők közül Altorjay Tamás nagyszerűen érzékeltette Walter gróf drámai funkcióját, szituációkban betöltött szerepét. Ha Fiesco túl nagy feladatnak bizonyult a számára, ez a magas basszus szerep éppen megfelelő. Réti Attila viszont Paolo Albiani után sokkal halványabban adta az újabb intrikust, Wurmot. Hangszíne jól illik a szerephez, ám a fekvése talán túl mély, s így nem érvényesült igazán a pompás basszus-basszus kettős. Tudomásom szerint a mély hangok együtt-tobzódását csak Verdi és Mozart kísértette meg, s meglehetős sikerrel. A Fülöp-Főinkvizitor, vagy a Falstaff-Ford–duett ugyanolyan izgalmas kompozíció, mint például a Don Giovanni temetői, vagy vacsorajelenete. Laczák Boglárka köhécselése jól mutatta, hogy nem teljesen egészségesen vállalta a föllépést, ezért Friderika szólamában inkább a biztonságra, mint a lehengerlésre törekedett.

A Luisa Miller első két felvonása nem a hagyományos Verdi-stílust képviseli, sok benne a kamarazeneszerű, és az a capella együttes. Gyüdi Sándor ennek a résznek talán nem adott elég lendületet. A második rész sodró drámája sokkal egyértelműbben szólalt meg mind a zenekarban, mind a kórus hangzásában. Jó döntés volt, hogy a zenekar az árokból játszik, így az énekeseknek nem kellett hadakozniuk hangerejével.

A koncertszerű előadásban épp a leghatásosabb színpadi megoldások ereje csökken le leginkább. Ezt a hiátust csak fölerősíti, hogy az olasz nyelvű produkcióban a pontos magyar szöveget precízen kivetítik.

A Luisa Miller fölvillanyzó zenéje magas színvonalon, élvezetesen szólalt meg Szegeden 164 évvel az ősbemutató után. Igazán kár, hogy ilyen ritkán játsszák Magyarországon, hisz zenének, drámának egyaránt kitűnő.

Márok Tamás