Tóth Ákos: A költészet átalakult – hogy is?

MÓRICZ 2013 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond iro­dalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Tóth Ákos Szegeden született 1977-ben. Egyetemi ta­nul­má­nyait szintén Szegeden végezte, magyar és össze­hason­lító irodalomtudomány szakokon. Az utóbbi tan­szé­ken 2001 és 2004 között PhD-tanulmányokat is foly­ta­tott, majd kü­lön­böző alkalmazásokban a tanszék munkatársa, oktatója ma­radt mind a mai napig. 2001 óta közöl kritikákat, is­mer­te­té­se­ket és tanulmányokat különböző folyóiratokban. Tandori De­zső művészetéről – főképpen költészetének „középső kor­sza­ká­ról” – számos alkalommal publikálta írásait. 2006 óta Tan­dori több kötetének szerkesztője, gondozója volt (pl. A Legjobb Nap; A Rossz Reménység Foka; Csodakedd, rémszerda). Jelenleg Tandoriról szóló ta­nul­má­nyai­nak össze­foglalásán dol­go­zik. Az alábbi részlet a tervezett kötet záró­fejezete.

(BEFEJEZÉS – RÉSZLETEK)

Voltaképpen Tandori pszeudo-dokumentarista, az életút köreit ábrázoló irodalmi vállalkozásának következetességét bizonyítja előttünk, olvasói előtt, egyben e poétika időben kibomló, részletezett problémáját mutatja fel, ahogyan a költő a modern egzisztencia roncsként megörökölt, töredékké vált és magát akként felismerő öntőformáiból, a személyiség irodalmi megalkothatatlanságának rémével állandóan szembesülő kényszerállapotok rajzából, a felvállalt cselekménytelenség és az elveszett élettörténet, valamint az ehhez járuló végsőkig passzív világlátás indításaiból, egy másként „kizökkent kor” hamleti szereplőjének jelmezében a kimondásnak mégis termékeny lehetőségeire bukkant, s az egész költői hozzájárulását megjelölő paradoxon eredményeként a lemondás teljhatalmának hiányokból teljesedő szöveguniverzumát építette ki:

                       „Viszont mi lett meg 

                        Végtére semmi,
                        nincs hogy’ eredni,
                        mégis roppant rendjében
                        csillagok élnek,
                        mint nagy költészet,
                        vagy fordítva fönt és lent,
                        elfelejtettem
                        rímem is ebben,
                        kotorhatsz mint Vak Kézben.”

Ennek következtében Tandori egyszerre elszigetelt és világra nyitott művészi őrhelyén a máslényegű életszükséglet és másfelől érkező elhivatottság hangjait mindenkor érdeklődő és a megértés nevében közelre vonó türelemmel fogadta, s az elérés lehető útvonalait úgy alakította ki számos más poétika, művészi világigazolás, világnézet felé, hogy közben látványosan cáfolta a kifejezés egyetemleges lehetőségéről lemondó, a puszta konceptualitásban testet öltő modern művésziség hermetikus magába vonultságáról szóló ajánlatokat és híreket. Tandori egész, hosszúra nyúlt újabb pályaszakasza a teoretikusan elhelyezhetetlen keletkezés botrányát bontogatja: a pontnyi (pont mértékű és értelmű) kibomlás eseményét megérteni képtelen ész szívós munkáját, saját kreatív képességeit „leromboló”, a létrehozás lendületét egyre visszafogó kétségekből indul ki és azokhoz tér vissza, mikor elméletileg képtelen igazolni az irodalmi szöveg állandó összekötöttségként és folyamatosságként észlelt jelenségében testet öltő „pontatlan” önfeledtséget, a ponton túlmerészkedő megfogalmazás merészségét. E művészet Szküllái és Kharübdiszei, amik a gondolat megszorításaiként állják útját bármilyen haladás lehetőségének, s juttatják Tandori beszélőjét az ismeretelméleti pesszimizmus, s az ebből következő kommunikációs zárlat mind inkább kísértő pozíciójába, éppen az értelmezés vagy megértés olyan megindult momentumaiból nyerik cáfolatukat, mint amilyenek a Szép költészete irányába, a Magányos éjszakai csavargás végtelenbe vesző vidékei felé indult (és eredményesen visszaérkezett) költői expedíciók. Tandori költészetének valódi „győzése” (vagy a rilkei „győzést” kiváltó „kitartása”) eszerint a kényszerű lemondást és az életcsőd rögzítésének feladatát, vagyis a talált, feltérképezett lírai környezet nincs-élményét, veszteségben fogant örök adottságát a megtörténés és meglét pozitív összefüggéseiben és mértékei szerint is tudatosító, állandóan többfelé disztingváló emberi-művészi gazdagság, sokértelműség felismerése és fenntartása. Művészetének felelős üzenete, leszámolva a metafizikai életértelemnek a szó egyedi igazságán túlról érkező, ellenőrizhetetlen távoliságával, elhagyva ugyanakkor a világnak, mint magára maradt tárgy-összegnek végtelenített leírását, mégsem valahol középről, a megalkuvások hívogató mezsgyéjéről szól felénk, nem a maradék világokkal megelégedő figyelem részeredményeit hívja létre[1].

                       „Távol kioltva,
                        közel mi volna,
                        középütt végképp semmi,
                        elég s kevés se
                        túl mind e készre,
                        három közt tud el-lenni,
                        megmaradása
                        Nagy kioltása,
                        ne kérdezd mit is tenni”.

Mindenféle kikövetelt és örökül hagyható, eltanulható művészeti tanulság helyett Tandori a „mit is tenni” nélkülözhetetlen kételkedését sosem a „nincs mit tenni” értelmetlensége, hanem a „nincs-mit” mégis tevése, a cselekvés valódi értelmét kioltó tagadás ismétlésszerű visszavonása felé fordítja el. Tandori műve, bár a megtörténést követő, örökké áhított szinkronitás művészi programjában zárolja magát, s a mindenünneni pontosság követelésének nyelvi nehézségén őrlődik, a fáradalmas haladás jelöletlen irodalmi mérföldkövei közül, innen is-onnan is az igazolhatatlan és elhelyezhetetlen reménységnek várva-várt útonállóit, hírvivőit lépteti elő: versekhez elvezető versek és szavakhoz elléptető szavak alakjában. Minden kisebb vagy nagyobb út, megtett művi távolság mögött pedig a messziről villogó, feledhetetlen biztatás, mit hinnie adatott annak és sose téveszt el az, ki itt beszél:

                        „Marad, mint végzett,
                        csak a költészet,
                        a legkurtább út – ennyi.”[2]