Dante szobrát elhagyva (baljával jelzi, hogy el lehet menni a pokolba, arra) folytattam az utam az utcai forgatagban. Séta közben bukkant fel a lány neve az emlékezetemben: Annalisa Durante. A lapokból ismerem a nevét, még régebbről. Sok évvel ez előtt történt az eset, de mélyen megmaradt bennem és időről-időre eszembe jutott.
Az ügyeimből hazaérve utánanézek a történteknek. A tizennégy éves lány a Camorra áldozata lett 2004-ben, saját otthona előtt az utcán. A Forcellában lakott, egy negyedben Nápoly történelmi központjában. Egy barátjával és az unokatestvérével beszélgetett, amikor két férfi egy robogóról tüzet nyitott egy harmadikra. Salvatore Giuliano volt a lövöldözés célpontja, az egyik nagyhatalmú Camorra klán tagja, ami annak idején a területet irányította. A támadói elől menekülve a férfi, élő pajzsként használva, maga elé rántotta a lányt, akit a fején ért a lövés.
A történtek sokkolták Nápolyt, egy helyi pap nem csak a Camorrát, de az államot is felelőssé tette a történtekért, amiért sorsára hagyta a várost. Annalisa temetésén ezrek vettek részt, ahogyan arról Roberto Saviano is megemlékezik Gomorra című könyvében. A Forcella egyik iskolája ma Annalisa Durante nevét viseli.
Másnap sétálni indulunk Ágival. Teszünk egy nagy kört a központban, majd a via Benedetto Croce folytatásán kiérünk a via Duomora. Tőlünk balra, nagyjából hatvan méterre, ott az Orientale – az egyetem, amihez jelenleg mindkettőnket kötnek bizonyos szálak – közvetlenül az utca túloldalán pedig a Forcella „bejárata” a via Vicaria Vecchia. A városrész a szűk utcáival, macskaköveivel, magas házaival és az elmaradhatatlan kiteregetett ruhákkal Nápolynak azt az arcát mutatja, ami a legtöbb ember képzeletében élhet a legolaszabb városról.
Beljebb érve az utca jobb oldalán egy régi fényképekkel teli galériaféleséget veszünk észre. Mindketten automatikusan ide vesszük az irányt – mintha a bölcsészeket hipnotikusan vonzanák ezek a helyek – és besétálunk az utcafront felől oszlopokkal övezett helyiségbe. A falakat teljesen beborítják a régi Nápoly képei, de egy plakátot is észreveszünk, amelyen Annalisa képe van. Kissé beljebb pedig egy újságtartó áll, melyen egy magazinoldal fénymásolata látható. Az oldal egyik felét egy olvasói levél, a másik felét a szerkesztő válasza tölti ki. Az olvasói levelet Giovanni Durante, a lány édesapja írta, az írás fölött látható a férfi fényképe. Éppen nekikezdem olvasni – lassan, a nyelvtanulók értetlenségével – amikor a galéria végében elhelyezkedő pult mögött rágyújt, majd felemelkedik egy alak, aki nyilvánvalóan egymagában a galéria „személyzete”. Csak a szemem sarkából látom, miközben reménykedek benne, hogy nem jön oda hozzám, mert valóban szeretném elolvasni a szöveget, még ha nem is értek meg belőle pontosan mindent. Nincs szerencsém. Mellém lép. Én tovább olvasok, hátha akkor nem zavar. Pár pillanatig csak áll mellettem, nem szól semmit, de én már nem tudok a levélre koncentrálni. Végül kezet nyújt. Megszorítom és ránézek. Mondja a nevét, de akkor már szükségtelen, felismerem a levél fölötti képről. Giovanni Durante, a lány apja. Én is bemutatkozom. Látja, hogy megismertem, ahogyan azt is, hogy tudom mi történt. Azért előveszi a nyakában függő medált, rajta a lánya képével.
Kinyit egy ajtót és beljebb invitál minket, egy folyosóra, amelynek mindkét oldaláról ajtók nyílnak, és ami egy tágas terembe vezet, közepén egy színpaddal. A fal mellett könyvespolcok, rengeteg könyvvel. A színpadon két fiatal próbál egy jelenetet. A középkorú férfi pedig beszélni kezd. Ezt a helyet ő tartja fenn, elsősorban olyan fiatalok számára, akik családjuk nehéz anyagi körülményei miatt a leghamarabb fordulhatnak a Camorra felé. Egy egész kis közösséget hozott létre itt az évek során. Könyvet kölcsönözhetnek, beszélgethetnek, programokat szervezhetnek maguk és egymás számára a fiatalok. Mindenekelőtt pedig: tanulhatnak. Az egyik helyiség falát munkalehetőségek kiírásai borítják címekkel, telefonszámokkal, a másik falon munkakeresők hirdetései olvashatók, de még gyermekmegőrző is van. Nála kell regisztrálnia mindenkinek, aki be akar iratkozni, így – amennyire tőle telik – figyelemmel is kíséri a közösség tagjait.
Miközben beszél, újra rágyújt, a vállára tetoválva látjuk a lánya arcát. A kinn látható fényképeket DVD-re írva megvehetik és hazavihetik az érdeklődők, egy másik lemez pedig a városról készült régi videókat tartalmazza. Az ezekből befolyt összeget a fenntartásra fordítja. A legfontosabbak azonban a könyvek. A világból sokfelől küldenek ide könyveket, nem csak olasz nyelvűeket. Azt mondja, előbb utóbb mindnek akad olvasója, nagy ez a város, sok ember érkezik ide a világ minden tájáról, akik aztán le is telepednek itt. Büszkén mutat egy könyves borítékot, amit az Egyesült Államokból adtak fel.
Aztán a kezünkbe nyom néhány plakátot, amin a postacím található és pár soros szöveg arról, hogy miért van szüksége a könyvekre. Nem kér mást tőlünk, csak vigyük el a plakátokat és ahol tudjuk, mondjuk el a történetét. A személyes küldetését, aminek során mások gyermekeit akarja megmenteni.
Associazione „Annalisa Durante”, Napoli, via Vicaria Vecchia 23. I-80138. Italia.
Szabó István Zoltán (Steve)
