Senki sem ért a kormányzáshoz

A kétszáz éve született író-zseni, Georg Büchner emlékére a szerző Danton halála című darabjával indította az új évadot a Vígszínház. A mű Alföldi Róbert rendezésében komplex jelentéseket képes felmutatni; a szöveg tragikus aktualitása mellett ismét a hatalom elvont működésébe nyújt betekintést.

Nem lehet véletlen a darabválasztás. Alföldi rendezéseinek sorába ugyanis szervesen beilleszkedik a francia forradalom idején játszódó dráma. A Hamlet, a Mephisto és most a Danton halála rendezője konzekvensen üzen valamit. De még az István, a király is ide vehető, benne az „Unom a politikát” című dal új kontextusba kerülésével: igen, mindannyian unjuk a politikát, de nem tudjuk magunkat kivonni a mechanizmusából. A Danton halálában vákuumként szív be mindenkit a forradalom, akár azt is, aki ártatlanul ül a nézőtéren. Alföldi ötletekkel teli rendezésében a nézőtér is a játék részévé válik. A színészek belakják a színházat, s nem egyszerűen bevonják a nézőt, hanem tudatosítják: a politika játékaiban mindenki érintett. Dantonék története szervesen ráíródik a jelen valóságára. A befogadóban felmerülhet a gyanú, hogy Alföldi az önismétlés hibájába esik, ám az említett korábbi rendezések sorát tekintve kiviláglik: amíg a nyomasztó jelenség fennáll, egy művész nem beszélhet másról. (Alföldi ezt talán a bécsi Burgtheater 125. évfordulója alkalmából tartott előadásában fejtette ki igen pontosan.)

A hajdan forradalmár Danton (Stohl András) kiábrándult egykori elveiből, megtörten lép színpadra, rögtön a magasból lógó guillotine mögé. A „guillotine-rendszer” ellen felsorakozó dantonisták, Camille (Varju Kálmán), Lacroix (Csőre Gábor), Phillippeau (Józan László) ellen már készül a vádirat. A módszer régóta ismert, régóta alkalmazott, s még mindig nincs kiveszőben. Nem történelemórát látunk a színpadon, a hatalomkoncentráció következtében megvalósuló torzulásokat ragadja meg az előadás. Robespierre László Zsolt játékában megdöbbentően jéghideg karakter, magányos, pedáns, annyira emberi, hogy már nem ember. Érti a forradalmat, ismeri az emberek rezdülését, az erkölcs és a terror viszonyát fejtegeti; eme két kulcsszó (terror és erkölcs) az „r” hangok hosszú kiejtésével már-már annyira azonosan hangzik, hogy elhalványul köztük a jelentésbeli különbség – a guillotine-t a nyelv által legitimálják. A nyaktiló állandósuló működéséért felelős Saint-Just Hevér Gábor alakításában pimaszul ironikus, felsőbbrendűségét demonstrálandó könnyeden suhanva rollerezik a színpadon.

Menczel Róbert díszlete kihasználja a Víg hatalmas színpadának adottságait, a nyaktiló még felhúzott állapotában is érzékelhető, jelképként fordul elő szinte mindenhol ebben a rendszerben, a székek támláján is.  Az óriási térben jelen lévő emelvény, majd a szinte teljesen üres tér atmoszférateremtő erővel bír: Danton mulatozásait reprezentáló jelenetek a siralomház totális hűvösségét és végtelenségét vetítik elő. A fénydramaturgia is fontos jelentésekkel gazdagítja az előadást, a világítás által a világ feketévé és fehérré tagolódik, Robespierre és köre ez elsötétülést hozzák el, Dantonék a fényt, a megvilágítást követelik. A csak önmaga igazságában feltétlen hívő fekete és fehér, vagy piros és sötét ruhák szerint elkülönülő két politikai csoport harcát Nagy Fruzsina jelmezei artikulálják. Az értelmetlen különállás harmadik oldala maga a nép, egyben a nézőtéren ülők tömege. Általa, és érte fekete fehér a világ, azaz éppen „mi” akarjuk tagoltnak, felosztottnak látni, teljesen értelmetlenül: „Miért harcolunk egymással az emberek? Miért is nem békülnek ki szépen?” (II, 1.)

A Danton halála zseniálisan megírt dráma, éppen ezért veszélyes lehet, ha az óriási szövegmennyiség töményen zúdul a nézőtérre. Az új fordításnak (Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor munkája) és minimális szövegmódosításnak köszönhetően ezen a téren nem tapintható ki aránytalanság, mi több, a szövegmondás módja képes megkettőzni a jelentésköröket. A szövegmondás nem mozog széles amplitúdón, a legjellemzőbb a közepes hangerő és az érthetőség határát súroló vad ordítás. Az indulatosság és a félelem kiváltotta hangos és indulatos beszéd Dantonnál és Saint-Justnél egyaránt megfigyelhető. A deformálódott rendszer, amelyben a forradalom mindennél magasabbra tör („Nem mi csináltuk a forradalmat, a forradalom csinált bennünket.” [II, 16.]), a beszéddel együtt a nyelv torzulását eredményezi. Saint-Just a második felvonás utolsó jelenetében fejti ki a forradalom céljait. Hevér Gábor ordítva adja elő a hosszú gondolathalmazt, elzárva a szemantikai síkot. Előadásában a szó agresszív testiséggé válik, állandósítva a terror jelenlétét. A torzulás eztán tölti ki minél átfogóbban a teret: a Marsellaise fülsüketítő erővel zeng, értékvesztett hangsorként, amely puszta eszközzé süllyed a hatalom kezében.

Alföldi új rendezése keserű és tragikus, ám a finom irónia jelenléte miatt a reményt is képes felmutatni – a Mephisto annak a hiánya miatt volt átütő erejű. Utóbbihoz hasonlóan a rendező hagyja, hogy az asszociációk szabadon működjenek, nem szájbarág, pusztán kizárólagos külső világlátások felett tör pálcát. A kívülállás legmarkánsabb eszköze itt éppen az irónia. Az ország (mármint Franciaország!) két politikai táborra szakadt tagjai a magasodó lépcsősor egy-egy oldalán állva becsmérlik egyre dühösebben, köpködve a másik oldalon állókat.  Eközben két francia polgár (Rajhona Ádám és Dengyel Iván) esernyőt bont alattuk. Ez a kellő iróniával fűszerezett aktus az egyén egyetlen bölcs állásfoglalásának mutatkozik a darab által megidézett, átpolitizált univerzumban.

(A darabból vett idézetek Kosztolányi Dezső fordításában olvashatók.)

Fritz Gergely

[nggallery id=266]

Képek: Kallos Bea, MTI

Kapcsolódó írásunk: Nézőtér fényárban (Fürth Éva kritikája)