A hidegvérű android és az érzelmes sci-fi

Dmitry Glukhovsky fiatalabb korában soha nem volt elég kedvenc regényeiből, a Metró-sorozattal azonban megvalósult egy álma: saját univerzumot épített magának, és most már a rajongói írják tovább a történetét. Az orosz sci-fi-író Budapesten járt, hogy a poszt-apokalipszisről, a moszkvai metró labirintusáról és az orosz néplélekről meséljen.

Glukhovsky könyveinek hazai kiadója, az Európa Kiadó szervezésében először az Alexandra Könyvesház kávézójában mesél az Orosz népellenes mesék című kötetértől, amelyből Ötvös András színművész olvas fel részletet, az igazi attrakció azonban másnap következik: a Fogasházban M. Nagy Miklós, a kiadó igazgatója és Turi Márton kritikus faggatja a Metró-regényekkel kapcsolatban.

A poszt-apokaliptikus hangulatot árasztó romkocsma autentikus helyszíne a beszélgetésnek, és hogy a szerző mennyire népszerű Magyarországon, azt a teltház is bizonyítja. Bár a diskurzus az eredeti tervek szerint oroszul zajlott volna, az író rögtön az elején angolul szólal meg, hogy többen értsék, majd amikor megkérdezi, hogy kér-e valaki magyar fordítást, csak néhányan teszik fel bátortalanul a kezüket, mire a végig laza orosz megjegyzi, hogy ez van, az emberek szégyenlősek.

M. Nagy Miklós a kevés számú jelentkezőnek is szorgalmasan fordít, Turi Márton pedig kezdésként a halálfélelmet keltő budapesti metrókat és a sokkal jobb állapotban lévő moszkvaiakat hasonlítja össze, feltéve a kérdést, hogy a regényeiben Glukhovsky miért éppen a föld alatti rendszereket képzelte el az apokalipszis utáni élet helyszíneként Metro 2033 című regényében. Az író elmondja, hogy sem gyerekkori trauma nem áll ennek hátterében, sem a mutáns patkányoktól, vagy éppen a nukleáris támadástól való félelem.

Viszont gyerekkorában, mivel elég messze lakott az iskolától, napi szinten utazott metrón, és amikor megtudta, hogy azért építették ilyen mélyre az alagutakat, hogy óvóhelyként is használhatók legyenek, az olyan felismerés volt számára, mint a Narnia krónikája szereplőinek belebújni a mesevilágba vezető ruhásszekrénybe. Eljátszott a gondolattal, hogyan is élne tovább az emberiség a föld alatt egy atomháború után.

Az orosz irodalomban amúgy is kedvelt téma az apokalipszis, több írót is foglalkoztat a világ pusztulása és a túlélők további sorsa. Glukhovsky szerint az oroszok félnek attól a végtelen szabadságtól, ami a civilizáció megszűnése után következne, mivel egy olyan népről van szó, amely sosem volt szabad, ezért nehezen tudna megküzdeni a hatalom és az életét korlátozó szabályok megszűnésével. Szemben például az amerikaiakkal, akik sokkal felszabadultabban vetnék bele magukat a káoszba, mint a Mad Max című filmben (amely egyébként ausztrál).

Turi Márton megjegyzi, hogy a Metró-regények szereplői AK-47-essel mászkáló Dosztojevszkij-hősök, gázmaszkos Raszkolnyikovok, Gluhkovsky viszont arról beszél, hogy a regényeiben a sci-fi műfajban megszokottakkal ellentétben kevés az akció, ellenben több a filozófia, a harmadik világháború túlélőinek történetén keresztül kritizálja a kommunista és a náci ideológiát is.

Elmondása szerint fiatalabb korában azért olvasott, mert a könyvek filozófiai tartalma érdekelte, később sokkal inkább a nyelv, a metaforák, most viszont már kevésbé foglalkozatja a filozófia és a nyelv, leginkább azért ír, hogy az érzelmekre hasson, ahogyan a filmek is teszik. A könyveket és a filmeket érzelmi drognak tekinti, amelyek érzelemi hullámvasútra teszik az olvasót vagy a nézőt. Elképzelése szerint az ember leginkább azokra a pillanatokra emlékszik a saját életéből is, amelyekhez érzelmek kötődnek, olyanok, mint a szerelem, a megaláztatás, a fájdalom vagy öröm. De mielőtt túl komolyan venné magát, beismeri, hogy ő maga egy hidegvérű android.

Csak a folytonosságot meg-megtörő tolmácsolás miatt nem tűnik fel, hogy Glukhovsky rövid válaszok helyett hosszú monológokban beszél, Turi Márton hiába készült saját bevallása szerint még tíz-tizenöt bölcsészkérdéssel, ezek legnagyobb részét nincs alkalma feltenni. Az orosz író amúgy megjegyzi, hogy más országokban általában még a fordítás előtt megérti a kérdéseket a közös nemzetközi szókincsnek köszönhetően, de hiába beszél öt nyelven, a magyarból egyetlen árva szót sem képes beazonosítani.

Humorát többször megcsillantja, öniróniával beszél saját magáról is. A Metró 2033-nak nem volt pozitív üzenete, a benne szereplő Artyomnak nem volt küldetése, de ez érthető, amikor írni kezdte, mindössze húszéves volt és depressziós. Mindez később megváltozott, lett munkája, elkezdett társasági életet élni, külföldre utazgatni, szóval optimistább lett, és a főhősét sem ölte meg. Bevallja, mint az orosz sci-fi-írók társadalmának büszke kívülállója, hogy korábban otthonülő kockafejű volt, ma viszont már idegenkedik ettől az embertípustól.

Mindezt egy olyan súlyos és nem feltétlenül szerencsés párhuzammal érzékelteti: tegyük fel, hogy Hitler zsidó származású volt, mégis gyűlölte a zsidókat. Szóba jön még a regényírás és a tudomány kapcsolata: Glukhovsky nem szereti, ha természettudományos szemmel vizsgálják a regényeit, ő maga kifejezetten tudományellenes, egyedül a pszichológia érdekli.

Magáról a Metró Univerzumról, ami a beszélgetés eredeti témája lett volna, csak a végén, a közönség kérdései után esik szó. Az író korábban mindig elégedetlen volt a könyvek hosszával és mennyiségével, szerette volna, ha nagyobb adagot kap kedvenc regényeiből. A Metró-történetet azonban nemcsak ő, a rajongói is továbbírták, így aztán saját univerzumot alakíthatott ki, amely egyre tágul. Az oroszok mellett brit, olasz és kubai szerzők tollából is született már Metró-regény, összesen mintegy negyven darab.

Szóba jön még írói példaképként többek között Kafka, Bulgakov, Borges, Márquez, aztán Turi Márton eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha ismert orosz írótársai is beszállnának a regénygyárba, például Pelevin vagy Ulickaja, utóbbi könyveiből a kritikus amúgy is hiányolja a mutánsokat. A Metró Univerzum azonban így is elég tág, és úgy látszik, idehaza is sok rajongója van a sci-fiknek és a disztrópiáknak: a beszélgetés után hosszú sor kígyózik Glukhovsky asztala előtt a dedikálásért.

Szarka Károly