Behemót testiség

VINKÓ LEÓ SZEGEDI TÁRLATA

Kisméretű Picasso adaptáció mindjárt a bejárat mellett. Ezt nem csupán tisztelgésnek: vallomásnak is felfoghatjuk. Vagyis igencsak sokkal tartozom a spanyol hérosznak – közli a fiatal festőművész, Vinkó Leó. Csak miként köszön vissza mindez jelenlegi kiállításán? Ő is váltig ragaszkodik a figurális tartalmak, az emberi jelenségek primátusához. Még akkor is, ha ez manapság eléggé vitatott. Feltűnik azután a rusztikus, foltszerű előadás és a szálkás, vonalas jelzések intenzív párbeszéde. Majd a fejek, a portrék tolmácsolásánál időnként túlzó, irreális szemformákra leszünk figyelmesek. S alig tovább. A pályakezdő alkotó ugyanis mindenekelőtt korszakunk egyik legparadoxabb tünetével: a kövérség, az elhájasodás képleteivel foglalkozik. Alakjai visszatetsző, groteszk és szürreális jelleget öltenek, amelyeken aligha bírunk igazán kacarászni. Inkább meghökkenünk, meditálunk. Másrészt viszont örömünket leljük a dinamikus, színgazdag, jóízű festői kifejezésben.

Üde, felvillanyzó, szépséges festésmód és torz, lehangoló, már-már tragikus képi tartalmak?

Ezek látszólag kontrasztos, egymást kizáró sajátságok. De csak felszínesen. A modern piktúrában tudniillik nyilvánvaló helye van az eleven, kihegyezett, feszültségteli lágyságoknak, élvezetességeknek. Egyebek közt innen adódik, hogy Vinkó Leó látomásai előtt nem ritkán hosszabban kell lehorgonyoznunk. És tényleg: Picasso is az efféle sugallatokban látta az érdemes képek kritériumát. Abban, hogy valósággal megfognak, elkapnak bennünket. Egy fűben ücsörgő, hájas férfiakt mindenesetre befelé tendáló, rövidült lábakkal kerül elénk, míg női „rokona” még a vécézés közben is bőszen falatozik. A szomszédos pucér hölgyet pedig dekoratív, raszterhálós környezetben észleljük, ráadásul fej nélküli behemót hústorzóként. Itt is kiderül: Vinkó azért többet akar nyújtani a dagadt testformák extrém, ironikus látványainál. Elvégre a mechanikus természetű, dekoratív elemekben ugyanúgy ráismerünk kortársi világunkra, mint egy fejre húzott mcdonaldos zacskóban. Hisz a testiség képzetköre akaratlanul is a lelkiség, a szellemiség dilemmáját csalja elő.

Testiség és szellemiség viszonya? Tudjuk: a tekintélyes életkor némileg közelebb hozza küllemünket naturális elődeinkhez. Vinkó azonban többnyire fiatal halandókkal foglalkozik. Náluk pedig a dagadt, elhájasodott testformák valahogy a disznók, a mackók képzeteivel analogizálnak. Tömbös, felfújt gerincrész, mellettük meg csökevényesnek tűnő végtagok. Igaz, Amerikában már azon ügyeskednek: hogyan lehet a hájas testrészekből vonzó, kívánatos adottságzónát teremteni. Csakhogy ez reménytelen vállalkozás. E leleményes festő sem foglalkozik ilyesmivel, inkább továbbépíti, feldúsítja magányos figuráit. Mert páros alakjait dinamikusabb, lakonikusabb fogalmazás járja át. Oda az ízesebb, aprólékosabb előadás, hogy helyét a vitális, dekoratív forma- és színszuggesztiók vegyék át. Kissé olyan ez, akárha a szerző egy autentikus végkifejletet keresne érdekes, tanulságos és aktuális tematikájának.

Persze a testiség talányaihoz a különféle portré változatok is szervesen hozzátartoznak. Amikkel Vinkó Leó mintegy teljessé teszi vizuális antropológiáját. Végtére az arc is a lélek tükre, a szellemiség hordozója. Néhány nagyléptékű fejvariáció például arról tanúskodik: a fiatal művész a premier plános, intimebb láttatásban is fantáziát talál. Most is eleven, analitikus és expresszív foltokkal munkálkodik, akárcsak nyugalmas aktjai egy részénél. Mintha ezúttal a pillanatnyi lelkiállapot fizikális adaptációját keresné. Átlagos méretű női arcmásai viszont egyféle meditatív, filozofikus mentalitásról tanúskodnak. Ami egyfelől a szemek, a tekintetek felfokozott hangsúlyozása, az másrészt zárt, nyakig begombolt pulóverekben tárul elénk. S csakugyan: Vinkó nem egyszer kisebb-nagyobb, mozgékony ellipszisekkel jelzi a fejformák sziluettjeit. Akárha kideríthetetlen lenne egy-egy személyiség értelmi és érzelmi határvidéke. Úgyhogy csak-csak képlékenyek vagyunk. Hogy a konkrétabb vagy az elvontabb metodika a célravezetőbb? Ez nem csupán a pályakezdő alkotó, hanem korszakunk egyik eldönthetetlen talánya.

Igen, minél tüzetesebben szemügyre vesszük e kiállítás műveit, annál jobban kibomlik előttünk a Picasso idézet értelme. Mert Vinkó Leó is egyre-másra visszatér a valós, természetelvű élmények sokszínű, varázslatos inspirációjához. Hiteles akar maradni. Talán a nagyléptékű víziók gyakori felvállalása is ugyanebbe az irányba mutat. Habár e tekintetben én valamelyest óvatosabb, szerényebb lennék. Még akkor is, ha örömmel nyugtázhatjuk: városunkban ismét feltűnt egy jóravaló, tehetséges fiatalember. Aki közel sem csak érdemi manuális, érzéki képességgel rendelkezik, ám kiadós véleménye is van megbolydult világunkról.

(Vinkó Leó tárlata a Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában látható január végéig.)

Szuromi Pál

Képek a kiállításról:

[nggallery id=267]

További képek (www.vinko.eoldal.hu):

[nggallery id=268]