Szakadozott sorsok

A VÉGZET HATALMA A SZOMBATHELYI BARTÓK TEREMBEN

Különös remekmű A végzet hatalma. Vulgárelemzők előszeretettel nevezik a történetet zavarosnak, dramaturgiailag gyengének.

A probléma azonban sokkal érdekesebb. Miközben a darabban 8 jelentősnek mondható szerep van, s még 3 epizódfeladat, nyolc hősünk közül legföljebb 3-nak van igazi sorsa: Leonórának, Alvarónak és Don Carlosnak. Calatrava gróf esetét legföljebb félsorsnak vehetjük: a lánya szerelmesét elutasító, majd elátkozó apa bukása, halála ugyan végzetszerű, de a darab legelején bekövetkezik. Ő nem tér vissza, mint a Don Giovanni kővendége, csak átka működik a továbbiakban. Három sorshősünk viszont furcsa karriert fut be a darab során. Don Carlos az első felvonásban meg sem jelenik. Alvaro igen, de aztán egy teljes felvonásra eltűnik. Leonóra viszont a harmadik felvonásban nem lép színre, sőt a negyediknek is csak a végefelé. Végzettörténetük szakadozottan bomlik ki.

Mellettük azonban szokatlanul sok alak jelenik meg még: Pater Gvardián, a kolostor apátja, Melitone, az izgága szerzetes, Preziozilla, a földöntúli képességekkel megáldott markotányoslány, és Trabucco, a háborúban kereskedő öszvérhajcsár. Nekik nincs sorsuk, sőt nem is fonódnak főhőseink sorsába, csak a cselekmény lebonyolítását segítik kisebb-nagyobb mértékben. Amúgy egyébként plasztikus figurák, sok izgalmas dolgot megtudunk tőlük az életről. Ám Verdi nem szokott ilyen rengeteg kötőanyagot és tömítést használni, legfeltűnőbb kompozíciós elve az, hogy még a mellékalakokat is milyen erősen és érdekesen kapcsolja be a sorsdráma fősodrába. Mire hát most ez a rengeteg ember? Ebben talán szerepe lehetett az alkalomnak: a mű eredetileg a Szentpétervári Opera számára készült, s a cári udvarban valószínűleg sok kitűnőénekes volt, az előadók és a publikum is elvárták a sok jó szerepet.

Mindenesetre a sok szereplő, a látványos kórusok, a nagyszabású előjáték (Verdi legnagyobb nyitánya) erősen alkalmassá teszik a művet, hogy nagyszabású, ünnepi előadás kerekedjék belőle. Így gondolták Szombathelyen is, ahol a Bartók Terem operabérletében vitték színre, a szerző bicentenáriumának ünneplésére. Adódott a Savária Szimfonikus Zenekar, karmesternek az együttes korábbi vezetőjét, Pál Tamást hívták meg, aki ma a legnagyobb magyar Verdi-dirigens. A szereposztást is ő állította össze, ezért nem meglepő, hogy az a szegedi operatársulat fő erőire épült. A Bartók Termet a város zsinagógájából alakították ki. Csaknem 400 néző fér el benne, a színpadán viszont akár száznál is több előadó. A méretarányokból adódik, hogy az olyan nagyszabású, romantikus darabok, mint a Verdi operái szinte kilógnak belőle. A zenekar hangja színültig tölti a termet, időnként ki is csordul, szinte túl hangosnak érezzük. Viszont nem válik differenciálatlanná, és a szólistákat se nyomja el.

Rendezőként Mányik Albert jegyezte az előadást. Díszletek nem voltak, csak pár kellék, a szereplők pedig mai ruhákban, minimális jelzésekkel énekeltek – a zenekar előtti másfél méteres sávban. A kórus a nézőtér jobb és bal oldalára került.

Izgalmas volt nézni, ahogy a darab kívánalmainak ez időnként teljesen megfelel, máskor viszont jajgatóan ellentmond neki. A végzet hatalma egyik legfájóbb jellegzetessége, hogy senki nem lehet az, aki, mindenki úgy érzi, csak az alakoskodás oldja meg életproblémáját. Leonóra csak az első képben nő, aztán férfinak öltözik, majd szerzetesi gúnyát ölt. Carlos a kocsmában diáknak hazudja magát, de balladája, amelyet barátjáról mesél, igaz történet, csakhogy éppen ő maga a hőse. A csatatéren a két férfi álnéven mutatkozik be egymásnak, majd Alvaro szerzetesi csuhában áll elénk, sőt ebben énekli a finálét is. Nota bene a záróhármast három csuhás dalolja, akik közül kettős szerelmespárnak kellene azonosítanunk. Nos, az alakoskodásból ruhában, maszkban most semmi nem mutatkozik. Leonóra mindvégig ugyanazt a krémszínű nadrágkosztümöt viseli. Az elején sem túl nőies, a végén sem remete. Alvaro úgy válik szerzetessé, hogy egy keresztet akaszt a nyakába. A férfiak mindvégig feketében vannak, csak Carlos kap sötét nadrágjához szürke zakót, és Trabucco ölthet sárga baseball-sapkát. Így aztán behozhatatlan előnnyé válik Preziozilla tűzvörös estélyije, amelyet Kálnay Zsófia első megjelenésekor vibráló nőiséggel tölt meg. Első dalában még a karmesternek is jut a csábításból. Karcsú, jó koloratúrkészségű mezzója jól illik a szerephez, a hangütés biztonsága imponáló. Mellette az igazi főszereplő, Nemes-Horváth Orsolya nem csak kosztümje miatt halványodott el. A fiatal énekesnő szülése után először énekelt teljes operaszerepet, s úgy tűnt még sem testi, sem lelki kondícióját nem nyerte vissza maradéktalanul. Pedig gyönyörű tónusú, nagyzengésű szopránja ideális a szólamhoz. Neki okozta a legnagyobb nehézséget, hogy a karmester a háta mögött volt, időnként hamissá vált, bizonytalankodott. Akadtak szép megoldásai is, elsősorban II. és IV. felvonásbeli áriája. Az együttesekben bátrabbnak mutatkozott, és néhány átütő erejű magas hanggal mutatta meg legjobb adottságait. Balczó Péter lírai tenorja viszont könnyűnek tűnt Alvaro szerepére. Szinte hihetetlen, hogy az évadban még Pedrillót is fog énekelni a Szöktetésben. Ő viszont jó passzban van, ez erő vele van, s talált magának egy spintós hangszínt, amellyel biztonságosan, sőt élményszerűen énekelte végig a szólamot. Egy percig sem azt éreztük, amire számítottunk, nevezetesen, hogy egy megszeppent fiú panaszait hallgatjuk. (Amit egyébként a magam részéről a szerep egy elfogadható megoldásának tartanék.) Mindvégig Alvarót hallottuk a szerencsétlen sorsú félvért, aki előbb a boldogságért, majd a megnyugvásért küzd, s nem egy tenoristát, aki a szerepért. Bizonyára az is inspirálta Balczót, hogy mellette korunk nagy magyar Verdi-baritonja szólalt meg. Kelemen Zoltánnak pár éve egyik legnagyobb sikere volt Don Carlos. Nos, a fölényes szereptudás mára fölényes formálással párosul. Ez a sötéten zengő, kiegyenlített, ám mégis sokszínű hang éppen az ilyen ellentmondásos karakterek megfestésére van teremtve. Ráadásul még a tenormagasságban biztosan szól. Nagyszerű Rigolettója és megrendítő Boccanegrája után ebben a szerepben talán még inkább lenyűgöz. Ezt, így bárhol a világon! Ennek a szívszorító remekműnek is különösen nagy pillanata a nagy tenor-bariton duett. Az „Invano Alvaro” ennek az estének igazi csúcspontja volt, amelyben két fölkészült, ihletett művész csapott össze. Rácz István, az Operaház száműzöttje nagy erővel szólaltatta meg a Gvardiánt. Öblös basszusa mellett különösen éles fényt kapott Szélpál Szilveszter könnyű baritonja. A buffótanonc szeretetreméltó Melitonéja csak úgy hemzseg az emberi hibáktól, ám ha így játsszák-éneklik oly nagy örömmel bocsátunk meg neki! Altorjai Tamás tömören szólalt meg Calatrava grófként, Dobrotka Szilvia valahogy rettentően valóságosnak és természetesnek tűnt, ahol fekete nadrágban hátizsákokba pakolja a cuccot szökni készülő úrnőjének. S nagy hiba volna elfeledkezni a beugró Böjte Sándorról, a kitűnő comprimarióról, aki olyan biztosan sugározza Trabuccó szerepében a kisember érdekességét. Doktorként még Paulik Ákos harsánysága is drámai erővé vált.

Ezt a darabot ma Pál Tamásnál senki nem vezényli jobban. Nem általánosságban mondom: frissen hallgattam át Gardellit, Gergijevet, Levine-t. Ugyanaz az emelet, csak másik szoba. Pál már a nyitányban plasztikusan definiálja a darab fő karaktereit, konfliktusait. A Savaria Szimfonikusokat könnyedén, ám súllyal vezeti, tévedhetetlenül aknázza ki a muzsika minden hatását. Minden részlet a helyén van, az egymást követő jelenetek eltérő karakterei pompás ellenpontot alkotnak. Önfeledten engedi szabadjára zenekarát, s megnyugtatón konstatálja, hogy hangnagybirtokos énekesei állják a versenyt. Úgy tesz, mintha spontán alakulna így, holott ő azt már előre aprólékosan kiszámította.

A nagyszabású sorsdráma Szombathelyen nagy sikert aratott, bár háromszor ekkorát érdemelne. Ha jól figyeltem, A végzet hatalmának ez volt az egyetlen előadása a bicentenáriumi évben.

Márok Tamás

[nggallery id=263]

Fotó: Garas Kálmán