Vida Ognjenović: Hűtlenek

(részlet)

Minderről valójában időhúzásképp írok, ahelyett, hogy rátérnék a legfontosabb dologra, az anyám utáni nyomozásra és a vele való találkozásra. Lesz-e erőm az egészet elmesélni, az elejétől a végéig? Nem tudom. Talán neki se kellett volna fognom az írásnak, de, beismerem, legalább abban segít, hogy rendszerezzem valamelyest tengernyi sötét emlékemet.

Velem ellentétben, aki megszegtem a szüleimnek tett ígéretem aznap este, amikor felfedték előttem, hogy nem állunk rokonságban, a férjem következetesen betartotta ígéretét: a nyomozás terén mindenben a legkészségesebben segített. Még ennél is sokkal többet tett: szinte teljesen átvette tőlem a nyomozás feladatát. Én a kezdet kezdetén elmentem összegyűjteni a hiányzó egészségügyi adatokat, azután meg csak követtem az expedíciókról szóló jelentéseket – így neveztem el azokat a nyomozói hadműveleteket, melyeket apámmal közösen hajtott végre –, de közvetlenül nem vettem részt a terepi kutatómunkában. Részletekbe menően elemeztük az összegyűjtött adatokat, sokszor késő éjszakába nyúlóan, és terveket szőttünk a következő lépésre vonatkozóan. Egyre komolyabbra fordult a helyzet. Egyszer bátorkodtam Boškónak bizalmasan elmondani: félek attól, ami vár rám, beszéltem neki az időnként rám törő sötét balsejtelmekről és kishitűségről is, amely lassan elhatalmasodik rajtam, amikor arra gondolok, hogy találkozom majd azzal az asszonnyal, aki vér szerint közel áll hozzám, de minden más tekintetben mérhetetlenül távol áll tőlem. Komoly arccal megkérdeztem: mi lenne, ha félbeszakítanánk az egészet. Nincs hozzá erőm, és nem is akarom igazán végigcsinálni, bizonygattam. Ő bátorított, mondván: teljesen normális, hogy félek, és hogy a lehető legsötétebb képzetek törnek rám, de mindez azonnal szertefoszlik már a legelső anyai ölelés hatására. Abban a percben maga a valóság mindörökre kigyógyít ebből a képzelgésből, amely a végzetemet okozná. Ezért is csináljuk az egészet.

Megkíméltek attól, hogy a szülőfalujába kelljen mennem, meg abba a kisvárosba, amely az iskolai dokumentumok szerint a tartózkodási helye lehetett. Ezeken a helyeken kezdték meg a tudakozódást az egykori Miroslava Jelić után, nem ismervén sem a további sorsát, sem a mostani vezetéknevét. Az ismert címek egyikén sem találták meg, de találtak nyomokat, melyek tovább vezették őket. Úgy egyeztünk meg, hogy először magunk ellenőrzünk mindent, amit a rendelkezésünkre álló iratok alapján lehet, s ha nem sikerül megtalálni, csak akkor fordulunk ügynökségekhez, a Vöröskereszthez, és az illetékes szakszolgálatokhoz. Apám azt indítványozta, hogy próbáljunk meg elintézni mindent külső segítség bevonása nélkül, mert ez a módszer tehette lehetővé a legnagyobb diszkréciót, amely számára nagyon fontos volt. De egyébként én is, mi mindannyian fontosnak éreztük a diszkréciót.

Szinte minden nap, munka után, meg hétvégén is, eljártunk a szüleimhez, megbeszéléseket folytattunk és felvázoltuk a kutatás előkészületeit – ahogyan Boško fogalmazott. Apámmal együtt bújták a térképeket, berajzolták a legrövidebb utakat ezekhez a településekhez, stratégiát dolgoztak ki. Úgy beszélték meg, hogy a falunál kezdik. Először csak azért utaznak oda, hogy egy kicsit megfigyeljék a helyszínt, s majd csak a második odautazáskor kezdenek beszélgetni emberekkel. Aztán mégis elálltak ettől, mert úgy gondolták, így gyanúsabbnak tűnnének az emberek szemében. Tartottak a helybeliek bizalmatlanságától. A kis települések lakói nem szeretik, ha valaki szaglászni kezd náluk, és kutakodik valamelyikük után. Azonnal arra gondolnak: isten tudja, miről lehet szó – okított bennünket apám, tapasztalatból mondom, régóta járom a terepet. Magukba zárkóznak, megrettennek, és esély sincs rá, hogy egy szót is kiszedj belőlük. Boškónak ekkor eszébe jutott, az lenne a legjobb, ha keresztülutaznának a falun és egyszerre csak megállnának, úgymond véletlenül, mintha elfogyott volna a benzin, vagy ilyesmi, lényeg, hogy semmi se keltsen gyanút, ne tűnjön fel: valamilyen céllal érkeztek oda. Különböző ürügyeket találtak ki, hogy mire hivatkozva tudakozódhatnának Miroslava Jelić után, s mivel enyhítsék a falubeliek és a szomszédok bizalmatlanságát, akik egyébként is szófukarok az idegenek előtt, főként, ha valaki után kérdezősködik az ember. Arra jutottak, hogy talán beválna, ha azt mondanák, a belgrádi Kereskedelmi Iskolában – ahol a sztori szerint Boško tanít, apám pedig egykor tanított – valami évfordulót ünnepelnek, és szeretnék összegyűjteni az egykori diákokat, akiknek a címe megtalálható az iskolai beiratkozásról szóló dokumentumban. Mivel véletlenül ezen a falun mennek keresztül, eszükbe jutott, hogy idevalósi az egyik volt diáklány, akinek még nem bukkantak a nyomára, s érdekli őket, tudja-e valaki, vajon hol lehet…

Nem, Grabovica faluban nem volt több Jelić. Élt itt régen egy család ilyen vezetéknévvel, de ők nem őslakosok voltak, magyarázta nekik egy beszédes kedvű falubeli, aki valójában eladó volt egy kis boltban, ahol egy kisebb kocsma is működött, úgyhogy egyben pincérkedett is. Az egykori erdész, vagy ahogyan régen mondták: erdőkerülő (nagyapám, Radoslav, akinek a nevét a gyermekotthonból kapott irataimból ismertem) beházasodott a Gavrilović családba, s itt élt, apósa birtokán, amelyet a feleségén keresztül meg is örökölt, de mindez még a háború ideje előtt és alatt történt. Rövidesen az új Jugoszlávia megalakulása után feleségével együtt elköltözött – úgy emlékszem L. városkába, ahol erdészi munkát kapott. Az itteni örökségüket eladták. Jól jártak, mert a felét úgyis elvették volna tőlük az államosítás idején, mint ahogyan az én apámtól elvették – panaszolta el egy sör mellett a Jelićék és Gavrilovićék szomszédságából való egykori kisfiú, ma már érett éveiben járó parasztember. Ezeknek a Jelićéknek két lánya volt, s nem tudom, született-e még gyerekük a háború után. Ők egy kicsit fiatalabbak voltak nálam, de együtt jártunk iskolába, egyikük első osztályba indult, amikor én már negyedikes voltam – mesélte az emlékei között kutatva, és nem is sejtve, hogy fontos adatokat fed fel. Hogy mi történt velük később, amikor elköltöztek, arról nem tudott. Ilyen szavakat használt: tudok róla, nem tudok róla, s ez Boškónak különösen tetszett: hitelesítette vallomását e szavakkal. Úgy hiszi, az egykori kislányok, ma már idősödő asszonyok egyike meghalt, az egyik falubeli látta a gyászjelentést. Nem emlékszik egyiknek a nevére sem. Képen sem ismerné fel őket, ha egyáltalán lenne róluk kép, de persze nincs.

Ezek után kellett látogatást tenniük L. városkába, hogy felkeressék a Žikica Jovanović – Španac utca 24-es szám alatti épületet, de ehhez másféle előkészületre volt szükség. A kis településen azonnal híre megy, hogy valaki ezt és ezt az asszonyt keresi, s jókora pánikot kelt, ami azt eredményezi majd, hogy az emberek vagy teljesen elzárkóznak, vagy pedig hamis adatokkal szolgálnak, hogy elfedjék az üldözöttek nyomait, a tudakozódást nyomozásnak élik meg, a kutatott személyeket pedig valamiféle hajsza áldozatainak vélik. Ezért úgy döntöttek, nem mászkálnak össze-vissza mindenfelé, hanem egyenesen erre a címre mennek, amely a kórházi elbocsátóban áll, becsöngetnek a ház, illetve lakás ajtaján, és közlik, hogy rábukkantak valami elveszett iratokra, melyek Miroslava Jelić nevére szólnak, s az is ott áll, hogy ez a személy ezen a címen lakik, ezért vissza szeretnék neki adni az iratokat. A városkához közeli motel parkolójában találtak rájuk. Igaz, gyanították, hogy ilyen nevű utca már egyáltalán nem létezik, de remélték, hogy az emberek emlékeznek a korábbi utcanevekre is, s hogy majd valaki útbaigazítja őket.

Így is történt. Megtalálták a 24-es számú házat, bár az utcát immár Ceri ütközet utcának hívták. Egy meglepett arcú fiatal nő nyitott nekik ajtót. Boško beszélt, apám szerint nagyon meggyőző volt. Elsőre a nő nem volt nagy segítségükre. Azt mondta, ő csak azóta lakik itt, amióta férjhez ment, s ez két évvel ezelőtt történt, nem tudja, hogy hívták az előző lakókat. A házat az apósa vette, neki fogalma sincs, kitől, s azt sem tudja, hol vannak az előző tulajdonosok, de megkérdezheti a férjét telefonon. Becsukta az ajtót, és ott hagyta őket, hogy kétségek között vergődve odakinn várakozzanak. Eltelt nagyjából tíz perc, vagy még több, így Boško és apám leszögezték, hogy nem tudott meg semmit, és nem is fog már előbukkanni. Még az is lehet, a férj gyanút fogott, és figyelmeztette a nőt, hogy hívja a rendőrséget. Mivel ennek a legkevésbé sem örültek volna, az autó felé indultak, azzal a szándékkal, hogy a községházára mennek, s ott kérdezősködnek tovább, de ekkor a nő kiszaladt a házból, és kiáltozni kezdett utánuk. Hé, várjanak, hová mennek, hadd mondjam már el: a férjem tudja, hova kell vinniük azokat az iratokat. Mindjárt jön is, itt dolgozik a közelben, az önkiszolgálóban. S tényleg, kisvártatva megjelent ez az ember, tulajdonképpen szinte még legény volt. Tudta, mi érdekli őket. Rendben lesz minden, tudom, hol kell keresniük üket. Boško és apám meghívták őt egy italra, ha van a közelben valami kocsma. Akadt. Leültek, megismerkedtek. Boško megismételte az itt lakó Miroslava Jelić elveszett iratairól szóló, előre kitalált sztorit, ami meglehetősen zavarba hozta a fiatalembert. Hát akkó ez nem lehet az az asszony, akitől a házat vettük, szögezte le. Tudtommal a vezetéknevük nem Jelić, hanem Radenković, a nő keresztnevét meg, az igazat megvallva, el is felejtettem. Mink, tudják, Boszniából jöttünk ide, mint menekültek, oszt nem ismerjük az itteni embereket. Boško emlékeztette: lehetséges, hogy ez a lánykori neve. De ez megint csak gyanús volt számára, mintha nem tudná elképzelni, hogy a szóban forgó hölgy valaha lány is lett volna. Nem hiszem, hogy ő vót az, tért át bosnyák nyelvjárásra. Miféle iratokat veszejthetne ő itten el, a szerencsétlen. Hacsak saját maga el nem dobált valami régi papírokat, mert már nem érvényesek, gondolkodott hangosan. Mégis, amikor végre összeszedte magát kissé – ehhez hozzásegített néhány törkölypálinka is, melyeket gyakorlottan döntögetett magába, mintha csupán víz volna, eszébe jutott, hogy az asszony, aki itt lakott, akkor adta el a házát, amikor meghalt a férje, az volt a szándéka, hogy a fiához költözik, M. városba. Hozzátette azt is: az apjával dolgozott itt, ugyanabban önkiszolgálóban, melyben ő maga is állandó munkát kapott tavaly, s így került sor az adásvételre is. Nagyjából hét évvel ezelőtt történhetett mindez. Ezért csodálkozik, hogy kerülhettek ide az iratai, erre a környékre. Minden ügyes-bajos dolgot a vásárlást és a szerződést illetően a fia intézett, őt pedig könnyen megtalálják, az ottani Rudnik kézilabdacsapat edzője, talán pont ő a maguk embere. Szuper ember, szuper edző, neki köszönhető, hogy a csapat az első ligába került, azt hiszem azt mondta, jogász, vagy ilyesmi, hadarta a fiatalember, közben Boško szorgalmasan jegyzetelt. Radenković, nem tudom a keresztnevét, de biztosan ismeri őt ott mindenki. Majd megkérdeznek valakit. Menjenek rögtön a klubba, az lesz a legjobb, akárki útbaigazíthatja magukat. Ottan majd tudni fogják, hun lakik. A kérdésre, hogy megnézhetné-e az adásvételi szerződésben, mi a jelenlegi címük, a fiatalember nemmel válaszolt, mert mindez el van zárva az apja szobájában, aki jelenleg Boszniában tartózkodik, megpróbál valami kölcsönt fölvenni, szeretnének megindítani itt valami magánvállalkozást, hogy saját maguknak dolgozzanak – eleget melóztunk másnak… Alig tudtak elválni, pedig mindez munkaidő, vagy ahogy a fiatalember mondaná: a  legdurvább melózás kellős közepén történt, mégis már kis híján egy órája üldögéltek a hideg törkölypálinka mellett.

Tisztában voltak vele, hogy nem kapta be a horgot, ami az elveszett iratokról szóló sztorit illeti. Abban a meggyőződésben hagyták ott, hogy valami sokkal fontosabb dolog nyomában járnak, többről van szó, mint holmi régi dokumentumok visszaszolgáltatásáról. Vagy sportolók megvásárlása a céljuk, vagy talán valami örökségről van szó. Mindenesetre biztos volt benne, hogy valami jó nagy lóvé a tét, melyből ők is részesednek, ezért keresik olyan kitartóan azt az asszonyt. Elégedett volt magával, amiért nem adta meg nekik a címet, amelyet nyilvánvalóan könnyen megtalálhatott volna. Szenvedjetek meg érte egy kicsit, barátocskáim – sütött a ravasz mosolyából búcsúzáskor.

Mindezt elmesélték anyámnak meg nekem, amikor hazajöttek, fáradtak voltak, de, úgy érezték, nagyon közel vannak már a célhoz. Nincs más dolgunk, mint M. városban rátalálni a híres-neves kézilabda klub edzőjének a címére, majd gondosan leellenőrizni, hogy a féltestvéremről van-e szó. Ha célt tévesztünk, akkor kénytelenek leszünk visszamenni L. városba, a községi levéltárban turkálni, és, ha megengedik, áttanulmányozni a Jelić és esetlegesen a Radenković család iratait, hogy megbizonyosodjunk róla: ki kicsoda ebben a történetben. Mégis, valami azt súgja, máris célba értünk, mondta Boško magabiztosan.

Azután mintegy tíz napon át naphosszat telefonálgatott, mobiltelefonszámok, címek után tudakozódott, találkát beszélt meg. Vigyázott, hogy ne áruljon el túl sokat. Azt mondta, munkajellegű megbeszélésről van szó. Hálás voltam neki, amiért nem kever bele engem is ezekbe a beszélgetésekbe, amiért ennyire odaadó és figyelmes, csodáltam hatalmas energiájáért, amellyel az ügyön dolgozott. Valami őrült nagy lendület vitte előre, s úgy tűnt, nem áll meg, míg minden meg nem oldódik. Így is történt, nem lankadt a lendülete, ami őrült nagy is volt, de akkor ez a lendület még minket szolgált.

Tessék, már harmadik napja kerülöm az asztalt, félek leírni az ezután sorjázó eseményeket, melyek végül a teljes széthullásomhoz vezettek. Egyszerűen nem tudom elmondani, hiányoznak hozzá a megfelelő szavak. És amikor pergetni kezdem magamban az emlékképeket, s vadászok egy-egy mozzanatra, melyből kiindulhatnék, hogy valahogyan leírjam az egészet – úgy, hogy ne locsogjak túl sokat, hogy semmit se tussoljak el utólagos okoskodással, hogy ne simítgassam ki a gyűrődéseket, de ne is gyűrjem meg a sima felületeket –, főleg jeleneteket látok magam előtt. Szavak nem jutnak eszembe, csak képek, nyersen, retusálatlanul, vagy néhány felnagyított részlet, melyek – mint valamiféle ostorcsapások – fájdalmasan szaggatják a tudatomat.