Villámcsapás és szivárvány

NOVÁK ANDRÁS GYŰJTEMÉNYES TÁRLATA

Kissé túl sokat tudok Novák András kalandos, jelentékeny pályafutásáról. Régi cimborák vagyunk, réges-régiek. Ez pedig aligha kedvez egy lakonikus, velős, tárgyilagos elemzés megszületésének. Persze bárhogy is vesszük: ő lényegében szegedi és XX. századi képzőművész. És itt mindkét jelző csak-csak perdöntő. Igaz, jelenleg egy fővárosi gyökerű szerző képeivel szembesülünk, csak ez ne tévesszen meg bennünket. Mert a szülőhely nem választás: adottság kérdése. Abban viszont már eltökélt döntés lakozik, hogy mely településhez kötjük életünk, munkálkodásunk java részét. Aztán létünk időszakát se mi magunk döntjük el, pusztán csak belecsöppenünk egy különös, ilyen-olyan valóságba. A történelemnek mindenesetre nincs még egy olyan szélsőséges, mozgalmas, briliáns és iszonyatos periódusa, mint épp az előző század. Ami részben a művészeti viszonyokban is tetten érhető. Pedig az alkotóknak ezúttal is dűlőre kell jutniuk a szellemi progresszió vagy a konok hagyományőrzés, az etikusabb szorgoskodás vagy a kalmárkodó mentalitás alternatíváiban. Mint látni fogjuk: Novák útvonalán is egyre-másra felbukkannak e térbeli, időbeli kihívások, nem is szólva közvetlen, személyes inspirációiról.

Tágasabb és szubjektívebb motivációk? Nekem legtöbbször Degas, Cézanne, Picasso, Matisse vagy Mondrian különösségeit ecsetelte. Nyilván nem véletlenül. Amint Feofan Grek, Rembrandt vagy Goya érdemeit is gyakran szóba hozta, nem is említve Mednyánszky, Egry, Aba-Novák, továbbá Kondor Béla, Csernus, Lakner vagy Gruber Béla munkálkodását. S ezzel közel sem teljes a felsorolás. Ám így is kiderül: egy meglehetősen fogékony, nyitott egyéniséggel van dolgunk. A historikus, klasszikus értékek ugyanúgy lebilincselik, akár a modern, korszerű teljesítmények. Másfelől mégis hűséges, monogám személyiség. Elvégre mindmáig főiskolai mesterét, Domanovszky Endrét tekinti legfőbb támpontjának. Aki egyszerre volt valóság közeli és gesztikus elvontságú, szerkesztő igényű és figurális, monumentális vonzalmú festő. Valami szintetikus, vehemens teljesség lakozott benne. Más kérdés, hogy kedvelt növendéke időközben jócskán eltávolodott ettől a szemléleti, stiláris alapvetéstől. Nem egyszer meghaladta, máskor megszelídítette mentora felfogását.

Mégsem lehet megnyugtatóan egymás mellé helyezni korai és később született képeit. Nincsenek itt ugyan áthidalhatatlan, éles törések, hiányoznak innen a mereven szerkesztett dekoratív művek. Mert Novák leginkább érzelmi, indulati alapállású alkotó. Ezen az impresszív, expresszív nyomvonalon azonban annyi-annyi formavariánssal rendelkezik, mint csak nagyon kevés hazai festő. Egy-egy összefogott, szuggesztív csendélete némileg Rembrandt fénymágiájával kacérkodik, a következőnél viszont már Cézanne színszerkezeteire asszociálunk. Máshol meg olyanféle elvont, dinamikus Tűzkarikákat észlelünk, amelyekkel immár a lírai absztrakciók szférájába jutunk. Aki ilyen széles, terebélyes skálán közvetíti élményeit, az nem csupán nyugtalan, kutakodó alkat. Nem bizony. Hanem egyúttal alapos, leleményes szakmai felkészültségét is elénk tárja.

Persze a változó idő átfogó szemléleti, alaki jegyeit is felfedezhetjük e gazdag, gyűjteményes bemutatón. Különös például, hogy a vitális, pályakezdő és Szegedre költöző Novák András rögvest egy szenvedélyes, drámai és komor hangzatú előadás szószólója. Főként a lehangoló szürkés, feketés tónusokra, a felszikrázó vöröses fényekre hagyatkozik, mintha perben-haragban lenne a külvilággal, egyben önmagával is. Az indulatos, robbanékony gesztusfestészet ugyanis a bokszolás, a vívás rokona. Koncentrált bázisú, termékeny ütésekre, szúrásokra és foltokra van szükség, hogy igazi eredmények, sikerek szülessenek. Itt a kihegyezett, katartikus pillanatok milyensége dominál, semmi egyéb. Hogy honnan ez a fájdalmas, dinamikus világfelfogás? Ne feledjük: a 70-es évek elején járunk, a borzalmas, tűzzivataros vietnami háború időszakában. Erről aztán a fiatal művész azon nyomban önnön gyerekkori, háborús élményeire emlékezik, mintegy szubjektivizálja földünk aktuális eseményeit.

Innen hát a Naponta háromszor szuggesztív, remekbe sikerült kataklizmája, nem is szólva az önelszámolások holdas, szürreális látomásairól. Mi sem állt távolabb ekkoriban a festőtől, mint a kedveskedő szépelgés. Dehogy. Ő az igazságra volt kíváncsi. Arra, hogy mennyi pusztító agresszivitás lakozik az emberi természetben, s mily feneketlenül gyarlóak vagyunk mi magunk is. Így merész avantgárd műveivel szinte óvni, figyelmezetni akarta kortársait: vigyázzatok! Ez az etikus töltetű, ízig-vérig modern festészet másrészt kimondottan jó hatást tett a szegedi piktúrára, mivel felfrissítette, korszerűsítette mentalitását. Amint ezt Vinkler László, Fischer Ernő és Pataki Ferenc eredményeiről is nyugodtan elmondhatjuk.

A nyolcvanas évektől ellenben egy jelentős szemléleti fordulatot észlelünk. Novák rájött: a világ rendjét, rendetlenségét a kultúrával nem lehet megváltani. Hátat fordított így a tragikus, katartikus témáknak, hogy helyettük a békére, a felemelő szépségre és a harmóniára aspiráljon. Ebből adódott: most már leginkább a női test esztétikuma, a csendéletek és a tájak megnyugtató varázsa érdekelte. Elég sok félreértés, rosszindulat kísérte e szisztematikusabb aktfestészetet, habár az alkotó korántsem a közönség hedonista kiszolgálásán munkálkodott. Nem bizony. Arra is volt figyelme, energiája, hogy alkalmanként a pucér testekből adódó tükrös, rendhagyó fény-árnyék jelenségeket is elénk tárja. Közben nagyléptékű, műtermes Önarcképével egy rangos, rejtőzködő és mély értelmű látomást tudott létrehozni. Mint ahogy az is kiderült: hiába menekült a nyomasztó, lelombozó árnyak szorításából, azok némileg jelenleg is vele maradtak. Úgy néz ki hát, akárha egy duális, összetett egyéniséggel lenne dolgunk. Neki a frissebb, színesebb, lírikusabb víziók ugyanúgy testhez állók, mint a sejtelmesebb, komorabb és tragikusabb sugallatok.

Az alkotó a közelmúltban azon vívódott: ő csak az élet töredékeit, foszlányait képes felmutatni. József Attila viszont úgy fogalmazott:

„Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.”
(Téli éjszaka)

Igen, a művészet megkapó mágiája többek közt pont ebből ered. A jelentéktelen dolgokból fontos, emlékezetes momentumokat teremt. Másfelől azt is megmutatja: az érzelmeknek, az ösztönöknek igenis megvan a maga szenzuális logikája. Míg a fiatal Novák mindenekelőtt a magasba törő, magányos jegenyékben vagy a misztikus éjszakákban keresi a megváltás reményeit, addig a korosabb szerző józanabb, földközelibb személyiség. Ő már egy lombos, telített Almafában is felismeri a létezés érzéki teljességét. Máshol meg olyanféle esős, tükröződő utcarészletet helyez elénk, ahol a személyes közvetlenségű, hétköznapi figurák már a természet vastörvényeit példázó, alvilági kísértésekkel érintkeznek.

Ha a jövőben megírja majd valaki Novák András kalandos, jelentős és tanulságos pályafutását, lesz mit számba vennie. Sajnálhatjuk például, hogy a városi pártbizottságnak készített pannója nem valósulhatott meg magvas, eredeti mivoltában. Az akkori vezérkar ugyanis „ennyi hústömeggel” nemigen tudott mit kezdeni (Utolsó ítélet). Noha egy jelentős muráliával lennénk gazdagabbak. Máskülönben közeli, szintetizáló képegyüttese, a Stáció a XX. századról lényegében hasonló gondolatiságra aspirál. Itt is egyre-másra előjönnek a férfias, nőies és családi tematikák, nem beszélve élet és halál, hedonizmus és a corpusi áldozatvállalás erkölcsi kérdéseiről. Ráadásul most a legvégső fehér, anyagtalan jelhagyásnál kötünk ki. Mintha a hetvenhét esztendős mester olyasmit mondana: igen, innen már nemigen mehetek sokkal tovább.

(A szegedi EDF DÉMÁSZ Galériában 2013. december 4-ig látható tárlat megnyitójának szerkesztett változata.)

Szuromi Pál

[nggallery id=258]

Képek a megnyitóról:  www.delmagyar.hu (Schimdt Andrea)