„Ezer mód van rá, hogy értékes emberekké váljunk…”

BESZÉLGETÉS ANDREA BOCELLIVEL

Hét év után lép fel ismét Magyarországon Andrea Bocelli. A világhírű olasz tenor november 9-én Budapesten a Papp László Budapest Sportarénában ad koncertet 80 tagú zenekar és 30 tagú kórus kíséretében, amelyen a klasszikus számok mellett legújabb, Passione című lemezéről is énekel. A koncert előtt beszélgettünk vele.

A pisai egyetemen jogtudományt tanult, majd a zene felé fordult. Miért érezte, hogy a dallamok világába kell vezessen az útja?

A zene mindig is életem integráns része volt, egészen kicsi koromtól kezdve. A szüleim elbeszéléseiből tudom, hogy már a bölcsőben, alighogy meghallottam valamilyen dallamot, abbahagytam a sírást. Gyermekkoromban volt egy lemezjátszóm, az én „mágikus dobozom”! Hallgattam a korszak legnagyobb énekeseinek áriáit, és arról álmodoztam, hogy én is az opera egyik hőse lehetek. Így megtanultam a zenét emlékezetből, majd megpróbáltam teli torokból elénekelni a ház nappalijában a kicsikkel versenyezve. Soha nem hagytam fel a zenehallgatással, de ahogy nőttem, egészen másra készültem: jogot tanultam, ebből diplomát is szereztem, és meg voltam arról győződve, hogy az életben ügyvédként fogom keresni a kenyerem. A zenét professzionálisan űzni egy vidékről származó magamfajta fiúnak, akinek ráadásul a művészvilágban sem volt semmilyen kapaszkodója, ráadásul egy olyan problémával, amely minden cél elérését igencsak megnehezíti, körülbelül olyan, mint a lottó ötösben reménykedni – vélte édesapám is. A siker végül is akkor érkezett meg, amikor már elmúltam harminc éves. Ha a sors egy másfajta életet adott volna nekem, azt is jó szívvel elfogadtam volna.

Luciano Pavarotti, többszörös Grammy-díjas olasz operaénekes tenor fedezte fel önt, az ő ajánlására vágott bele egy európai körútba, amely során a híres olasz popénekessel Zuccheróval a Miserere című dalt énekelték el együtt. Hogyan emlékszik vissza Pavarotti mesterrel való kapcsolatára? Kollégája, mentora vagy egyben a barátja is volt?

Nagy tenor, értékes barát, rendkívüli vitalitással rendelkező férfi, brilliáns társalgó, Mester, de olyan színpadi partner is, aki képes a társát bátorítani és jókedvre deríteni. Bizonyos állandósággal kerestem fel őt, főleg az utóbbi években. Emlékszem, hogy meglátogattam őt New Yorkban, amikor már nagyon beteg volt. Mint ahogyan mindig, hosszan és szenvedélyesen beszélgettünk a kedvenc témáinkról: a vokalitásról és az előadásmódról. Minden találkozás egy lehetőség volt számomra, hogy tanuljak. Nem olyan régen felkértek, hogy könyv formájában gyűjtsem össze személyes emlékeimet a nagy Lucianóról. A kötet Olaszországban jelent meg a Mondadori Kiadónál.

Köztudott, hogy már gyermekkorában, bentlakásos kollégistaként megtanult zongorán játszani. Ennél azonban jóval több hangszernek mestere…

A zongora volt mindig is a kedvenc hangszerem (az éneken kívül, természetesen): ma már szinte minden szobában van egy, már csak azért is, mert rajtam kívül a fiaim is zongoráznak. Már kiskoromtól volt valamiféle érzékem ahhoz, hogy értékelhető minőségben játsszam több hangszeren is, a fuvolától kezdve a kürtig, a harmonikától a szaxofonig, sőt egészen jól – bár kevés érdeklődéssel – doboltam is.

 Ha valakiről, akkor önről teljes bizonyossággal állítható, hogy rengeteg csodálatos duettet énekelt már élete során híres énekesekkel, sőt legújabb Passione című albumát is a duettek uralják. Kivel volt a legemlékezetesebb együtt énekelni?

A duett az opera egyik kardinális narratív struktúrája. Az együtt éneklés úgy a lírikus repertoárban, mint a popzenében éppolyan nehéz, mint amilyen szép is: meg kell találni az összhangot, egy közös vibrálást. Mindez nagyon hálás és intenzív élmény. Minden egyes partneremtől, minden egyes alkalommal tanulok valami újat. Ha az összes kollégám közül, akikkel valaha volt szerencsém együtt énekelni, ki kellene emelnem azt, akivel a legmegindítóbb popduettet énekelhettem, akkor egészen biztosan Celine Dion lenne az. Ő egy utánozhatatlan művész, egyszersmind emberileg is kiváló személyiség. Egyszerű énekes, aki szereti a munkáját. A lírai területről sokkal nehezebb választani, zavarban is vagyok. Azt mondhatom, hogy büszke vagyok minden alkalomra, amikor abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy együtt énekelhettem Luciano Pavarottival, Placido Domingóval, és sok más kollégával is.

Passione albumán található dalaival többek között Glasgowban, Las Vegasban, Brooklyn-ban, Atlantaban, Szlovákiában és Bulgáriában is fellép 2013/2014-es turnéja keretében, a koncertsorozat pedig egészen május végéig eltart majd. Mindez szellemileg és fizikálisan is rendkívüli igénybevételt jelent. Hogyan töltődik fel a koncertek közötti szabad periódusokban?

Való igaz, az életem felét a felhők között töltöm, gyakran utazom egyik kontinensről a másikra. Mindez igen sokba kerül nekem, mert minden alkalommal fájdalommal jár elhagyni az otthonomat, főként a család és a barátok miatt. Viszont új színpadon fellépni minden szempontból kivételes élmény: érezni a közönség szeretetét, érzékelni azt, hogy a zene mint érzelmi-kommunikációs csatorna hogyan dönti le a kulturális korlátokat, hatalmas örömöt jelent számomra, és bőven kárpótol a fáradságért. Nos, így tudom tartani a munkával járó ritmust, ami lassan már húsz éve visz előre ezen az úton.

Mire számíthatunk, milyen arányban csendülnek majd fel populáris, illetve klasszikus dallamok Budapesten, a Papp László Sportarénában megrendezésre kerülő november 9-i koncerten?

Úgy fogjuk fel a koncertet, mint egy sok sziromból álló virágot: szeretnénk tisztelegni Giuseppe Verdi előtt, hiszen idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját. Véleményem szerint Verdi az, aki mindenki másnál jobban tudta ábrázolni az emberi szenvedélyt olyan operákon keresztül, mint a „Rigoletto”, a „Nabucco”, vagy a „Macbeth”. Nem fognak hiányozni a Verdi-epigonok áriái sem, mint például a „La bohème” és a „Gianni Schicchi”  szerzőjeként ismert Giacomo Puccini darabjai, de lesz még sok más csodálatos operaária is. A francia repertoárból is énekelek majd darabokat: szent dalokat és népszerű, hagyományosan közkedvelt áriákat, valamint sok egyéb mást is. A szándék mindig az, hogy a közönség számára olyan show-t adjunk elő, amely egyben alkalmat is teremt az ünneplésre.

Veronica Berti nem csupán társa jóban és rosszban, ő foglalkozik sajtóügyeivel is. Adódik is a kérdés: Berti asszony és gyermekei is elkísérik a nagyszabású budapesti fellépésre?

Kivételezett helyzetben vagyok: Veronica, aki a menedzsmentért felel, már 12 éve a társam a magánéletben is. Elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, hiszen nem csupán a magán – hanem a professzionális életemet is megoszthatom azzal a nővel, akit szeretek. Ő mindig ott áll mellettem, de ugyanígy mellettem van „kibővített családom” is, vagyis az a technikai csapat, akikkel már sok éve dolgozom együtt, és akik mára kedves barátaimmá váltak. Ami a gyermekeimet illeti, a kis Virginia – mivel még nincsenek iskolai elfoglaltságai – mindig velünk utazik. A „nagyok” viszont – Amos és Matteo – általában a nyári időszakban tudnak elkísérni, mivel az év nagy részében elsődleges feladatuk a tanulás.

Járt már nálunk 2005-ben. Mi, magyarok már akkor szívünkbe zártuk önt és hangját, amelyről egyébként az interjú során emlegetett Celine Dion egyszer a következőt nyilatkozta: „Isten, ha énekelne, Bocelli hangján szólalna meg.”  De mi az, ami önt leginkább megfogta hazánkat illetően?

Megerősíthetem azt, ami mindenki számára nyilvánvaló, vagyis, hogy az önök országa a nagy zeneszerzők és a kiváló előadók hazája. Jól emlékszem a 2005-ös koncertemre: baráti közegben énekeltem. Ezen kívül Budapestnek olyan vonzereje van, ami rendkívül egyedivé teszi.

Pavarotti úr kezében a fellépések során mindig ott volt a misztikus, híres fehér kendő. Vajon létezik reflektorfénybe lépést megelőző Bocelli-rítus vagy kabala?

Nem végzek semmiféle áldozati rítust, nincsenek titkos babonás cselekedeteim, és speciális stratégiákat sem követek az önfegyelem fenntartására. A szorongásra szoktam odafigyelni – alkatilag érzelmes típus vagyok – és kétségkívül segítségemre szolgál a tudat, hogy megtettem mindent, amit meg kellett tennem. A koncert közeledtével visszavonulok, próbálok maximálisan koncentrálni és megfigyelni az elkövetkező huszonnégy óra csendjét, hogy a lehető legjobbat nyújthassam a koncerten. Éneklés előtt előfordul, hogy verseket írok, csak úgy, időtöltés céljából, hogy ne engedjek a lustaságnak.

Úgy tudom, turnéja során meglehetősen szigorú diétát követ. Áruljon el néhány titkot, hogyan kell ilyenkor étrendjét elképzelni?

A fontos hangtani feladatok előtt kivonom az étkezéseimből a bort és a kávét. Ezen kívül pedig törekszem arra, hogy ne nehezüljön el a testem: olyan szigorú diétát követek, mint egy sportoló a verseny előtt. Talán furcsán hangzik, de mi amellett, hogy énekesek és művészek vagyunk, egyben atléták is: a hangszerünk egy komplex és érzékeny rendszer, ahol sok izom együttműködésére van szükség. A fellépés előtt néhány órával a szervezetemnek elegendő energiamennyiséget kell szolgáltatnom, hogy bírjam a színpadi erőfeszítéseket, ennek megfelelően proteint és szénhidrátokat fogyasztok. Különösen szeretem az olívaolajjal elkészített rizst, egy üveg természetes ásványvíznek pedig mindig a kezem ügyében kell lennie.

Ha már ételről beszélgetünk, essen szó italról is, annál is inkább, mivel családi borászatot tartanak fenn. Mikor jött az ötlet, hogy belevágnak, illetve melyek azok a teendők, amelyeket ön lát el?

Ezt a kalandot – a borászatot – a testvéremmel, Albertóval osztom meg. Belefogtunk, hogy továbbvigyük édesapánk bor iránti nagy szeretetét, és így tisztelegjünk emléke előtt: ő sajnos néhány évvel ezelőtt elhunyt. A Bocelli-família ősei földművelők voltak. A föld iránti szenvedély a génjeinkben maradt, különösen a szőlőt szeretjük, ami a földművesek büszkesége. A Bocelli-borok termelésekor mindig a szívünkkel döntünk: célunk, amelyet a mai napig sikerült megvalósítanunk, hogy jó minőségű borokat hozzunk létre. Elégedettségünk abból fakad, hogy sikerül megfelelnünk nevünkből adódó magas elvárásoknak, és hogy továbbvihetjük apánk szenvedélyét. A feladatom a Bocelli-pincészetben főleg érzelmi alapú. A testvérem, Alberto az, aki felelősséggel irányítja a cég ügyeit. Az én preferenciám abból áll, hogy szeretem a földünk borait, de képes vagyok felismerni és értékelni egy jó bort, bárhonnan is származik. Ismerem és szeretem az önök tokaji borát is, amelyet már évszázadok óta ismer és ünnepel egész Európa.

Ez év nyarán a Lions-szervezet – a világ legnagyobb jószolgálati szervezete – önnek ítélte humanitárius díját. Ilyen nívójú díjat korábban Jimmy Carter volt amerikai elnök és Teréz anya tudhatott magáénak. Mit jelentett a díj az ön számára?

Minden nekem ítélt díjat oly’ mértékben értékelek, amennyire az ösztönöz engem arra, hogy a legtöbbet és a legjobbat nyújthassam a művészi és a filantróp tevékenységeim során. Valójában mindig is meg voltam arról győződve, hogy a szolidaritás az egyetlen intelligens válasz az egyenlőtlenségekre. A ’90-es évektől kezdve arra törekedtem, hogy amennyire csak lehetséges hasznossá tegyem magam. Eközben persze folyamatosan érlelődött bennem a meggyőződés, hogy amit teszek, még nem elég.

Az elismeréssel járó 250 ezer dollár pénzjutalom az Andrea Bocelli Alapítványt erősítette. Meséljen kicsit arról, hogy pontosan mivel is foglalkozik az Alapítvány?

Az „Andrea Bocelli Alapítvány” megalakításával 2011-ben tulajdonképpen egy filantróp álmom vált valóra. Az Alapítvány célja a kapcsolati örökség fenntartása, érzelmek átadása, valamint azon bizalmi kapcsolat szorosra fűzése, amelyet az évek során sok emberrel együtt alakítottunk ki. Az ABF élő laboratóriumként működik: a pillért sok, a zene szeretetével átitatott és egymással szoros kötelékben álló ember alkotja, akik a világ minden részéről a fejlődő országokban uralkodó mélyszegénység ellen fogtak össze, és akik képesek arra, hogy a szociális környezeti hatások és a tudományos kutatás kihívásaival dacoljanak. A számos, jelenleg is futó program között fontos megemlíteni a MIT-együttműködést (Massachusetts Institute of Technology), amely olyan innovatív megoldások fejlesztésén dolgozik, amelyek segíthetnek a fogyatékkal élő személyek életének jobbá tételében. A következő napokban egyébként Bostonba utazunk, éppen egy MIT workshopra, hogy megvizsgáljuk az első fontos eredményeket.

Köztudottan családcentrikus ember, imádja fiait, ráadásul 2012-ben kislánnyal, Virginiával gyarapodott családja. Milyen értékeket igyekszik átadni gyermekeinek?

A derűs élet nélkülözhetetlen eleme a harmónia. A harmóniát minden nap mi hozzuk létre, olyan választásokkal, amelyek a jó felé vezetnek minket. Szeretném a gyakorlatba átültetni és a gyermekeimnek átadni a szüleimtől kapott értékeket. Igyekeztem úgy nevelni őket, hogy szeressék a vidéket, annak csendjét és gyümölcseit, és törekedtem arra is, hogy az itteni földeken élő egyszerű és őszinte emberek alapvető értékeit átadhassam nekik. Soha nem fáradok el ismételgetni nekik, hogy ne törődjenek az ismertséggel, ne is vegyék figyelembe, az csak önmagában érték. Ezer mód van rá, hogy értékes emberekké váljunk, sőt, a hírnév az igaz és fontos emberi értékek megszerzése szempontjából inkább csak akadály.

Nem telik el úgy karácsony, hogy ne hallgatnám meg felvételről az Ave Mariat az ön előadásába, és bevallom, mindig kellemes, misztikus, istenközeli borzongás fut át rajtam ilyenkor. Milyen mértékben játszik szerepet életében a vallás?

Nem sorsdöntő elem. Az én hitem az évek során fejlődött ki. Kamaszként elsáncoltam magam egy csábító terminus mögé. Aki megkérdezte, hiszek-e Istenben, annak azt válaszoltam, hogy agnosztikus vagyok. Valójában csak eltemettem a problémát. Felnőttkoromban visszatértem néhány sürgető egzisztenciális kérdéshez, és a hitben megtaláltam rájuk a választ. A legnagyobb hatású tanúságtétel, amit hívő felajánlhat, a koherencia: egy olyan egyenes magatartás, amelynek megvannak a saját alapelvei. A doktrinális és teológiai fejtegetések keveset érnek. Ami számít, az a példa és a cél, hogy pozitív példává váljunk.

Ön az Ave Mariát idézte: én úgy hiszem, hogy Mária a kötelező út ahhoz, hogy elérjünk az Atyához. Mária a mi égi anyánk, a vigasztaló és a közvetítő.  Nem véletlen, hogy a zene évszázadokon át őt énekelte meg, őhozzá könyörögött, és őt hívta elő a könyvek lapjain keresztül is.

A december 29-i szlovákiai koncertet megelőzik a karácsonyi ünnepek.  Lesz ideje otthon ünnepli családi körben?

Mindig igyekszem, hogy amikor lehetséges, otthon töltsem az ünnepeket. Az idén újra – karácsony környékén – az Egyesült Államokban leszünk egy hat koncertből álló turnén. Szóval, a bőröndök mindig készen állnak!

 Jónás Ágnes

Andrea Bocelli: A csend zenéje (La musica del silenzio) Ki az az Amos? Ennek a lebilincselő, igaz történetet elbeszélő regénynek a főhőse; harmadik személyben megírt bensőséges naplója mögött azonban felsejlik szerzőjének élettörténete. A toszkán művész most egy könyvben szól hozzánk, s másfajta zenével ajándékoz meg bennünket, ám ez sem kevésbé magával ragadó. Ez a „csend zenéje”, egy olyan személyiség belső világának hangja, akinek érzékenysége meggyőzővé tesz minden észrevételt, értékessé minden bizalmas közlést. „Fiatalkori önarcképének” oldalain az énekes végigvezet bennünket neveltetésének évein, egy olyan elbeszélés jelenetsorának részeseivé avatva bennünket, amelyben feltűnik családja, feltűnnek barátai, első szerelmei és első sikerei. Szenvedélyes őszinteségével és lefegyverző szeretetteljességével Bocelli valósággal kézen fogja olvasóját, és megosztja vele saját – oly gazdag, sebezhető és összetett – szellemi univerzumát, amely a könyv minden szavában tükröződik. A világ legkedveltebb tenorja koncertjeinek és példa nélkül álló lemezkarrierjének (több mint 80 millió eladott példány) köszönhető hírnevével kiérdemelte, hogy Kaliforniában, a Hollywoodi hírességek sétányán ő is kapjon egy csillagot. A csend zenéje –  előszavát Giorgio De Martino, újságíró, az állami olasz televízió (RAI) és a Roma Channel volt igazgatója írta – a Rózsavölgyi És Társa kiadó 2013-as regénykülönlegessége. Éppúgy feledhetetlen, miként szerzőjének hangja.