Gyászmise Pál Tamás műhelyéből

REQUIEM, SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Furcsa azt mondani egy gyászmise előadásáról, hogy bombasikert aratott. Persze az igazság az, hogy nem is aratott egészen akkora sikert, mint amilyen jó volt. Még nagyobbat érdemelt volna.

De furcsa az est keletkezéstörténete is. Az idei Verdi Requiem előtt az operabarátok szerveztek szokásos beszélgetést a készülő produkcióról, ez azonban egyáltalán nem szokványosra sikeredett. A karmester Pál Tamásnak ugyanis valóban beleshettünk alkotói műhelyébe. Ez nagyon humanista Requiem, fejtegette, ahol az egyes tételeknek határozott, életszerű karakterük van. Az Agnus dei, az Isten báránya, olyan, mintha a szoprán és a mezzo egy igazi bárányt simogatnának. Persze efféléket azért sok tehetséges, jó beszédkészségű dirigens tud mondani. Csakhogy ezek után Pál a zongorához fordul, leüti a billentyűket, és s két énekesnő hangjában valóban megjelenik a bárány és a simogatás. „A tenor mindig lovon érkezik” – hallgatjuk irigykedve a következő plasztikus bon mot-t – majd az egykori jazz-énekes kinyitja a száját, és valóban egy  lovag öntudatos, hittel teli fájdalmával zendül meg az Ingemisco. Az ihlet – mondhatni – telibe van találva. Az érdeklődő kispublikum minden metafora után elmosolyodik, majd amikor megszólal éppen az, amiről beszélt a karmester, álmélkodva csóválja a fejét. A tételek hangulatát, jellegét Pál szemléletes képekben ragadta meg, ami nyilvánvalóan meglódította énekesinek vokális fantáziáját, s a muzsika lenyűgöző plaszticitással szólalt meg. Az esten nyilvánvalóvá vált, hogy Pál mennyire nem a levegőbe beszélt, mennyire képes volt muzsikustársait az egekbe repíteni. Amit mondott, szemünk-fülünk előtt válik tapintható-hangzó valósággá.

Ezen után várható volt, hogy a másnapi, november 5-i Szegedi Nemzeti Színház-beli koncert jó lesz. De még annál is jobb lett. Az történt ugyanis, ami Pál koncertjeinek összehasonlíthatatlan, lelkesítő értékét adja. Miután a művet pontosan betanította, fő előadói szándékait a közreműködőkkel megismertette, a koncerten szabadon és inspiráltan együtt muzsikált velük. Úgy vélem a próbákhoz képest voltak lassabb, és gyorsabb tempók, rövidebb és hosszabb pauzák, de mindez azzal fölényes és magabiztos érzettel, hogy mi ezt tudjuk, azt csinálunk vele amit akarunk.

Pál Requiemje nem siratóének. Nem halottak teteme és a halál kegyetlensége fölött jajong, hanem a létezés és a nemlét kérdésein tűnődik. Néha sajgó fájdalommal, máskor izzó tiltakozással, megint másutt csendes merengéssel. A Sanctus kórustrillái éppen azzal a könnyedséggel vágtáznak, ahogy „az angyalok játszhatnak”, a bravúros finálé után tapsra viszket a tenyerünk. A Dies irae nem annyira székünkhöz szögez, inkább az az érzésünk, hogy szeretnénk belevetni magunkat ebbe az örvénybe. Bármi is legyen a következménye. Logikusan következik a felfogásból, hogy Pál az egyes tételek között legtöbbször nem tart szünetet, hisz az ellentétes tempókat, karaktereket egymásból növeszti ki. S mindenek fölött lenyűgözött bennünket a műegész megformálása, ahogy minden részlettel haladtunk előre, s a vég felé tört minden mozzanat.

László Boldizsár valóban lovon érkezett, de nem fölcicomázott gebén, hanem dísztelen, ám elegáns paripán. Teljesen homogén, csillagfényű tónusban szólaltatta meg a tenorszólamot. A visszahúzódással egyébként nem vádolható művész példás szerénységgel simult bele az együttesekbe, s amikor előre kellett lépnie, akkor is csak a tekintetét emelte magasra. Felső hangjai tisztán, erőteljesen, a legkisebb magamutogatás nélkül szólaltak meg, igazi pianókat énekelt, nem menekült a falzett fedezékébe. (László Boldizsárnak szent [és kutya-]kötelessége, hogy önmérséklettel, tréninggel, életmóddal hangját a kedd estihez hasonló állapotban tartsa! Erre kötelezik őt az általa megszólaltatott szerzők, lelkes közönsége, és nem utolsó sorban a saját tehetsége.) Somogyvári Tímea Zita telt hangon, szép tónusban énekelte a szoprán szólamot, a magas c-k is biztosan ültek. Kálnay Zsófia első nagy Verdijét énekelte. Ihletett komolysága méltó volt az est különleges színvonalához. Az első tételekben időnként alacsonyan intonált, és szólójában mezzójának volumene néha kissé kevésnek tűnt. Viszont a „báránysimogató” tételben gyönyörű és kifejező középhangjai a fülünket és lelkünket simogatták. Nagy tehetség, nagyon kell vigyázni rá. (Persze „magára” is lehet…) A szintén junior korú Kiss András a színlapon basszbaritonnak jelölte magát, s ez pontosan leírja jelenlegi hangi állapotát. Életteli basszusa sok árnyalattal szólalt meg, az exponált magas hangok dörgően töltötték be a termet, a mélyebb frázisok biztonságosan, de kevésbé színgazdagon zengtek. A négy szólista pompás kamaraegyüttest alkotott, egymásra fülelve, egymáshoz simulva, a másikat megkontrázva fonták össze szólamaikat.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar sokszínűen, pontosan játszott, látható kedvvel követte mesterét a nagy kalandban. A Vaszy Kórus is szépen szólt (a karigazgató Gyüdi Sándor énekelt is), bár a 3. emeletről időnként kissé takarta a zenekar, de ezt karmesteri szándékként is értelmezhetjük: az elemek legyőzik az emberek sokaságát.

Persze, végül nem marad más, csak a szoprán. Magára marad a teljes zenekarral és kórussal. Ilyenkor mindig a saját családomra gondolok, ahol a viharok elsöpörték a férfiakat, s ott maradtak az üres csatatéren az anyák, nekik egyedül kellett tovább élni az elveszett közös életet, fölnevelni gyermekeket és unokákat. Ezt a felelős magányt érzem mindig a Libera me-ben, s annál erősebben, minél légiesebben szólal meg. Somogyvári érti és érzékelteti a magány felelősségét.

Requiemjében Verdi nem mondja ki minden misék utolsó szavát, az Áment. Nem ismeri el, hogy „Úgy van”. Jó hatvan percnyi szenvedélyes, csapongó hangzuhatag végén prózában, felszólító módban közvetlenül az ő Urához fordul: „Libera me! – Szabadíts meg!” Ez a fajta közvetlenség tette naggyá ezt a koncertet is.

A megváltás Isten dolga. De az ilyen katartikus művészi élmények, közelebb visznek bennünket az üdvösséghez.

 Márok Tamás

Kép: Pál Tamás Verdi Nabuccóját vezényli a Zsidó Nyári Fesztiválon