Az Indiai-óceán kalózai

PAUL GREENGRASS: PHILLIPS KAPITÁNY

Tom Hanks karrierje egyik legerősebb, legtermészetesebb alakítását nyújtja e modern, realista kalózdrámában.

A dán film a realizmus, a hollywoodi a giccs melegágya. Legalábbis papíron, az esetek többségében. A hollywoodi Phillips kapitány és párfilmje, a dán Emberrablás, kivételt képez a felületes általánosítások között. Történetesen mindkét film realista: egy szomáliai kalózok által megszállt hajó legénységének történetét mesélik el szemmagasságban tartott képekkel, külső (tengeri) helyszíneken, árnyalt karakterekkel. Mégis, a Columbia Pictures égisze alatt készült Phillips kapitány alaposabb, sokoldalúbb, izgalmasabb és korrektebb munka. Érzékenyebben közelít a faji reprezentáció, a szegénység kérdésköréhez. Az Emberrablás, legyen mégoly sallangmentes és valósághűségre törekvő film is, a szomáliai kalózok perspektíváját még csak fel sem villantotta: a felirat nélkül, folyamatosan ordibáló, kiszámíthatatlanul viselkedő kalózok a békés dán polgárokra leselkedő afrikaiak felületes felskiccelésével a sztereotípiák szintjén maradt. A hajón rekedt szakácséra és a tárgyalásokat vezető hajóscég-igazgatóéra redukált szemszög persze tudatos rendezői döntés volt, amely az ismeretlennel szembenéző, a kiszámíthatatlannal elszámoló kisember fojtogató feszültségérzetét hivatott megteremteni. Viszont ez az esztétikai választás limitálta is a komplex szituáció bemutatásának alaposságát.

Paul Greengrassnak már nincsenek ilyen gondjai. Nyugodt szívvel húzza 134 percre a játékidőt, a thriller műfaj kettős perspektíváját pedig a Maersk Alabama kapitánya, Richard Phillips és a négyfős szomáliai kalózcsapat vezetője, Abduwali Muse között osztja ki. Belepislanthatunk így az ember- és pénzrablók rutinjába: a tengerparton történő munkaerő-toborzásba, ami kb. úgy zajlik, mint a gyármunkás-válogatás a 30-as évek válságának egyik lepukkant amerikai kisvárosában, megismerhetjük az erősen hierarchizált bűnszervezeti berendezkedést, és az enyhe drognak számító, euforikus állapotot okozó khat folyamatos fogyasztása sem marad ki a kalózok hétköznapi tevékenységei közül. A vonatkozó Wikipedia szócikk ismertetésén azért túlmegy Greengrass: a film egyik leghíresebb mondatával („Te nem csak halász vagy”) utal arra, hogy a kalózok legitimációja (miszerint szegény halászok, akik azért rabolnak nyugati hajókat, mert az amerikaiak kifogták a halat az óceánból, munkanélkülivé téve őket) egyben önáltatás is. A kalózok ugyanis nem elégednek meg a legénység által felkínált 30 000 dollárral, több milliós bevételre aspirálnak: ha kevesebbel térnek haza, azzal a klánvezér által felállított szabályokat szegik meg.

Ugyanakkor Phillips velős mondatában ott lapul az is, hogy Muse több mint egyszerű halász, jó csapatvezető, aki vigyáz társaira és megfontolt, ésszerű döntéseket hoz, amelyek nélkülözik a felesleges kegyetlenségeket. Az amerikai kultúrát és félelmeket is ismeri („Minden rendben lesz, mi nem az Al-Kaida vagyunk”), és jól célzott mondataival próbálja manipulálni a foglyul ejtett kapitányt. Greengrass filmjében a kalózcsapatot vezető Muse eszes, talpraesett figura, aki őrlődik a filmben, egyrészről őrjöngő, kegyetlen rablótársa, másrészről valamiféle ki nem mondott, de Phillipsszel szimpatizáló humanizmus húzza ellentétes irányokba. A Phillips kapitányban egyedül ez a megvaduló kalóz képviseli az akciófilmek sztereotípiáit: a megnyugtató megoldást folyamatosan akadályozó, majd a parancsnokot hol „okkal”, hol ok nélkül terrorizáló figura hangolja leghatásosabban a kalózok ellen a nézőket. Funkciója csupán annyi, hogy a klasszikus rosszfiú szerep felé terelje el a kalózokat, és fokozza az izgalmakat. De megteszi azt Greengrass a tőle ismert módokon, a tengeren imbolygó, kapkodó kamerakezelésével, a kidolgozott, realista suspense-jeleneteivel és természetesen a hétköznapi hősiesség keresetlen ábrázolásával.

A Phillips kapitány ugyanazt nyújtja professzionális formában, amihez az angol rendező nagyon ért, és már tökélyre fejlesztett olyan művekben, mint a Véres vasárnap, A United 93-as, vagy A Bourne-csapda. A valóságtól némileg elrugaszkodó, Phillipset visszafogott kontúrokkal, de hősies színekben feltüntető film A United 93-asból ismert akkurátusságával részletezi az emberrablást, csak itt nem a repülőgépek földi irányközpontjának műveletei közé, hanem az amerikai flotta és a túszmentők működési mechanizmusába nyerhetünk bepillantást. A legmívesebb hollywoodi thriller-szabályokat boronálja össze a valóságból vett szakmai tudással, aminek köszönhetően a kiszámíthatóan csavarodó fordulatok sem válnak unalmassá, sőt: Greengrass gyakran meglepő húzásokat, nem várt történéseket iktat a szűk terepen – később egy mentőkabinban – játszódó sztoriba. A legerősebb, letaglózó jelenetet azonban a finálé utánra helyezi. Igazából ezért érdemes megnézni az egész filmet. Mert a végén nem a tökéletes gépezetként operáló amerikai hadsereg dicshimnusza (hol van már a CIA-kritikus Bourne-trilógia?!), és nem az amerikai kisember helytállása kap hangsúlyt, hanem egy összetört, zavarodott, roncsolt ember érzelmi összezuhanása, akire most egyszerre omlik rá a tengermély pszichés feszültség, amit addig átélt. Tom Hanks visszafogottan, moderáltan, a lehető legnagyobb természetességgel jeleníti meg a korábban magabiztosnak mutatkozó, most feneketlen kétségbe zuhanó kapitány érzéseit. Mesteri, és végletekig emberi lezárása egy feszültségkeltető, rétegzett filmnek.

Soós Tamás