(REGÉNYRÉSZLET)
Amikor észreveszi a távolban úszó ponyvát, azonnal üldözőbe veszi. A férfi fölegyenesedik, és elernyőzi a szemét. A feleségét figyeli, aki szinte révületbe esve rohan, botladozik a rögös földön. Végre fölfogja, mi történt.
A szekérre ugrik.
A földről nézve a műselyem könnyűnek látszott, de most csúszós, nyirkos és nehéz. Segítség nélkül lehetetlen összegöngyölni. Előbb le kell vágni a tartályokat, amelyek nemrég még a levegőben ringtak, röplapokkal és szárazjéggel tele.
– Siess, Józek! A végén még jelenti valaki!
A férfit hirtelen elfogja a félelem, az utat figyeli, de a sűrűsödő szürkületben nehéz észrevenni bármit is.
A parancsnok rendelete előírja, hogy minden egyes légballont és röplapot a lehető leghamarabb be kell szolgáltatni a hatóságoknak. Nemcsak dicsérnek, fizetnek is értük. A röplap darabjáért ugyan kevesebb pénz jár, de egy efféle légballonnal szépen lehet keresni.
Csakhogy senki sem ilyen ostoba.
Amúgy még a leghülyébb is tudja, hogy a Szabad Európa léggömbjét a szántón megtalálni fölér egy lottóötössel. Mindenki örülne neki.
Mialatt a férfi a szekérre helyezett leletet takargatja be, a nő fülel, és gyanakodva körbekémlel.
Nemegyszer látta, ahogy azok az őrsről átfésülik a környéket.
Néha még a katonaságnak is parancsba adják, hogy segítsen a begyűjtésben. A sógor gyakran hallgat rádiót (annyira konok, hogy ott ül és fülel, amíg a sistergés és a fűrészelés alább nem hagy), és azt mondta, hogy Csehországban vagy hol rendesen repülőgépről lőnek ezekre a légballonokra. Csakhogy akárhogy is igyekeznek, sose találnak, és ez még jobban felbassza az agyukat, és akkor elkezdenek vaktában lődözni, a ballonoknak meg meg se kottyan, kis suhogás, repülnek nyugodtan tovább. Ezerből állítólag egyet ha lelőttek, vagy valami ilyesmi.
Bierut szemmel láthatólag azt hiszi, hogy a mieink pár garassal megvásárolhatók. Vannak ugyan, akik szívesen beszolgáltatják a röplapokat, de marad elég így is, hisz ki tudná az összeset begyűjteni. És az emberek olvasnak. És amit elolvastak, tűzbe dobják. Senki nem talált semmit, senki nem látott semmit, senki nem tud semmiről.
A nő durva rázogatásra riad a mélázásból.
– Máris?
– Máris, máris! Mássz fel!
A nő fölkapaszkodik a takaróval borított szekérderékra, és a hepehupás úton elindulnak a falu felé.
Azon az éjszakán a környékbéli háztetők fölött újra feltűnnek a füstpászmák, s messzire, egészen a milíciáig utaznak a széllel.
Parancsnok elvtársnak jelentjük, hogy a hatósági szervekkel való együttműködést elutasító helyi lakosság kelletlen hozzáállása miatt az ellenséges légballonokat megint nem sikerült elfogni.
Odafönt a fejesek álmukban sem gondolnák, hogy Światło ezredes sparheltben lángoló konfessziójának foszlányai nemsokára Hruscsov titkos beszédének hamujával fognak elegyedni.
A szövet szépen redőződik a melleken, és végigomlik a karokon. A gombok csillognak.
A nyeletlen kaszák, szögek, ecetes flakonok és keménycukorkás üvegek között a milicistafeleség túlságosan ünnepien hat. Mint egy jobb világból való lény. Amely világban a ruhák nem érintkeznek megsavanyodott tejjel, krumplival, zsírral meg keményítővel.
– Micsoda hőség! – sóhajt fel, és meglazítja gallérjánál a szalagot.
A levegő, mint az aludttej.
– Mi tetszik? – kérdezi a közértes nő savanyúan.
Tisztában van vele, hogy ezzel a vásárlóval udvariasnak kellene lennie, de a legyekkel folytatott szünet nélküli küzdelemben az idegei felmondták a szolgálatot.
– Egy kocka zsírt. És selyemcukrot, úgy tizenöt dekát.
Korszerű hűtőpultokról és hűtőszekrényekről errefelé még senki sem hallott, így a felvágott a legnagyobb kánikulában is háló mögött fekszik. Légyrajok igyekeznek közel férkőzni a papírbélbe töltött húsokhoz.
Zümmögésüktől a közértes nő minden testtája viszket. Muszáj vakaróznia még a vevők előtt is, s minél erősebben vakarja, annál inkább viszket. A hátán a legrosszabb, a fejkendő alatt, meg a térdhajlatában.
De hisz ott, a sarokban két légycsapda áll.
A csapdát konyhában szokás fölállítani, valami félreeső helyen, nehogy gyerek vagy macska férjen hozzá. Tejjel teli tálacskát csúsztatnak a bura alá. A tejbe légyölő galóca szeletkéit vágják.
„Végül is nem véletlen a légyölő galóca neve” – gondolja a közértes nő bosszúszomjas elégedettséggel, de rögvest el is szomorodik. Otthon bezzeg föl lehet állítani a csapdát, csak tessék. De a közértben szó sem lehet róla, mérgek használata ellenkezik a munkabiztonsági és higiéniai hatóság előírásaival.
Hania asszonynak időnként rosszabb napja van, s olyankor elszabadul a pokol. Ha kijön a sodrából, üvölt, hogy a légballonokra meg krumplibogarakra rászabadítják a katonaságot, de a legyek oda szarhatnak, ahová csak akarnak, senkit nem érdekel, a rosseb vigye őket a szaros szebb holnapjukkal együtt.
Nem szabadna ezt csinálnia. Tudja jól, hogy erőteljes hangja kihallatszik a közért előtti terecskére. Templom óratornya magasodik a tér fölé.
A milicisták a Szentlélek Ispotályos Kanonisszák Kongregációjával osztoznak a kapitányság épületén. Nem messze innen két iskola áll: egy fehér, egy piros.
Itt állnak össze fényképezkedéshez a friss házasok meg az iskolások, itt állítják föl vásáros bódéikat a kereskedők, itt oszt műtrágyajegyet a szövetkezeti hivatalnoknő. Tudva levő, hogy e téren vezetik keresztül a véresre vert fogvatartottakat.
Mégis, a közértes nő szinte naponta zsémbel a hatóságok bántó higiénés hanyagsága miatt: légypapír nem kapható, s ha mégis, akkor nem ragad.
De hisz ő a krakkói delikáteszekben is dolgozhatna akár, árulhatna valódi csokoládét meg lajkonik-tésztát, ehelyett elásta magát ezek közé a legyek közé, a kaszák közé, az idejét se tudja, mikor járt utoljára Krakkóban, mert csak a munka meg a munka; a férje nem kapott trágyát, szomorúan járkál és kiköp, hogy ezek csak a fajtájuknak juttatnak, még jó, hogy legalább a várban megkeres pár garast, törmeléket hord a professzor uraknak…
– Tizenöt deka csokoládésat – a milicistafeleség a legfelső polcon álló cukorkás üvegre mutat, amiről minden falubéli gyerek álmodik – és gyufát.
A narancssárga címke szlogenjével a lengyel gyufaipar szólítja közegészségügyi harcba a nemzetet: IRTSD A LEGYET ÓVD AZ EGÉSZSÉGED.
A közértes nő rá sem bír nézni.
A papírtölcsérbe egy marék cukrot szór, és a mérlegre teszi. Kivesz néhány szemet, a mutatóra pillant, visszadob két szemet, és meg sem várva, hogy a mutató megállapodjon a tizenötösnél, összetekeri a tölcsér végét.
– Dicsértessék!
Öregember lép a boltba, kezében palackkal, s vele egy kíváncsi tyúk.
– Marián úr! Szolgálja ki magát! – kiált a közértes a petróleumos hordóra mutatva.
Az öreg a hordóhoz lép. A palackján fapöcök lóg egy madzagon. A pontosan kimért fél liter petróleum végigcsorog az üveg belső oldalán.
Egy perccel később, mikor a milicistafeleség leszámolja a pénzt, Hania asszony tüzetesen megszemléli a nő blúzát. Lehet, hogy a legújabb krakkói módi, sőt, tán külföldi szabás. Jól szemügyre kell vennie, lerajzolnia egy darab papírra, s aztán meg kell kérnie a sógornőt, hogy csináljon valami hasonlót. Olyan tehetségesen varr, hogy ha elszánná magát, azt beszélik, Krakkóban is megállná a helyét.
A milicistafeleség a pultra teszi a pénzt, a pénztárcát a kosárba dobja, aztán kilép a napsütötte térre.
Az öregember kifizeti a petróleumot meg a cigarettát.
– Ne bámuld a szörnyet, különben vele álmodsz!– kiáltja a gyereknek, aki megtorpant az ajtóban.
A sovány fiú láttán a közértes őszintén elmosolyodik, a nap folyamán először.
– Hol a mama? – kérdezi, bár tudja, hogy valahányszor a fiú anyja átmegy a téren, egyszer csak lelassít, a kapitányság épületére pillant, és fiú nagyapjára gondol.
A fiú hallgat. A félelem teszi, hogy képtelen levenni szemét az ajtón függő plakátról. A ráfestett csíkos szörny mintha nemcsak a krumplit akarná felzabálni tüstént, hanem a környék összes gyerekét is.
A közértes nő éppúgy gyűlöli a plakátot, ahogyan a gyufásdoboz etikettjét. Az ablakból gyakran figyeli a terecskén gyülekező diákokat.
A fiai már kétszer cipeltek vizesüveget a földekre.
Öt éve, hogy a hatóság majd megszakad a csíkos kolorádóbogár elleni küzdelemben. A bogarat a könyörületet nem ismerő imperialisták uszították a népi demokrácia országaira. A vadászat megszervezését több körülmény is nagy mértékben nehezíti, legfőképp hogy emberemlékezet óta nem láttak errefelé krumplibogarat. Még jó néhány év eltelik, mire a földeken valóban fölbukkan, s emberek, állatok a DDT szürke porával kezdik majd mérgezni magukat; a port permetező híján nejlonharisnyába töltik, ami aztán a hajtóvadászatok szerencsétlen részvevőire hull.
A víz ideális fegyver a képzelt ellenséggel folytatott harcban. A gyerekek nem panaszkodnak, mert ha az üvegben víz van, útközben lehet belőle inni. Ha pedig valaha mégis igazi krumplibogárra akadnának, a sokadik katica helyett, akkor azonnal megfogják és vízbe fojtják. Vagy valami mást fojtanak vízbe unalmukban. Gilisztát. De mégsem, gilisztára kár a víz, hisz ha az üvegbe egy marék búzavirágszirmot dobunk, bedugaszoljuk papírral, kitesszük a napra, akkor amolyan vinkót kapunk. A világ leggyengébb borocskáját. Azután meg minden gyerek pityókásan botorkál a bortól, és vihorászik.
– Látod? Jól mondta neked az úr. Gyere – a fiatalasszony megérinti a fia vállát, és az üzletbe lép. – Jó napot, Hania.
Egy kicsit várniuk kell, mert a petróleumos férfi talán visszafordul, ha elfelejtett valamit. Nem jön, úgyhogy a közértes nő a pult alól előhúzza a szürke papírba göngyölt csomagot.
– Szépen megcsinálta a sógornő. És még a kicsinek is jutott.
– Szerencsétek, hogy senki nem látott meg. Rögtön bevinnének a kapitányságra.
– Adnak az embereknek pár garast, a milicistafeleség pedig ruhát varr magának. Mindig hogy kirittyenti magát…
– Jurek, ne rémisztgesd a tyúkot, mert az lesz a vége, hogy megcsíp. Nagyon köszönöm a sógornőjének, kérdezze meg, hogy mennyi, és elszámolunk.
– Mit nézel úgy, Jurecska? Gyere, vegyél egyet.
Egy perccel később az én apámat kézen fogják, ő meg az ajándékba kapott cukrot szopogatja. Örül a légballonból varrott új ingnek, ámbár szerencsére még semmit sem ért az egészből, hiszen csak öt éves.
Szvoren Edina fordítása (Szathmáry-Kellermann Viktória nyersfordítása alapján)
Megjelent a Tiszatáj 2012/4. számában
Fotó: Béres Attila (mno.hu)
* Katarzyna Sowula 1977-ben született Tuchówban. A krakkói Jagelló Egyetemen végzett angol nyelvtanárként. 2004-ben debütált Fototerapia című regényével, melyet a Czarne könyvkiadó adott ki Europejki (Európai nők) című sorozatában. 2007-ben ugyanez a kiadó jelentette meg Zero osiemset című novelláskötetét. A könyv német fordítása (Auftrieb) 2008-ban jelent meg. Műveit koreai, német, spanyol, norvég, szlovén és ukrán nyelvre fordították le. Zero osiemset (színházi monológok) című műve 2007-ben került adásba a TVP Kultura csatornán Bogna Podbielska rendezésében. Sowula ezen kívül gyerek- és ifjúsági műveket is ír. A Kulturális és Nemzeti Örökségi Minisztérium (Lengyelország, 2005), a Künstlerhaus Lukas (Németország. 2007), az Akademie Schloss Solitude (Németország, 2008), a JAK (Magyarország, 2009) és a Willa Decjusz (Lengyelország, 2010) ösztöndíjasa.