01.12.
| Vers l’infini. Konok Tamás életmű-kiállítása (1930–2020) >>>
12.08.
| Figyelem és irgalmasság – Iványi Gábor és Liszkai Tamás >>>
12.07.
| Edda Művek, Prognózis, Ámen és Sziámi albumokkal zárul a Lemezjátszó Classic >>>
12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
11.26.
| Asztali beszélgetések… – Tompa Andrea és Szabó B. András disputája >>>
11.25.
| Olasz világsztárral, „operapástétommal” és adventi koncerttel folytatódik a Müpa Home műsora >>>
NAPI TANDORI

12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Sághy Miklós: Mészöly Miklós Filmjének megfilmesítése (folyt.)
2016.01.19 - tiszatáj

 

<<< Előző

 

Vajon miképpen viszonyul az eddigiekben leírt filmkészítési eljárásmódhoz Surányi András Film… című adaptációja, mely már címválasztásában is a történet alapját adó Mészöly-re­gényt idézi?

A Surányi-film egy hajléktalan-szerű figura szálláskeresésének eseményeivel kezdődik. Miközben a nehezen meghatározható (szereplő) státuszú ember kapukon nyit be, udvarokon halad át, belső terekben bolyong, narrátor hangot hallunk, mely előre vetíti – kissé didaktikus módon –, mit fogunk majd látni a „tényleges” (belső) történetben, és hogy ennek a láttatásnak a lekövetés lesz a módszere, vagyis a „kamera” nem akar majd ítélkezni és hangsúlyokat kijelölni, csupán elfogulatlanul rögzíteni és megmutatni, ami elé tárul.[11] Azt lehetne mondani, ez a narrátori monológ lényegében a Mészöly-regény forgatástörténetének egyik alapelvét visszhangozza, mely az elfogulatlanságot és pontosságot teszi meg a legfőbb esztétikai elvnek.

Az is egyértelműen a regényhez kapcsolja a Surányi-filmet, hogy az utóbbi alkotásban szintén egy öregasszony és egy öregember halál előtti utolsó napjának történetét kísérhetjük nyomon („dantei kálváriáját” – amiképpen a narrátori kommentár jellemzi az elkövetkező eseményeket). Valóban a pontosság és a részletező alaposság ígéretével kezdődik a nevezett karakterek utolsó óráinak bemutatása, hiszen a „tényleges” történet kezdetén (melyet a film színesre váltása is jelez) hosszasan, türelmesen mutatja a kamera a két öreg reggeli készülődésének eseménytelenségét és unalmát. Mindazonáltal a regény és a kezdő jelenetsor hasonlósága lényegében ebben a részletezésben ki is merül. Hiszen a Mészöly-szöveg bevizelő, elhomályosult tudatú, hajléktalan külsejű „aggroncsai” helyett, akik úgy „cammognak” a Moszkva tértől hazáig, mint két „gólem”, a filmben egy jól öltözött agg úriembert és egy hasonló korú úriasszonyt láthatunk, Darvas Iván és Temessy Hédi alakításában (1. kép).

film-1

1. kép

Mindemellett a filmbeli öregek egyáltalán nem némák, mint a regényhősök, hanem beszélnek egymáshoz, még ha nem is túl hosszasan, és nem is nagy figyelmet fordítva a másikra. (Ezen utóbbi tulajdonsága a kommunikációjuknak az összeszokottság számlájára is írható, mely a regénybeli „aggroncsokat” is nagymértékben jellemezte.) Továbbá a filmbeli két öreg környezete rendezett polgári életvitelt mutat, és ez az otthon szinte köszönő viszonyban sincs a regény lepusztult hőseinek odúszerű, a múlt hulladékaival teli, sötét, dohos lakásával.

Az is jelentős eltérés a két mű között, hogy míg a regényszereplők múltjáról szinte semmi biztosat nem tudunk meg, addig a Surányi-filmben mindjárt a történet elején megkapjuk a magyarázatot a két öreg szomorúságának, melankóliájának eredetére, és egész elrontott életének alapproblémájára. Az okként megjelölt múltbeli esemény pedig nem más, mint gyermekük, Ferike halála, akit feltehetőleg még kisgyermekként kivégeztek a második világháborúban zsidó származása miatt. Erre utal a sárga csillag a Bocskai kabáton, melyet Ferikének hordania kellett halála előtt. Lényegében gyermekük elvesztésének traumája áll életük centrumában, és mint kiderül, hozzá beszélnek álmukban és ébren is (például az öregember halála után, neki mondja el először az öregasszony, hogy a papa meghalt), mintha még mindig élne, jóllehet már több évtizede halott. Ferike alakjának szerepeltetése a film történetében radikális ellépés a regény világától, mégpedig azért, mert a Mészöly-szövegben éppen az okok,az egyértelmű magyarázatok azok, melyek nem deríthetők fel, jóllehet az öregek vallatását, szembesítését, faggatását a (történelmi) összefüggések feltárásának szándéka vezérli. Ám mint korábban már írtam, ez a makacs törekvés nem ér célt a Mészöly-regényben.

Az iménti megállapítások persze nem meglepőek, ha a Surányi-film műfaji sajátosságaira tekintünk. Ez az alkotás ugyanis – jóllehet a bevezető narrációban lekövetést, hangsúlymentességet stb. ígér – egy fikciós film, és semmiképpen nem dokumentumfilm. Eseményeit többé-kevésbé lineáris ok-okozati láncokba fűzi, nem bíz semmit a (cinema direct-szerű) vé­let­lenekre. Nem pusztán sugall bizonyosságok nélkül, mint a Mészöly-regény elbeszélője, hanem konkrét összefüggéseket állít, és mutat be az események vonatkozásában. Hangsúlyoz, elrendez, megszerkeszt.

Sőt, időnként olyan szorosra fonja a logikai szálakat, hogy az öregek életéhez csak érintőlegesen kapcsolódó (és főleg az étteremben összefutó) történések is szoros szövedékbe kerülnek a két idős ember sorsával. A pincér fiatal barátnője (szeretője?) például, amikor felviszi magához alkalmi partnerét, akkor azt állítja, hogy a szomszéd lakásban él az öregúr (akin az előbb segítettek, hisz rosszul lett, vagyis konkrétan a Darvas Iván által játszott karakterre utal vissza), aki hajdan az egész házat birtokolta. Nem sokkal később a (Básti Juli által alakított) telefon-információs kisasszony kamasz fia állítja (feltehetőleg ugyanabban a házban, ahol az előbb a balul végződött légyott zajlott), hogy a nagyszüleié volt hajdan az egész ház, melynek pincéjébe a barátnőjét leviszi. Akkor ő az öregember és az öregasszony unokája? Vagy mégsem ugyanabban a házban vagyunk?

Továbbá a telefon-információs kisasszony fia a pincében rágyújt egy cigarettára, miközben azt mondja csodálkozó barátnőjének, hogy azt az apjától kapta. Jóllehet később bevallja, az apjával még életében nem találkozott. Ugyanakkor a cigarettát mégiscsak abból a fém tárcából veszi ki, melybe a hajléktalan tette azt a Marlboro-szálat, melyet a fiú apjától koldult az étteremben. Hogy került hozzá a cigaretta és a tárca? Egyáltalán miképpen értelmezzük ezeket a titokzatos, vagy talán helyesebben: sejtetett kapcsolatokat? És akkor még nem is említettük azt a telefonáló férfit, aki a tudakozót hívja, hogy kiderítse régi, húsz évvel azelőtti szerelme számát, és történetesen maga a telefon-információs kisasszony az, akit keres. A (látszólagos) véletlenek által összefűzött sorstörténetek azt sugallják, hogy ebben a világban minden mindennel összefügg, és éppen ezért a dolgok magyarázata is könnyedén felfejthető. Azt gondolom, mi sem áll távolabb a Mészöly-regénytől, mint egy ilyen logika. Noha kétségtelen, hogy a véletlennek a szövegben is jelentős szerepe van (például Silió teljesen véletlenül keveredik a tüntetés eseményeibe, a Czerkóf-ügy véletlenül kerül a filmbe stb.), ám mégsem kapcsolódik össze olyan végzetszerűséggel, sorsszerűséggel (ami azt sugallja: ennek így kellett lennie és nem máshogy), mint azt a Surányi-filmben megfigyelhetjük.

A történet szoros logikai összefűzöttségére a film egyik alapmotívuma is ráirányíthatja a figyelmet. Amerre az öregek járnak, ott a háttérben minduntalan felbukkan egy (gyanús) nő, kezében mózeskosárral. Aztán a film végén, ha szabad így fogalmazni, értelmet nyernek ezek a különös felbukkanások, hiszen a nő mózeskosarát végül az öregek házának udvarán találja meg egy társaság, és kopogtat be vele az öregasszony ajtaján, mondván: itt van ez a kihűlt csecsemő, hívhatnák-e az öregasszony telefonján a mentőket. Ő pedig beengedi őket. Érdemes megemlíteni, hogy a mózeskosarat hárman hozzák, mégpedig olyanok, akik különböző rasszból származnak: egy ázsiai, egy arab és egy színes-bőrű, félvér ember. Ez már csak azért is fontos, mert úgy festenek ők együtt, mint a három királyok (Gáspár, Menyhért, Boldizsár). Az általuk megtalált csecsemő pedig ebben a kontextusban akár az „ég küldötteként” is azonosítható, akivel éppen ezért (ismét csak) nem véletlen kopogtatnak be a túlvilág küszöbén álló öregasszonyhoz. Hiszen a megváltás gyermeki jelének (mely ebben a formában még Ferikére is utalhat) érkezése, majd távozása után hajtja le örök nyugalomra a fejét az öregasszony. Éppen mintha erre az égi jelre várt volna, és ezt követően már könnyű szívvel távozik az öregember után a másvilágra.

A film eseményeinek megváltás- vagy üdvözüléstörténeti olvasatát más képi elemek is sugallják a filmben. Közvetlen az öregember halálát követően például, amikor az öregasszony a szomszéddal váltott néhány szó után felmegy a házuk magas lépcsőjén, akkor úgy lép be végül a bejárati ajtón, mintha a mennyország kapuját lépné át, hiszen onnét szinte természetfeletti ragyogás árad (2. kép). És ehhez hasonló vertikális kompozícióként értelmezhetjük, amikor már bent a lakásban felső gépállásból, hosszasan mutatja a kamera, amint egy magas lépcsősort mászik meg az idős asszony, hogy eljusson Ferike szobájába (3. kép). Olyan hatást keltenek ezek a lentről induló mozgások, mintha folyton felfelé, az égi terek felé törekedne az öregasszony a férje halálát követően. 

film-2

film-3

2–3. kép

A film viszonylag zárt logikáját, ok-okozati szerkezetét nem törik meg a múlt különböző eseményeinek a jelenre montírozásai, amiképpen ez a Mészöly-szöveg filmjében megfigyelhető. A szereplők korábbi élettörténetéről csupán verbális közlések formájában tudhatunk meg néhány dolgot, és archív felvételek vagy villámgyors állókép-montázsok sem szakítják meg a jelen eseményeinek lineáris bemutatását. Nincsenek asszociációs utalások, melyek az aktuálisan ábrázolt események múltbeli gyökerének roppant szerteágazását, kideríthetetlen, lekövethetetlen vonalvezetését sugallnák – oly módon, mint amiképpen a regény távoli idősíkokat egymás mellé illesztő, montírozó technikája esetében ez megfigyelhető volt.

Fentebb említettem már, hogy a regény homályos elméjű „aggroncsai” helyett a filmben két jól szituált, jól öltözött idős embert látunk, akiknek polgári lakása szép és rendezett. Ezzel az adaptációs változtatással egy időben, azt lehet mondani, a regénybeli hősök nem túl impozáns testi valóságának, funkcióinak (és diszfunkcióinak) részletező bemutatása is háttérbe szorul, sőt, szinte teljesen eltűnik a történet filmes ábrázolásmódjából. Ennek szemléltetéséül érdemes összevetni azt a jelenetet a két alkotásban, melynek során az öregembert fulladási roham keríti hatalmába, az öregasszony pedig ezt orvosolandó a szájára tapasztja a maga ajkait, és szájon át lélegeztetni kezdi a fuldoklót. A Mészöly-regényben ez a jelenet a következő módon kerül leírásra: az öregasszony „valamilyen bájt sem nélkülöző sutasággal hajol az Öregember arcához, a száradó és mégis nyálas száj fölé, s a saját, enyhén rúzsozott száját rászorítva, szívni-fújni kezdi a levegőt […] Amit látunk két arc végsőkig összehangolt együttműködése. Az Öregasszonyé ütemesen kipúposodik, behorpad, és így kényszeríti, hogy az Öregemberé ellentétes ritmust vegyen fel. […] Az Öregember alsó és felső ajka taplószáraz most, s ebből a száraz résből lökődik ki a sárga nyálhabbal borított nyelv tompa félcsúcsa. A kép megtévesztően olyan, mintha követni akarná vele az Öregasszony lilásvörös, túl hegyes nyelvét, mely éppen húzódik vissza. El kell képzelnünk (képzeltetnünk), hogy az eltelt hosszú másodpercek ezt a két nyelvet kényszerítették érintkezésre, elhomályosítva, de ugyanakkor fel is ébresztve az érzékiséget a puszta mozdulat-azonosság révén” (350-351). A leírás meglehetősen „naturalista” – amiképpen ezt maga a narrátor is megjegyzi erről a szakaszról –, és túlzó részletességgel mutatja be, miképpen tisztítja ki az öregember légjáratát szívó és fújó technikájával az öregasszony. Jóllehet a narrátor (talán ironikus módon) utal ezen „életmentő” jelenet „érzékiségére”, ám az itt leírt, szájon át lélegeztetés mégiscsak nehezen képzelhető el tényleges, szenvedélyes csókként.

Milyen módon kerül színre ugyanez a jelenet a filmben? A két öreg az utcán halad (akárcsak a regényben), amikor az idős úr fulladni, fuldokolva köhögni kezd. Ezt követően elerőtlenedve egy kerítés betonjára roskad, és azt mondja az öregasszonynak, hogy elege van az erőszakos gondoskodásából és a szeretettel zsarolásából. Majd ismét fulladni kezd, mintha nem jutna elég levegő a tüdejébe. Erre az öregasszony átkarolja, és (a szájon át lélegeztetés helyett) ritmusos levegővételre biztatja az öreget, mondván, „sóhajt, kifúj, sóhajt, kifúj.” Valamint biztatóan hozzá teszi még: „nem fél”. Majd amikor az öregember újra normális módon szedi a levegőt, akkor megnyugodva azt mondja: „lehet mosolyogni”. Az öregember pedig eleget tesz a kedves kérésnek. Erre az idős nő szintén mosolyogva a férfi vállára hajtva a fejét, és azt mondja: „szeretem”. Ezt boldog ölelkezés követi, végül a férfi arcáról lefagy a mosoly, és kellő komolysággal így foglalja össze érzelemit: „otthonra leltem benned”. A naturalisztikus, testi funkciókra fókuszáló regénybeli leírás helyett a filmben egy szerelmi vallomássá alakul a fulladásos jelenet. Két, kedves öregember boldog, meghitt évődésévé, ami a rutin és a megszokás alatt megbúvó érzelmek kitöréseként is értelmezhető. Sokkal inkább a melodrámák műfaját idézi az így ábrázolt esemény, mint Mészöly Miklós regény-forgatásá­nak részletező lekövetési (nem ritkán naturalista) technikáját. Mindehhez járul még az a non-diegetikus, szomorú zene, mely az öregek útját kíséri végig a filmben. És nem utolsó sorban az őszi táj díszletként szerepeltetése, az aranyló, pirosló lombokkal, ugyancsak a melo­dramatikus szálat erősíti a mozgóképi alkotásban. Ez különösen feltűnő az ugróiskolás jelenetnél, melynek során az idős asszony az aszfaltra rajzolt krétakockák közt kezd el lépegetni és egy gyermekmondókát énekelni. Majd amikor ahhoz a szakaszhoz ér, hogy „te leszel a párom”, akkor jókedvét vesztve a padon ülő öregemberre néz, és azt mondja szomorúan: „minden elmúlik” (4. kép). Körülötte pedig a szép őszi táj, a sárguló fák koronája és a nedves járdán ázó, lehullott levelek. Sőt, az utóbbi kép, vagyis az ázott faleveleket ábrázoló, mintegy rendezői kommentárként korábban, külön montázsképként is megjelenik a filmben, mely ilyen formán ugyancsak az elmúlás melodramatikus átesztétizáltságát húzhatja alá (5. kép).

film-4 

film-5 

4–5. kép

A két alkotás komparatív elemzésének összefoglalásaképpen elmondható, hogy amíg a film, melyről a Mészöly-regényben olvashatunk, a cinema direct dokumentumfilmek alkotói elveit alkalmazza, sőt, időnként experimentális eszközöket is használ, addig a Surányi-alkotás a lineáris történetvezetést, az ok és okozatok racionális rendezőelvét helyezi előtérbe, és többek közt ezekkel az eszközökkel hoz létre egy melodrámát. A több idősíkon zajló, egymás mellé montázsolt regénybeli filmesemények is leegyszerűsödnek az adaptációban, és egyetlen idődimenzióra, a jelenre redukálódnak. Továbbá a két öreg hallgatását rögzítő szövegbeli dokumentumfilmből dialógokra építő fikciós film lesz Surányi keze alatt. Egyszóval az adaptáció okokat és magyarázatokat talál ott, ahol az eredeti regényben nem voltak ilyen összetevők, és így némileg leegyszerűsíti és megmagyarázza azt, aminek a regénybeli lényege éppen a leegyszerűsíthetetlenség és a megmagyarázhatatlanság. Más szóval egyértelműen értelmezi az öregeknek azokat a jelzés- és gesztusszerűségeit, melyeket a regény meghagy eredendő létmódjukban (ahogy „tetten érte” őket) – vagy legalábbis igyekszik egyszerűsíthetetlen sokértelműségükben reprezentálni őket.

Jóllehet tehát a Film című Mészöly-regény szinte egy kész forgatókönyvet kínál az adaptációra, a Surányi András által rendezett Film… című alkotás majdhogynem köszönő viszonyban sincs a szóban forgó regényben hosszasan és kimerítő részletességgel leírt filmkészítési módszerekkel. Ez a megállapítás azonban nem kíván értékítélet lenni, csupáncsak leíró jelleggel igyekszik konstatálni, hogy a Surányi-filmet nem nagyon lehet a regény felől értelmezni és fordítva, a regény olvasásakor sem lehet igazán segítségünkre a film (beható) ismerete. Mert a két alkotás viszonya nem működik tényleges kölcsönhatásként. Csábítónak tetszik a két műalkotás komparatív elemzése, hiszen a regény maga kínálja fel „belső forgatókönyvét” egy adaptációs vállalkozásra, ám a megvalósult film és a regény viszonyának elemzésekor a különbségek felsorolásánál nem jutottam tovább. A két műalkotás két párhuzamos (műfaji, esztétikai) sínpáron halad, és amíg az értelmezői szem ellát, nem is találkoznak egymással. Vagyis ha feltesszük újra a kiinduló kérdést, miszerint a vizsgált adaptációs (intermediális) viszonyrendszerben mit árulnak el egymásról a kölcsönhatásban részt vevő alkotások, akkor azt lehet mondani, hogy nem sokat. A jelen tanulmány reménye csupán annyi, hogy a határpontok kijelölése is járhat némi tanulsággal, illetve annak elemző bemutatása, hogy az adaptációs viszonyban résztvevő két alkotás miért nem mérhető, vethető össze egymással.

 


A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

[1] Ilyen szándékkal vizsgáltam Mészöly Miklós Film című regényét A fény retorikája (A technikai képek szerepe Mándy Iván és Mészöly Miklós munkáiban) című könyvem második részében. (Tiszatáj Köny­vek, Szeged, 2009. 151–204.)

[2] Az idézetek oldalszámait az alábbi kiadás alapján jelölöm: Mészöly Miklós: Film. Magvető és Szép­irodalmi, Budapest, 1977. 325–451.

[3]  Vö. pl. „Mindezt még világosabbá teszi egy cinema direct-szerű véletlen” (346).

[4] Vö. Kristin Thomson – David Bordwell: A film története. Ford. Módos Magdolna. Palatinus, Budapest, 2007. 514. Ezt igazolhatják (mintegy önironikus módon) a regényben azok a részek, melyek a filmkészítés folyamatát időként céltalan bolyongásként jellemzik; feltételezve, hogy a céltalan bolyongás ez esetben az előzetes elképzelések hiányát jelenti. (Vö. pl. 349. 353.)

[5] Mészöly Miklós: A tettenérés dialektikája (A cinéma direct útmutatásai). In: Filmkultúra 1969/2. 51. Érdekes, hogy az írás első közlésének címében még konkrét műfaji utalást is találunk, vagyis a tettenérést egészen egyértelműen a dokumentarizmus cinéma direct irányzatához köti Mészöly, a későbbiekben azonban elmarad ez a „korlátozó” meghatározás. A tágasság iskolája című kötetében ugyanis már Warhol kamerája – a tettenérés tanulságai címmel jelenik meg ugyanezen szöveg kissé átszerkesztett változata.

[6] Idézi: Thomson – Bordwell: A film története. 515–516.

[7] Vö. pl. „A klubhelyiségből közepes magnó-átjátszásban halljuk a Jesus Christ Superstar egyik songját, a fesztiválok hangerejével, Jézus, Jézus, figyelj rám, nem tetszik, amit látok… A szöveg mögül csak a váratlan crescendók alatt szűrődik át a Palestrina latinaja” (333).

[8] További példái a szóban forgó jelenségnek: „Felvetjük az Öregembernek […] Az Öregember meghall­gatja a szövegünket” (339); „az Öregember tájékoztatásunk végén már lehunyt szemmel támasz­kodik a falnak” (358); „ismételjük meg a szövegünket, és kimutatunk az ablakon” (389).

[9] Vö. „A dokumentumfilm hangkommentárja […] szükségszerűen úgy jelenik meg, mint a diegetikus téren kívüli hang. Ez a diegézisre vonatkozó radikális mássága az, ami bizonyos autoritással ruházza fel. Mivel a közvetlen megszólalás egy formája, közvetítés nélkül szól hallgatóságához; megkerüli a szereplőket, és a néző cinkosává lesz – együtt értik meg, és ezáltal helyezik el a képet. A hang pontosan azért képes értelmezni a képet, létrehozni annak igazságát, mivel lokalizálhatatlan, és mivel nem lehet egy test igájába hajtani […] A tudás garanciája ebben a rendszerben abban gyökerezik, hogy a testet nem lehet a téridő által kijelölt korlátok közé szorítani.” Mary Ann Doane: A film hangja: a test és a tér artikulációja. In: Apertúra 2006/tavasz. (http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/; 2011. 07. 02.)

[10] Amennyiben a tetten érés szükségszerűen a jelenben zajlik, valamint a múlt jelenségeit is a „most” horizontjából igyekszik megérteni, akkor a múlt képeinek rendezői montázsai ennek a logikának a megtörését is jelenthetik a regénybeli film időszerkezetében.

[11] A nevezett karakter azonosítása már csak azért is nehézségbe ütközik, mert a jól ismert színész (Végvári Tamás) hangján halljuk azokat az információkat, melyek a filmezésre vonatkoznak, vagyis egyértelműen a rendezőhöz köthetők, miközben a színész egy olyan hajléktalanszerű figurát alakít a történetben, aki a batyujával mintegy a filmben ábrázolt események hátterében húzza meg magát. Ki ő akkor? Az álruhás rendező? Vagy ő meséli ezt a történetet visszaemlékezés formájában? A film ezekre e kérdésekre meglátásom szerint nem ad választ.


Címke: , , , ,
2021.01.22 - tiszatáj

ORBÁN JÁNOS DÉNES AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Orbán János Dénes, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó műhely Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának vezetője – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM MŰVEI NYOMÁN, EGY MŰTEREMLÁTOGATÁS MARGÓJÁRA
Mányoki Ádám (1991) festőművész, grafikus. 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán. Mesterei: Madácsy István és Szurcsik József voltak. Sokoldalú művész, aki már az egri főiskolán is többféle technikával kísérletezett. A kezdetekben illusztrációkat készített, a litográfiát vegyes technikával kombinálva alkotott, főleg Pilinszky verseinek hatására…

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

A fotózásra Miklós kért meg, a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) válogatott anyaghoz, majd az egyik legszebb könyve, Az én Pannóniám (1991) kapcsán. Ekkor tudtam meg, hogy ez a mosolygós, kedves ember – aki barátai közé fogadott a második találkozás után, mert hogy én is Szekszárdon születtem ‒ milyen szigorú, már-már kegyetlen. Többször át kellett dolgoznom az egészet. Miután megjelent, én közömbösen lapozgattam. Hogy miért használtak a kritikusok a képek kapcsán szuperlatívuszokat, máig nem értem […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA
Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

BARTÓK IMRE: JERIKÓ ÉPÜL
Formabontó posztapokaliptikus-poszthumanista trilógiájának sokatmondóan vegyes fogadtatása után Bartók Imre az új keretek között sem hagyja el azokat a törekvéseket és irányvonalakat, amelyek előző köteteit vezették és meghatározták. A Jerikó épül családregény, fejlődésregény, de már összetettségét és merészségét tekintve is érdemes összevetni A Patkány évével kezdődő, nagyszabású, transzgresszív trilógiával… – VIDOSA ESZTER KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

Tovább olvasom >>>
2021.01.13 - tiszatáj

MAURER DÓRA IXEK 7-1 CÍMŰ TÁRLATA A VINTAGE GALÉRIÁBAN
Új, színpompás tárlatát tekinthetjük meg Maurer Dórának, a magyar avantgárd jeles képviselőjének, alkotójának. A Kossuth-díjas grafikus és festőművész IXEK 7-1 címet viselő munkái újdonsült szériájának, az IXEK 22-nek (2019-2020) válogatott darabjai. Három alapszínben: vörösben, sárgában, kékben „ragyogó” geometrikus alakzatok… – TAKÁTS FÁBIÁN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
2021.01.13 - tiszatáj

KONOK TAMÁSRA EMLÉKEZTEK A LUDWIG MÚZEUMBAN
z Asztali beszélgetések sorozat és a Ludwig Múzeum közös online rendezvényén a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas festőművészre, Konok Tamásra emlékeztek pályatársai, barátai a művész 91. születésnapján, 2021. január 9-én… – GALAMBOS ÁDÁM BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő