Tiszatájonline | 2011. december 22.

A kapu másik oldalán

BALLA ATTILA KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN

Természet, misztérium, letűnt kultúrák egy-egy pszichedelikus látomásban. Intenzív, plasztikus színfolyam, elmosódott formák Balla Attila világából. Az elmúlt 10 év alkotásaiból készült válogatás január 15-ig tekinthető meg a REÖK-palotában.

A kifüggesztett transzparens főként a festő technikájáról, anyagkezeléséről, a felhasznált színekről, valamint Balla tájhoz fűződő viszonyáról tájékoztat, tehát a kiállítás tematikája a kronologikusságon kívül a táj megjelenítése is. A kiállított képek szinte mind a természetben játszódnak, alátámasztva ezzel Balla filozófiáját, mely szerint az embernek vissza kell térnie naturális gyökereihez, csak így találhatja meg újra önmagát. E gondolatból következik különleges vonzódása különböző antik, mára már lehanyatlott népek kultúrája iránt. A régi civilizációk embere harmóniában élt a természettel, ellentétben napjaink rohanó társadalmával. Míg az egyén és a világ nem lesznek egyek, addig lehetetlen ezt az idillikus állapotot visszahozni, ehhez azonban egyetemes megismerésre van szükség. Balla Attila szavaival: „… a táj sosem tárgya festészetemnek, csupán kiindulási alap.”

Képei alapját is a festő állítja elő, őrölt rongyból, fűzfarostból merített lapokon, táblákon alkot. Ebben az eljárásban mutatkozik meg leginkább mestere, Tölg-Molnár Zoltán hatása, aki szintén hasonló technikával dolgozott. Egyrészt a jelhordozó így már önmagában jelnek, műalkotásnak tekinthető, másrészt a felület is megváltozik. Balla festményeire gyakran használják a relief-szerű jelzőt, részben sajátos ecset-és anyagkezelése miatt. A festéket homokkal, viasszal sűríti, vastag, egyenetlen rétegben húzza fel a papírra, bizonyos formák, vonások így fizikailag is kiemelkednek a képekből. A rongy-és lenpapír erősíti ezt az érzetet, a megmunkálandó felület már önmagában érdes.

Az első érzésem a képeket nézve a feszültség volt. Az erős, főként egymással ellentétes színek használata, az absztrakt formák és vonalak látszólagos káosza vibráló, robbanékony összképet alkot. Olyan minta egy gyorsan váltakozó diavetítést néznénk, részletek villannak fel és tűnnek át egymásba, és ha elveszítjük valamelyiket, megbomlik az egész kompozíció. Ami első látásra egyértelműnek tűnt, távolabbról vagy közelebbről jelentését veszti, a forma átalakul. Nehéz tehát értelmezni a látottakat, de emiatt válik Balla művészete időtlenné. Mindig új tartalommal ruházható fel, lehetetlen megszokni vagy hozzászokni.

Balla Attila stockholmi évei alatt ismerkedett meg a pszichedelikus szerekkel, mint mondja kizárólag a világot, és azon keresztül saját magát akarta mélyebben megismerni, majd felhasználni ezt festészetében is. Képei látomásszerűek, egy kitágult, megváltozott elmeállapot krónikái, és ha elfogadjuk azon nézetét, hogy az LSD kaput nyit a valódi világra, akkor egy egyetemes tudás közvetítői. A Meszkalító című képe például konkrétan egy látomásos folyamat lezajlását mutatja be. A kép jobb szélétől a bal széléig egy ív rajzolódik ki, a színek először felerősödnek, majd elhalványulnak, a szürkéből fekete, sötétkék, majd vörös lesz, vastag vérvonal választja ketté az alkotást. Az állapot csúcspontja ez, innen távolodva megint csak veszítenek a színek intenzitásukból, okkerből ismét szürke lesz, halovány kék. A kiállított festményeket mind lehet látomásként értelmezni, ugyanakkor ez semmit nem vesz el az értékükből. Egy olyan tapasztalatot ad így át Balla, amivel az emberek többsége sosem ismerkedik meg, szélesíti a látókörünket.

Fontos szerepet kap a történelem, különböző népek eredetmondái és pusztulásuk mítoszai. Az emberiség gyökere a kultikussá vált történetekben keresendő, ezekről mesélnek Balla festményei, például az Elsüllyedt városok I, az Ezüstkor vége vagy a Mítosz című. Az utóbbi kapcsán merült fel bennem az a kérdés, hogy fontos-e az értelmezéshez, hogy világosan, tisztán kivehető formákat lássunk. A képen a csillagos égbolt előtt rohanó állatot látunk, azt azonban nem lehet biztosan tudni, hogy szarvas vagy ló, így egy adott mondához sem köthető. Univerzálissá válik tehát, és ez Balla művészetének egyik legnagyobb érdeme. Nem kell mindent nevesíteni vagy láttatni, a dolgok csak fizikai létezők, a bennük rejlő jelentés és a hozzájuk tartozó képzetek a fontosak. Sejteti a formát, így kénytelenek vagyunk az agyunkkal látni a szemünk helyett.

Balla Attila képei felkavaróak, zaklatottak, nem keltik a „kellemes” érzetét a szemlélőben, mint ahogy azt például egy impresszionista tájkép teszi. Az esztétikai értéke mindazonáltal cáfolhatatlan, igazi szépsége nem a színekben, alakokban, hanem azok gondolatiságában rejlik. A REÖK-ben kiállított képeket jól válogatták össze, egymagukban szerepelve is levezethetőek lennének Balla sajátosságai belőlük. Egy rendszerben, kompozícióban pedig kiválóan bemutatják mindazt, amit a művész közvetíteni szeretett volna.

Gulyás Ágnes