Nagy Gáspár: Szerettem az őszi nőket

Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
[…]

Szerettem az őszi nőket

gyümölcsillattal jövőket

érett szeptemberedőket

hajnali ködbe tűnőket

az októberi lobogókat

novemberben elhagyókat

mint elúszó gyors hajókat

amíg néztem láttam őket

a folyton télre készülőket

szemükben is didergőket

de fák példáján vetkezőket

igen – a velem vétkezőket

sóhajuk ívén az óh-kat

a velem együtt meghalókat

nagyon szerettem a jókat

vad álomba ringatókat

s az álomból ébredőket

homlokukon a redőket

Holddal Nappal felkelőket

nappal velem bolyongókat

haloványuló bolygókat

csillagokra szakadókat

csillag-gyereket termőket

szerettem az őszi nőket

nem nevezhetem meg ŐKET

(Tiszatáj, 1985. december)

„…csörgött a telefon. S. J. osztályvezető magához rendelt a helyi »fehér házba«. Az utcán rohanva Csoóriból és Sütőből készültem. Csak e két közlemény jöhet szóba, súgta a sokéves gyakorlat. Mégis inkább a drámaközlés. Miért nyomtattuk ki a bemutató napját? De hiszen hivatalosan meghirdették! Igen, de nincs engedély a románoktól a bemutatóra… Miért kellene? És a közlésre? Arra nem is kell. Az irodalmi mű fölött az rendelkezik, aki a világra teremtette… No, no, azért ez nem egészen így van.

Fölöslegesen játszottam azonban efféle párbeszédekkel. Az osztályvezetői asztalon nem a dráma két hasábra tördelt csíkjai ötlöttek szembe, nem is az esszé teljes szélességű sorait húzgálta alá a (most éppen lila) cenzori toll, hanem valahol a 60–70. oldal között egy vers néhány sora öltözött lilába. Kabátvetés közben arrébb csusszanva azonosíthattam az opuszt: Nagy Gáspár verse volt az, méghozzá a Szerettem az őszi nőket című, amelyet én első olvasásra igencsak telitalálatú, kedves költeménynek minősítettem. A magam gyönyörűségére többször is elolvastam a játékos szomorú sorokat. (Ilyenekre emlékeztem: »…fák példáján vetkezőket – igen a velem vétkezőket…« Vagy mindjárt az elején: »Szerettem az őszi nőket… Érett szeptemberedőket…«) No, ha valamiben a legrosszabb szándékkal sem lehet úgynevezett politikai bakit találni, hát ez lesz az a vers.

Tévedtem.

– Hogy adhattátok ezt le? – lökte elém hanyagul a kinyitott lapot az osztályvezető. – Ebből, édesapám, nagy pofon lesz… Én mondom, nagy pofon…

Nem töltöm az időt a szemüveg keresgélésével. Távolra tartom a kinyitott folyóiratot, az izgalomtól azonban most a garmond betűket sem látom. Összefolynak. Mégis kell a szemüveg.

– Olvasom én, apám… Illetve mondom. Mert már tudom kívülről, a szentségit… No, itt van: »… az októberi lobogókat / novemberben elhagyókat / mint elúszó gyors hajókat…« Hát erről van szó! Egyértelmű, nem?

– Igen, persze. Csak nem tudom, szerinted mi az az egy értelem?

– Ne izéljük egymást, öreg. Mikor volt az, amikor az októberi lobogókat elhagyták novemberben? No, ugye… Egyértelmű, hogy a fiú mire gondol…

– Na nem… – lököm vissza magam is indulatosan a füzetet, mely azonban nem csukódik be. Úgy meggyűrték már a 68–69. lap között, majd széthullik.

– Szóval szerinted ez a két sor is azokra az őszi nőkre vonatkozik?

– A legnagyobb mértékben. És ehhez még csak bonyolult esztétikai vagy pszichológiai elemzés se kell. Pőre nyelvtani magyarázata van: a »lobogók« itt nem többes főnév, hanem melléknév, melléknévi igenév, ha jól emlékszem még a terminológiára és nem változtatták meg azóta…

– Józsi, Józsi, ne akarj már engem is megetetni… Aranyapám! Gondolkodjatok valami hihetőbb magyarázaton, mert ezt nem fogadják el. Ismétlem: én úgy érzem, most nagy pofon lesz… De igazoló jelentés bizonyosan… Na, áldás, békesség…”

(Annus József kiadatlan visszaemlékezéséből)