Nagy Gáspár: Szerettem az őszi nőket
Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
[…]
Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
mint elúszó gyors hajókat
amíg néztem láttam őket
a folyton télre készülőket
szemükben is didergőket
de fák példáján vetkezőket
igen – a velem vétkezőket
sóhajuk ívén az óh-kat
a velem együtt meghalókat
nagyon szerettem a jókat
vad álomba ringatókat
s az álomból ébredőket
homlokukon a redőket
Holddal Nappal felkelőket
nappal velem bolyongókat
haloványuló bolygókat
csillagokra szakadókat
csillag-gyereket termőket
szerettem az őszi nőket
nem nevezhetem meg ŐKET
(Tiszatáj, 1985. december)
„…csörgött a telefon. S. J. osztályvezető magához rendelt a helyi »fehér házba«. Az utcán rohanva Csoóriból és Sütőből készültem. Csak e két közlemény jöhet szóba, súgta a sokéves gyakorlat. Mégis inkább a drámaközlés. Miért nyomtattuk ki a bemutató napját? De hiszen hivatalosan meghirdették! Igen, de nincs engedély a románoktól a bemutatóra… Miért kellene? És a közlésre? Arra nem is kell. Az irodalmi mű fölött az rendelkezik, aki a világra teremtette… No, no, azért ez nem egészen így van.
Fölöslegesen játszottam azonban efféle párbeszédekkel. Az osztályvezetői asztalon nem a dráma két hasábra tördelt csíkjai ötlöttek szembe, nem is az esszé teljes szélességű sorait húzgálta alá a (most éppen lila) cenzori toll, hanem valahol a 60–70. oldal között egy vers néhány sora öltözött lilába. Kabátvetés közben arrébb csusszanva azonosíthattam az opuszt: Nagy Gáspár verse volt az, méghozzá a Szerettem az őszi nőket című, amelyet én első olvasásra igencsak telitalálatú, kedves költeménynek minősítettem. A magam gyönyörűségére többször is elolvastam a játékos szomorú sorokat. (Ilyenekre emlékeztem: »…fák példáján vetkezőket – igen a velem vétkezőket…« Vagy mindjárt az elején: »Szerettem az őszi nőket… Érett szeptemberedőket…«) No, ha valamiben a legrosszabb szándékkal sem lehet úgynevezett politikai bakit találni, hát ez lesz az a vers.
Tévedtem.
– Hogy adhattátok ezt le? – lökte elém hanyagul a kinyitott lapot az osztályvezető. – Ebből, édesapám, nagy pofon lesz… Én mondom, nagy pofon…
Nem töltöm az időt a szemüveg keresgélésével. Távolra tartom a kinyitott folyóiratot, az izgalomtól azonban most a garmond betűket sem látom. Összefolynak. Mégis kell a szemüveg.
– Olvasom én, apám… Illetve mondom. Mert már tudom kívülről, a szentségit… No, itt van: »… az októberi lobogókat / novemberben elhagyókat / mint elúszó gyors hajókat…« Hát erről van szó! Egyértelmű, nem?
– Igen, persze. Csak nem tudom, szerinted mi az az egy értelem?
– Ne izéljük egymást, öreg. Mikor volt az, amikor az októberi lobogókat elhagyták novemberben? No, ugye… Egyértelmű, hogy a fiú mire gondol…
– Na nem… – lököm vissza magam is indulatosan a füzetet, mely azonban nem csukódik be. Úgy meggyűrték már a 68–69. lap között, majd széthullik.
– Szóval szerinted ez a két sor is azokra az őszi nőkre vonatkozik?
– A legnagyobb mértékben. És ehhez még csak bonyolult esztétikai vagy pszichológiai elemzés se kell. Pőre nyelvtani magyarázata van: a »lobogók« itt nem többes főnév, hanem melléknév, melléknévi igenév, ha jól emlékszem még a terminológiára és nem változtatták meg azóta…
– Józsi, Józsi, ne akarj már engem is megetetni… Aranyapám! Gondolkodjatok valami hihetőbb magyarázaton, mert ezt nem fogadják el. Ismétlem: én úgy érzem, most nagy pofon lesz… De igazoló jelentés bizonyosan… Na, áldás, békesség…”
(Annus József kiadatlan visszaemlékezéséből)