Tiszatájonline | 2013. október 22.

A telekinetikus erő krónikája

KIMBERLY PEIRCE: CARRIE
Az első menstruációjakor telekinetikus képességekre szert tevő Carrie kálváriája az ifi-filmeket horrorba forgató, morbid női kiteljesedés-történet. Bigott, önsanyargató vallásosság, gyilkos menstruáció és disznóvéres bullying az amerikai kisvárosban… – Soós Tamás kritikája

KIMBERLY PEIRCE: CARRIE

Az első menstruációjakor telekinetikus képességekre szert tevő Carrie kálváriája az ifi-filmeket horrorba forgató, morbid női kiteljesedés-történet. Bigott, önsanyargató vallásosság, gyilkos menstruáció és disznóvéres bullying az amerikai kisvárosban.

Teljességgel felesleges lamentálni afelett, hogy Hollywood rákapott a horrorfilmes remake-gyártásra. Egyrészt a rémálomgyár mindig is előszeretettel adja el ugyanazt a terméket új csomagolásban, másrészt az újravett rémfilmek se feltétlenül gyengébbek, mint azok az „eredeti” darabok, amikkel mostanában Amerika előrukkol. Különösen igaz ez a Carrie-re, amit A fiúk nem sírnak függetlenfilmes direktora, Kimberly Peirce festett újfent szélesvászonra. Természetes, hogy a női önérvényesítési és énkeresési történetek iránt vonzódó Peirce a horror helyett a drámát súlyozza jobban: az ő Carrie-je egy sokkal öntudatosabb, karakánabb figura. Brian De Palma ’76-os verziójában a szeplős arcú, de szeplőtelen Carrie közelebb volt a kiközösített freak ijesztő alakjához. Az iskolai bullying és egy bigott „keresztény” anya áldozataként ténfergett kétségbeesett, őrült szemekkel Sissy Spacek a vásznon, De Palma pedig a Psychóból kölcsönzött, vijjogó hegedűhangokkal húzta alá tortúráját. Spacek Carrie-je elveszett, félénk és magába forduló figura volt – Chloë Grace Moretzé viszont ráérez természetfeletti képességére, megtanulja használni azt, és zsarnokként fölé magasodó anyjával is már a kezdetektől éles nyelvvel felesel.

A két film között a szereposztás tesz elsősorban különbséget. A nemrég még a Kick-Ass című szuperhős-paródia Hit Girljeként mészároló Moretz mindent megtesz, hogy levetkőzze a színész personájára rétegződő asszociációkat, végig látszik, hogy nagyon el akarja játszani a félénk, kiközösített lányt, de a szkript nem engedi, hogy görnyedt hátával, verdeső pillantásaival az eredeti történet kiszolgáltatott Carrie-jét adja. Az újrázott film a kortárs szuperhős-trendek közé simul, konkrétabban pedig a sihederek kezébe kerülő óriási, természetfeletti képesség okozta problémákat taglaló Az erő krónikáját idézi meg. Carrie folyamatosan elsajátítja a telekinézis képességének használatát, és a filmben azt végig uralva, tudatosan mozgatja a tárgyakat, zárja a klozetba az őt korlátozni igyekvő anyját, vagy tépi szét azokat a hírhedt báljelenetben, akik az útjába állnak. Ugyanakkor az idei Carrie Peirce kicsiny filmográfiájába is illeszkedik. A rendező ugyanis inkább a drámára fókuszál, és a címszereplő érzéseivel szöszmötöl, és a torz vallásos ideákat lányára kényszerítő anyával való kapcsolata is több játékidőt kap. Julianne Moore impozáns színészi teljesítménye, hogy ezt az elrajzolt, eltúlzott anyafigurát 2013-ban is hihetően hozza: az önostorozást öncsonkítássá súlyosbító alakváltozat Moore megformálásban kellően ijesztő, mégis visszafogottabb, kevésbé prédikáló, mint Piper Laurie-é volt.

Ám hiába indie filmekre specializálódott rendező, Peirce a horror-epizódokat és sokk-trükköket ügyes kézzel viszi végig: habár a digitális technikával rajzolt képeken látszik, hogy a film nem csúcsbüdzséből készült, a film horrorkreativitás terén már korrektül teljesít. A bántalmazását megelégelő és az iskolai bálján véres bosszút álló Carrie kultikus leszámolás-jelenete ugyan nem olyan flott, mint De Palmáé, viszont szép trükkökkel operál. A kocsi szélvédőn szétrepedő fej, a belapuló, reccsenő orrok erős képekkel bővítik a horror-repertoárt, amellett, hogy a rendezőnő rengeteg beállítást De Palmától kölcsönző (ld. a finálé Krisztus-pózba feszített hulláját). A szimpatikusabb, aktívabb és öntudatosabb Carrie-portréval jár viszont a bosszúszcéna halvány átírása is: Carrie a korábbitól eltérően nem kontrollálatlanul dühöng, hanem válogat az áldozatok közül, mintha az alkotók enyhíteni igyekeznének a főhős tettein – csak hogy ne veszítsék el a nézők szimpátiáját. Pedig ekkor már nem illik azonosulni a főhőssel: De Palma azért szűrőzte fátyolosra és mutatta be lassítva az elsőbálozást, hogy annál fájdalmasabb legyen, amint szilánkjaira robban Carrie álma – és ezzel végleg szertefoszlik a zavarodott tinilány öntudata és letaglózóvá válik a racionalitást nélkülözve dühöngő tinédzser elkeseredettsége. Peirce-nél viszont jogos revansnak tűnik fel Carrie tombolása, majd anyjával szembeni retorziója, ami szöges ellentétben áll a történet eredeti olvasatával. Nem véletlen, hogy a film végére a pokolnál kötünk ki…

A 2013-as Carrie számlájára kell írni, hogy – a remake-szabályrendszert követve – kipótolja az eredetiben hagyott hézagokat, motivációs hiányokat. Ami esetleg elsietett vagy nem érthető De Palma 90 percesre húzott változatában, az mind kiderül Peirce mozijából: részletesebben magyarázza a beképzelt, elkényeztetett tinik motivációt, alaposabban megágyaz a fordulatoknak, és a White-rezidencia összeomlására és eltűnésére is plauzibilis magyarázatot kaphatunk. Hátránya viszont, hogy – mivel nem told hozzá semmit az alapanyaghoz – újat nem tud hozni az iskolai bullying és a józan eszéből kizökkentett áldozatlány történetében: manapság ez a téma már lerágott, visszaköpött csont, s ami ’76-ban még újdonságnak számított, az ma már csak a természetfeletti hangsúlyosabb jelenléte miatt lehet maximum különleges. Az idei Carrie ráadásul a címszereplő furcsaságait kevésbé tükröző színészválasztás mellett az atmoszférateremtésben is elmarad az első verziótól. A vérben ázó, kiakadt szemű Carrie hátborzongató, emblematikus képe helyett csak egy furán járó, őrült tekintetű tinilányt kapunk; és a természetfeletti ábrázolása is inkább áramvonalas, könnyen befogadható, mintsem bántóan zavarba ejtő, mint De Palmánál. Peirce filmje nem tesz csodát, nem múlja felül a korábbi történetvariációkat, viszont ellentétben a legtöbb mai horror-remake-kel, legalább korrekt munka. Ha úgy tetszik, ez már önmagában egy kisebb csoda.

Soós Tamás