Tiszatájonline | 2013. október 18.

Meztelen a csigamese

DAVID SOREN: TURBÓ
A Pixarhoz hasonlóan a DreamWorks is leszállóágban van az utóbbi években: a Shrekkel még animációsfilm-történelmet író stúdió belebukni látszik a folytatásokba és a kreativitáshiányba. A Turbó – papíron – eredeti matéria, mégis izgalommentesen illeszkedik a romló Dreamworks-trendbe… – Soós Tamás kritikája

DAVID SOREN: TURBÓ

A Pixarhoz hasonlóan a DreamWorks is leszállóágban van az utóbbi években: a Shrekkel még animációsfilm-történelmet író stúdió belebukni látszik a folytatásokba és a kreativitáshiányba. A Turbó – papíron – eredeti matéria, mégis izgalommentesen illeszkedik a romló Dreamworks-trendbe.

A csigák élete nem csak játék és mese: varjak rabolják el társaikat nap mint nap, miközben a paradicsomültetvényen robotolnak, ráadásul az orrára napszemüveget ficcentő, műanyagmotoros lurkó is előszeretettel gázolja őket halálra a szomszédos feljárón. A komor életkörülményekkel és a paradicsomszedés nyújtotta földi örömökkel csak egy csiga nem foglalkozik: Theo inkább autófutamokat sasol a tévében, és arról álmodozik, hogy egyszer ő maga is versenypilóta lesz. „Nincs túl nagy álom és nincs túl kicsi álmodó” – visszhangozza a bajnok krédóját az egy különös baleset után tökkelütött csigából szupergyors pilótává váló Turbó. Főhaslábúnk átvedlik egy kevésbé arrogáns Villám McQueenné: a háza világít, a tapogatók fényt lövellnek, haslába meg füstöl, mint a gumi. A film ki is aknázza a csigagyorsaságból adódó összes  humorlehetőséget, mikor csiga-szubjektívbe helyezkedve mutatja az őrült elánnal teperő, emberszemszögből kínosan lassan vánszorgó állatokat.

De magát a filmet is ez a kettősség köti gúzsba: első felvonása illedelmesen ráérős, mintha a vánszorgó tempóval kívánna atmoszférát alapozni, míg a második etap pörgősebb, mint egy Forma-1 közvetítés. Ám a karakteralapozó, a csigák életritmusát vizslató kezdés jóval szimpatikusabb: a csigagyűlések, a paradicsomaratás és az olyan bájdús motívumok, mint a tapogatók összekoccintásával való tapsolás egészen különc hangulatú univerzumba katapultálják a nézőket. De miután Turbó szupercsigává érik, a film a számtalan animációs vetélytársából ismert történetsztrádára gurul rá: a lehetetlen álmokat ápoló állathőst a L’ecsóból, a világ figyelmét lekötő futam köré elrendezett finálét a Verdákból ismerhetjük, és a Turbó meg sem feszíti magát azért, hogy letérjen a kigyalult ösvényről. Nyikorogva, kiszámíthatóan veszi be a fordulatokat, miközben az amerikai álom alapszabályait sulykolja a lurkókba. Hiába jutott el a Pixar Szörny egyeteme nemrég odáig, hogy a realitás talajára lökdösse vissza a gyerekmeséket, és beismerje, nem mindenki tudja megvalósítani az álmait – mert egyszerűen nem mindenki képes rá –, a Turbó mit sem törődik a valósághűséggel. Már maga az ötlet (csigautó) is agyeldobós képtelenség, de a film nem is konzekvens üzenetében: ugyan a futam végén Turbónak önerőből, speciális képességek hiányában kell majd bizonyítania (ezzel közvetítve a „mindenki nyerhet” álmát), ám addig egy csodával határos mutáció izzítja a talpmirigyét, vagyis a sebességmániás csigánkat pont nem a képességei, hanem egy szemenszedett véletlen teszi autóversenyképessé.

Az amerikai álom reflektálatlan újramondásánál jóval érdekfeszítőbb aspektusa a Turbónak a másság iránti vágyakozás elfogadása: míg Turbó testvére, Chet azzal igyekszik bekantározni és féken tartani a főcsiga álmait, hogy az autóversenyzés ellentétes a csigák természetével, addig Turbó azzal replikázik, hogy neki az a vérében van. A nevet változtató és a csigatársadalom normáitól elszakadó álmát megvalósító Turbó így szexuális felhangoktól megfosztott coming outot hajt végre – a film álomról szőtt illúzióüzenetét egy meglepően toleráns-liberális szubtextussal húzva alá. Ennek fényében válik igazán meglepővé, hogy a filmkészítők – többek között A pankrátort is jegyző Robert D. Siegel forgatókönyvíró – nem erőltették meg magukat a szkript kidolgozásakor, mikor a mellékalakok jellemét sértő nemzeti sztereotípiák szintjére redukálták. Ahogy a versenyzés tekintetében, úgy a vicceskedő háttérfigurákkal is a Verdákat koppintja a Turbó, viszont mind a csigaversenyzést propagáló, és Turbónak segítő mexikói taco-árus testvérpár, mind a neves amerikai színészek és rapperek szinkronhangján megszólaló csigaversenycsapat megragad az offenzív mexikói, afro-amerikai és ázsiai karakterklisék szintjén.

Erre pedig már nem kínál mentséget, hogy a filmet láthatóan nem is a szülőt és a kölyköt párhuzamosan szórakoztató rajzfilm-recept szerint készítették, hanem kizárólag a 10 éven aluliakra lőtték be a célközönséget. A Turbó mindettől függetlenül is kizárólag sablonokat mozgató, elnyűtt alkotás, amely se humor-, se kalandfronton nem elég kigyúrt. Ahogy legutóbb a Repcsik, most a Turbó is kínosan semmitmondó mese, amelyet se emlékezetesen különc, csodabogár figurák, se jól irányzott, legalább a kicsik börleszk iránti vonzódását megcélzó alpárpoénok nem dobnak fel. Ahelyett, hogy a DreamWorks által meghonosított (ld. Shrek-széria), a felnőttek tudására alapozó utalásos humorral dúsítaná a vetélkedéssztorit, a Turbó minden igyekezetét az amerikai álomba vetett hit aládúcolására és üzenete átadására fordítja. Jelentős technikai vívmányokat és vizuális attrakciókat sem halmoz rá a mondanivalóra, így a filmnek kizárólag a gyermekfelügyeleti funkciói működnek: ha kikapcsolódásnak nem is tökéletes, legalább olcsóbb, mint a bébiszitter.

Soós Tamás