Tiszatájonline | 2013. október 22.

Trenka Csaba Gábor: Francia kapcsolat

Láttatok már igazi úttörődiszkót? Minden második vasárnap van, kettőtől hatig az Úttörőházban, az egykori Kálvária, aktuálisan Úttörő téren. 1973 van, december 16. Korán sötétedik, szűk és hideg minden, csupa köd és klausztrofóbia. Az Úttörőházban azonban izzadnak a falak. A fékevesztett tizenközép maradéktalanul kitölti a kopott folyosókat és a nagytermet […]

Láttatok már igazi úttörődiszkót? Minden második vasárnap van, kettőtől hatig az Úttörőházban, az egykori Kálvária, aktuálisan Úttörő téren. 1973 van, december 16. Korán sötétedik, szűk és hideg minden, csupa köd és klausztrofóbia. Az Úttörőházban azonban izzadnak a falak. A fékevesztett tizenközép maradéktalanul kitölti a kopott folyosókat és a nagytermet. Elragadó kis hippik, önfeledt kamaszmajmok, gátlásos rockerek, nyúlánk démonkezdemények örvénylenek kockás ingben és csíkos trapéznadrágban. Tizennégy a felső határ, de a középisik első évfolyamából még sokan visszaszivárognak, főleg a fiúk.

A dj-k vérprofik, maguk is tizenkevés voltak nemrég. T. Rex-szel kezdték, Children of the Revolution, aztán megtolták egy kis Suzie Quatro-féle hisztériával. Devil Gate Drive, Teenager Rampage, már magában ettől beállnak, mint Jim Morrison a herointól, ez az első nemzedék, amely programszerűen zenével narkózik. Esetleg van egy kis tapi, kevés smárolás a sötétben, kész zsákbamacska. A félősebbek közben nézelődnek, vagy kitömörülnek a megsárgult falicsaphoz. Nyolcadikos fiúk cigiznek kapkodva az épület előtti ködben, két ifjú vadkan verekszik a lépcsőfordulónál, a lányvécé sarkában dundi nagylány pityereg, és a folyosó sötétebbik végén tizenhármasok csókolóznak önkívületben, lassan pereg a fejükre a vakolat.

Darinka Tomi elfogódottan téblábol. Kicsit túlkoros már, rövidesen tizenöt lesz, de az úttörődiszkót még csak most fedezte fel. A másik felfedezés a lányok lennének, de a lányok egyelőre nem nagyon akarják, hogy felfedezze őket. Pedig paradox módon egy lánynak köszönheti, hogy itt van. Pontosabban a nagybátyjának. Vagy az apjának. Na jó, vegyük sorra.

Dorci egész gyerekkorában egy szakállas egyetemi manó ücsörgött az ágya szélén, és vörös fátyolpalotákról, ártatlan bűnökről és halálos szerelmekről mesélt. Dorci imádta ezeket a meséket, de mert az apja szerint egyre inkább mást is kellett volna szeretnie, amit viszont nem szeretett, a lidérctörténetek lassan megteltek elégedetlenséggel. A Krúdy-kutató fia utál olvasni, tiszta égés. Egyáltalán, miért hagy félbe mindent, zongorát, rajzot, birkózást és bogárgyűjtést, még a gombfocit is. Alighanem hiányzik belőle a kitartás, vagy mi.

Pedig egyszerű, a zongorát akkor hagyta abba, amikor először hallotta az anyját igazi koncerten, a Konziban. Úgy érezte, semmi értelme a saját bénázásának.

A bogárgyűjtés nem saját roham volt, hanem kollektív, amikor elkezdtek bioszt tanulni. Előbb csak néhány légy és csótány végezte gombostűn, de rövidesen ízeltlábúhegyek érkeztek a suliba. Az őrület csúcspontján valaki behozott egy lepkét, igazi éjszakai hercegnőt, nem vette észre, hogy még él. Hiába áztatták kloroformba, csak nem akart megdögleni, úgy kellett agyoncsapni, és akkor már nem hercegnő volt, csak valami nyálkás trutyi.

Birkózni meg összesen kétszer volt, azt is csak azért, mert valamelyik idióta rokon beadta a szüleinek, hogy fiúgyerek nem élhet rendszeres sport nélkül. Azóta is kirázza a hideg, ha eszébe jut, hogyan taperolták egymást lihegve, kipárolgástól büdösen.

A vaklármákból a rajz tartott legtovább, a belvárosi műteremben, egy igazi festőnél, aki történetesen a nagybátyja, Darinka Lajosnak hívják. A családnevén túl semmiben nem hasonlít Dorciékra, akik csak csenevész mellékága annak a barátokból, rokonokból, ismerősökből és ellenségekből álló hatalmas klánnak, amely behálózza az egész Dél-Alföldet, s amelynek Darinka Lajos a központja.

Ha ő trombitálja össze a gyűlést, legalább negyven főre foglalnak asztalt. Méregerős halászlevet szürcsölnek kivörösödött fejjel, bibliai mennyiségű bort isznak, s közben megvitatják, hol kellene táncházat nyitni, kinek lesz kiállítása, hol tart Miki helytörténeti kézikönyve és Sáró Laci tanulmánya az árvízmentesítésről. Darinka Sanyi meg, ott a sarokban, Krúdy filozófiájáról ír, Sanyikám, meddig jutottál, ne kéresd magad! Dorci ilyenkor nagyon büszke az apjára, ugyanakkor kicsit elszontyolodik.

Darinka Lajos úgy trónol e zavaros képződmény tetején, mint rusztikus festőkirály. A belvárosban él, de büszke rá, hogy ő paraszt, hordóhasa van és kolbászszagú a lehelete. A tanyafestészetben nagy sikereket ért el. NÉKOSZ-osként indult, aztán 56-ban ő olvasta fel az egyetemisták kiáltványát, erről azóta hallgat. Bevette magát a népi művészet sáncai mögé, valamint külön rajzot tanít szerény díjazásért. Majd ők. Előbb-utóbb lesz köztük egy új Leonardo, és bevégzi, amit nekik nem sikerült.

A belvárosi műterem elvarázsolt sziget, titkos és titokzatos. Be kell menni egy öreg házba a Széchenyi téren, a cselédlépcsőn fel a harmadikra, nem tud róla senki, csak a beavatottak. Saját maguk rakják meg a vaskályhát, tavasszal ablakot nyitnak, felkavarodik az olajfesték illata. Sokat nevetnek, néha összevesznek, hogy milyen a vetett árnyék négyes fényforrásnál, és a tanyafestőt nyaggatják, hogy hozzon már egy meztelen nőt aktnak. Itt végre Darinka Tomi is jól érzi magát. Az egyetlen baj, hogy nem ő az új Leonardo. Technikailag jó, de mégse. Bezzegkáldorzsófi.

Káldor Zsófi a festőkirály kedvence, bár nem rajzol mást, csak városokat. Majd ő újjáépíti Szegedet üvegből, repkénnyel futtatott boltívekből és napsütötte betonból. Amikor egyszer bejött a műterembe a városi főépítész, dadogni kezdett izgalmában.

A kis vakarcs festékfoltos pólóban jár, és a térdén szakadt farmernadrágban. És idegesítő. És dilis. Varázslatosan szemtelen és önfejű. Egyszer meg akart szerkeszteni valami alaprajzot, de nem sikerült, Lajos bá viszont nem ért rá. Mondták a többiek, hogy várjon, de neki aztán beszélhetnek. Addig vacakolt, elhasználva hetven rajzlapot, miközben felváltva rágta a körmét és a szája szélét, körzőkkel és vonalzókkal hadonászva, mígnem csak összehozta a dolgot, és büszkén hátradőlt. Akkor volt tíz éves és négy hónapos. Nem tudta, hogy amit kitalált, Pitagorasz-tétel néven közismert a görögök óta. Amikor elárulták neki, vöröslő arccal széttépett mindent, amit valaha rajzolt, zokogva bevágta maga után az ajtót, és soha többé felé se nézett a tanfolyamnak.

És hirtelen akkorára nőtt a csend, hogy néhány hétnél Dorci se bírta tovább. Pedig azt hitte, hogy szereti. Soha nem tudod, ki az, akit szeretsz, abban, amit szeretsz. Legfeljebb utólag. Így hagyott fel a zongora, a bogárgyűjtés, a birkózás és a gombfoci után a rajzzal is.

A bikahangú tanyafestőt azonban nem lehet csak úgy lerázni. Hozd ki magadból a maximumot, fiú! Mi az, hogy nem mögy?… Na, addig is kísérd körbe ezt a kislányt a városban, ne egyedül kóvályogjon szögény.

A kislány távoli rokon, alulról tizennégy, virágmintás ingben és kockás miniszoknyában. Marie-Heléne Baunnais a neve. Dorci már hallott róla. L’Oreal samponok illata árad belőle, és váratlanul és maradéktalanul kitölti Káldor Zsófi megüresedett helyét. Valami olyat szeretne, ahol még nem járt. A Dóm teret már ismeri. A Stefániát is. Dorcinak kínjában eszébe jut az Úttörőház.

Marie-Heléne szédülten vigyorog, a gyerekdiszkó neki is újdonság. A párizsi Gennevilliers kerület iskoláiban nincs ilyen, a valódi diszkóknak meg a közelébe se engedik, most tetőzik a hippiévtizedből visszamaradt LSD-hullám. De Szeged veszélytelen, Darinka Tomi büszkén feszíthet a francia kapcsolattal az oldalán. Barátnőnek nevezni sajnos erős túlzás. Kár, mert Marie-Heléne-t nem lehet nem észrevenni. Többen is lekérik Dorcitól, rövidesen szem elől is téveszti. Ki ez a csajszi?, kérdezik, de Tomi besértődve hallgat.

Marie-Heléne története 1935-ben kezdődött, amikor is egy bizonyos Szabó Árpád, foglalkozására nézve kalandor, egy Morris 8 cabrióval bekanyarodott a Vidra utcába, és a Darinka család Turai ágának átkaitól kísérve megszöktette az akkor tizenkilenc éves Turai Lillát. A férfi negyvenhárom volt.

Imádták egymást. Olyanok voltak, mint zsák és a foltja. Hajnali pezsgőzések a sivatagban, autós üldözés szakadó monszuntól vakon Saigon utcáin, és így tovább. Röhögtek az egészen. Izgalmasnak találták.

Közben született egy lányuk, akit a franciák zokszó nélkül anyakönyveztek Catherine Sabo néven, tekintettel az apa idegenlégiós múltjára. A kislány négy éves volt, amikor Guderian közeledő páncélosaira hivatkozva leléptek a hitelezőik elől, és amikor az indokínai összeomlás után visszatértek Párizsba, még mindig alig múlt tizenhét, az életrajza meg kész földrajzatlasz. A maga részéről egyáltalán nem találta izgalmasnak. Fogcsikorgatva elvégezte a kereskedelmi, majd hozzáment az első francia kispolgárhoz, aki szerelmet vallott neki.

A francia kispolgárt Pierre Baunnais-nak hívják. Boltja van Gennevilliers-ben „Princeless Discount Store” néven, direkt angolul, úgy feltűnőbb. Kép is készült róla, előtérben Catherine-nal, maga Darinka Lajos festette, amikor először és utoljára Párizsban járt.

Pierre Baunnais majdnem mindenben megfelel Catherine csontjózan elvárásainak, eltekintve attól, hogy 1968-ban rá kellett zárni a lakást, nehogy kimenjen forradalmat játszani, ugyanis meggyőződéses marxista. Nagyon büszke rá, hogy Gennevilliers-ben évek óta ők adják a polgármestert. Catherine ezt még hajlandó elnézni neki.

Az anyjának is hajlandó volt elnézni, hogy moral insanity, amíg a kis Marie-Heléne mellé szüksége volt bébicsőszre. Aztán visszaköltöztette a szegedi Vidra utcába. A kalandornagyi azóta az egykori gyerekszobában lakik, ahonnan negyvenévnyi történelemmel korábban megszöktették, és alig várja, hogy évente kétszer megérkezzen Párizsból a Darinka család Turai ágának utolsó hajtása, a pipaszárlábú, egyre nyúlánkabb Marie-Heléne, bájosan aránytalan lapáttenyerével és pisze orrával.

Ez tehát az, amiről Dorci nem beszél, hiába kérdezik. Így is olyan féltékeny, hogy alig lát. Legszívesebben elhúzna a francba, de nem teheti, mert rá van bízva a nyavalyás. Mondjuk, magától is hazatalál, Szeged nem olyan nagy. Viszont mi van, ha nem? És megkérdezi a tanyafestő, vagy Catherine a jeges tekintetével, hogy hová tetted a kis barátnődet? Nem is a barátnője. Hülye helyzet.

A hülye helyzet még vagy fél óráig tart, míg fel nem bukkan végre a lány Kovács Misivel, nem sokkal azután, hogy lassú vibrálással felgyulladnak a neoncsövek. Csillogó szemmel magyaráz valamit Misinek, az meg büszkén visszavigyorog, kivillan mind a százezer foga. A következő pillanatban azonban Marie-Heléne faképnél hagyja, átfurakszik tömegen, vékony karját Dorci nyakába fonja, és szertelen puszival megköszöni a bulit. Most akkor mi is van?

Nem derül ki, mert Marie-Heléne fel van pörögve. Kabátot akar cserélni Dorcival. Csak. Azéht, meh viccös. Amikor kilépnek a kálváriás ködbe, Dorci fehér szőrmés lánydzsekiben görnyed, Marie-Heléne pedig alaktalan konfekciókabátban, amiből minden lépésnél miniszoknyás lábak villannak ki. Dideregnek és viháncolnak, a köd éppen kezd havasesővé alakulni. Amikor Dorci leadja a lányt a Vidra utcában, már hódara esik. Mintha gyémántliszttel szórták volna fel a várost. Látszik a cipője nyoma. Bonié is látszik, követni lehet visszafelé egészen az Anna-kútig.

Ezen a ponton a francia kapcsolatból óvatosan felsejlik valamiféle jövő. Talán lehetne bölcsész, mint az apja, foglalkozhatna francia irodalommal. Mondjuk, ehhez mocskosul meg kellene tanulnia franciául. Egy pillanatra úgy érzi, menni fog. Boni majd segít. De aztán eszébe jut, hogy a lány csak látogatóba jöhet Szegedre. Az fel se merül, hogy ő mikor mehet Párizsba. Évente két hét az övék, ha mindketten kitartanának – de hát egyelőre nincs is mi mellett kitartani. Jó, most örült a bulinak, de ettől még nem lesz a barátnője. Hát innen nem sok ösvény vezet tovább.

Mire idáig jut gondolatban, kiér az Anna-kúthoz, immár szikrázó, apró szemű hózáporban, és Marie-Heléne Baunnais apró lábnyomai lassan fehér semmivé foszlanak.

festmenynovella11-e1373541603580A XXXVII. Szegedi Nyári Tárlat REÖK-palotában rendezett kiállítását színesítette a Művészetek Találko­zása – fest­mény­novella pályázat, az irodalmipályázat.hu oldal, a ti­sza­táj­online.hu kulturális online magazin, a Tisza­táj irodalmi folyóirat vala­mint a REÖK közös pályázata, melynek témáját a Tárlaton résztvevő kortárs művészek: Kántor Ág­nes, Henn László András, Lakatos Ervin és ef Zámbó István egy-egy inspiratív festménye adta. A pályá­zatra 33 alkotás érkezett, melyeket a háromtagú zsűri, Hász Róbert, Kollár Árpád és Turczi Ist­ván értékelt. A pályázat jeligés volt. Első helyezett Boldog Zoltán lett A látogatók című alkotásával, máso­dik  Völgyi Lajos Késő, Szeged című novellája, míg a harmadik Somogyi Ferenc írása, Telefónia (Nő az utcán). A pályázaton szereplő legjobb alkotásokat folyamatosan közöljük oldalon, míg a három díjazott alkotás megjelenik a Tiszatáj irodalmi folyóirat 2013. októberi számában is.