Lélegző salak

MÁTÉ GÁBOR: VÖRÖS

A Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös előadására, a Vörös című véres történelmi játék repríz bemutatójára kapok tiszteletjegyet Szabadkán. Kellemes októberi este, az előadás előtt jól esik álldogálni. Egy valami azonban rögtön szemet szúr: vajon miért lehet az, hogy míg Máté Gábor rendező neve majd akkorában jelenik meg a színház (régen mozi) bejárata fölé rögzített táblán, mint maga a cím, addig a szerző, Brestyánszki Boros Rozi épp csak akkorka helyet kap, mint a Vörösön az a bizonyos ékezetnyi pont? – Drubina Orsolya beszámolója

A nézőtér, amely a moziszékektől elkülönített, függönnyel elválasztott hátsó részbe kerül, zsúfolásig megtelik. Első pillanatra meghökkentő ez a parányiság, ez a medenceszerű elhelyezés. Ám a befogadó maga is kénytelen azonnal alámerülni a süllyesztett, fojtogató légkörben, melynek sajátja az a különös színtér, amely első látásra nem engedi el a tekintetet. A tompa fényben pusztán találgatni lehet, honnan is bukkannak elő a lábak, kezek, fejek. A tér megtelik feszültséggel, a salak lélegezni kezd. Sokáig nem tudom levenni a szemem erről a jelenségről. Az apró göröngyök megmozdulnak, a testrészek emberekké lesznek, és míg elindul a játék, a levegőt betölti a vér áztatta földet, posványt, mocsarat elénk idéző granulátumok szaga. A színészek minden lépését dagonyászásként látjuk ezáltal, gyakran nehézkessé teszi lépteiket, táncukat, mindazonáltal lehetőséget teremt tárgyak/testek kikaparásására, betemetésére…

Az előadás elején Szirtes Ági értő figyelemmel, pontosan találja el a távolságtartó beszédmódot, így az atmoszféra rögvest hitelesnek bizonyul. A tét közel sem elhanyagolható, hiszen a színházak „egyedülálló vállalkozása elsősorban számos szemtanú vagy leszármazott vallomásán alapul, ezáltal kíván egy hiteles, ám hihetetlen képet alkotni valamiről, amiről szinte megfeledkeztünk, mert az emberek néma rettegése még évtizedeken át tartott. Nem mertek mást tenni, mint széttárták karjukat és hallgattak… Ugyanis a terror keze messzire nyúlt. Egészen a közelmúltig.” – írja ismertetőjében a szabadkai társulat, saját honlapján. Így mikor a játék során kiderül, hogy a „jugoszláv kommunista partizánalakulatok győzelmi mámorban indítják meg bosszúhadjáratukat, és  a védtelen magyar lakosság kollektív bűnösnek tekintendő, fasisztának, korra és nemre való tekintet nélkül”[1], akkor elengedhetetlenül szükséges a hiteles megszólalási mód. Minden kétséget kizáróan teljesíti ezt a kritériumot a remek csapatként működő gárda, erős színpadi jelenlétek sorát vonultatva fel a darab során, különös hatásfokon ég többek között Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina vagy Kalmár Zsuzsa alakítása. A dokumentumjátékhoz Máté Gábor korabeli jelmezeket választott, a stilizáltsága egyedül talán ott érhető nyomon, hogy a játék elején rögtön felkerül a falra egy fehér ing. „A halála előtt mindenki ünneplőbe öltözött, ki tudja miért” – hangzik el egyszer az előadás során, és a tisztára mosott, kikeményített, fehér zászlóként lengedező ruhadarab egyszerre elidegenedik, jelzi a halál biztos bekövetkeztét, a gyászt, az emlékezést és a béke utáni vágyakozást is. A vörös ruhadarabok, rúzsok, zászlók igen jól megélnek ebben a szürke, fekete és fehér térben, mégis az egyszeri befogadó egy idő után elvesztheti érdeklődését, hiszen a közel két órás előadás szövegét tekintve jórészt szerb nyelven szólal meg. A rendezői koncepció szempontjából érthető, hogy míg az előadáson belül az éppen magyart játszó színész nem érti, hogy mit üvöltenek neki az idegen erőszaktevők, akkor az esetlegesen szerbül nem tudó befogadóban is legyen jelen ez a zavart keltő érzés. Noha a hang és test-játékok erős benyomással bírnak, a feszültségkeltés intenzitásához kétségkívül hozzájárulhatott volna, ha a néző beavatottként szemlélheti az eseményeket, és nem csak a cirill betűket látja kivetítve a falon. A salakban turkálva, olyan sebeket találunk, amit fáj megkapargatni. Ugyanakkor megindító látni, hogy közel minden szereplőnek alakítania kell áldozatot és mészárost, magyar embert és jugoszláv partizánt, nincsenek névlegesített szerepek, senki sem lehet kizárólag jó vagy rossz a színpadon, ahogy a háborúnak sincsenek soha nyertesei. Így többek között ezért a gesztusért, még ha dokumentumokról, vallomásokról, behelyezett szövegekről is van szó,  nagyobb betűmérettel írnám ki Brestyánszki Boros Rozi nevét.

                                              Drubina Orsolya