Idétlen időkig

RICHARD CURTIS: IDŐRŐL IDŐRE

Tim ugyanaz a fajta kócos, esetlen, de vajszívű angol ficsúr, akiknek eddig Hugh Grant kölcsönözte a fizimiskáját Richard Curtis műveiben. Kicsit rendetlen, csak a szíve van a helyén, meg az az angolosan kedveskedő humorérzéke; őszinte véleményei és érzelemkinyilvánításai is olyan szerethetően bumfordi módon bukkannak elő belőle, mint a Sztárom a párom útikönyv-árusából. Tim mégis különleges figura, hiszen ő és apja is képes időutazni.

Ilyen ez a família, rántja meg a vállát a különc, könyvmoly édesapát Bill Nighy-s manírokkal adó Bill Nighy: csak beállnak a szekrénybe, ökölbe szorítják a kezüket, és már oda is utaznak az időben, ahova gondolatban akarnak. Persze csak a saját életükben – így nem is fektetheti meg Szép Helénát, panaszkodik könyvmoly Nighy –, és vigyázni kell a pillangóhatásra is. Legalábbis papíron. Tim ugyanis nem vigyáz, de semmi problémája nem lesz belőle. Curtis hányaveti módon bánik az időutazás-koncepcióval, hagyján, hogy meg sem magyarázza azt, de fel is borítja saját szabályait. Előbb csak hátrafelé, majd már előre is utazhatunk az időben, s míg a pillangó-hatás egyszer át is ír személyiségeket, máskor már biztosan landol a jelenben Tim úgy, hogy nem változik meg gyerekeinek kiléte.

Tim bizony családot alapít, és ez a spoiler csak azért fér bele, hogy leszögezzük: az Időről időre nem az a tipikus romkom, amit előzetese és reklámkampánya sugall. Nem áll meg ott, ahol a „becsajozós” szerelmes vígjátékok szoktak, vagyis tétje nem merül ki a párválasztás sikerességében. Curtis hosszú évekkel továbbgörgeti Tim és Mary életét a szokottnál, hiszen utolsó rendezésében életről és szerelemről, családról és apa-fiú kapcsolatokról értekezik – persze, a megszokott Curtis-modorban. Vagyis ha valaminek, akkor Curtis-filmnek tipikus az Időről időre: a percre pontosan délután ötkör teázó s a tengerparton piknikező angol család történetében ugyanúgy a dagályos szerelem és a famíliatagok közti mély kötelékek szentimentális tanulságai, valamint a túlfinomult brit humor hahotái dominálnak, mint az Igazából szerelem vagy a Sztárom a párom esetében. A szereposztás is sztárparádé, a szokottnál barátságosabb, bensőségesebb apát alakító Bill Nighytől a vadbunkó és örök pesszimista drámírót játszó Tom Hollanderen keresztül (kedvencünk: „Anyád még mindig úgy néz ki, mint Andy Warhol?”) a mostanság az időutazós melodrámákra (ld. Az időutazó felesége) specializálódó Rachel MacAdamsig. A Tim-Mary románc hátterébe skiccelt karakterek pedig kellően árnyaltak és szórakoztatóak ahhoz, hogy a főszereplők duettjének átlaghumorát kiegészítsék – az Időről időre fő báját a Hollander-karakter rusnya beköpései és a Nighy által formált apa-fiú kapcsolat jelentik.

Még úgy is, hogy a nézőnek ezúttal rejtett „soviniszta” karakterábrázoláson kell túljutnia a műélvezetig. A rejtélyes időutazás képessége ugyanis kizárólag a férfiaknak adatik meg, akik ráadásul eltitkolt intimitásproblémáktól is szenvedhetnek, mivel egyikük se osztja meg titkát feleségével: többször leélt életük sem elég arra, hogy megosszák azt élettársukkal. Ennek ellenére Tim és apjának kapcsolata a maga bensőséges titkaival megkapó: elszórakozott pingpong meccseik, komoly felolvasásaik vagy az ironikus szeretetkinyilvánításokkal tűzdelt búcsúzkodásaik különleges szülő-gyerek viszonyt vázolnak. Kell is, hogy biztos azonosulási felületet jelentsenek, hiszen amúgy Curtis meglehetősen fellengzősen vázolja főszereplőjének jellemét, mintha nem is gondolta volna végig, hogy a kedves, hóbortos Tim valójában milyen ijesztő, a felelősségvállalást kerülő figura. Ha elront valamit, egyszerűen visszautazik az időben, majd negyedjére, ötödjére kijavítja a hibáit – de soha nem tanul meg felelősséget vállalni tetteiért. Mikor erre végre sor kerülne, mert felesége rázárja az ajtót, és nem tud beslisszolni egy sötét szekrénybe, az író mesterségesen eltörli a szituációt: csöng a telefon, valaki rosszul lett, irány a kocsi… Ijesztő, ahogy Tim manipulálja a körülötte lévők életét, miközben Curtis az egészet elintézi azzal, hogy főhősünk kedves srác, akit csak a jószándék vezérel. Jószándékból avatkozik bele húga életébe, szerelemből kísérti és zaklatja Mary-t, mígnem az beleszeret.

Curtis viszont szentimentális dalválasztásokkal és jól irányzott humorral tereli el a figyelmet főhősénk ellentmondásos jelleméről, hogy ízes teázgatások és kötöttpulcsi-meleg családi hangulat közepette vonja le a nagybetűs életről szóló tanulságait. Tagadhatatlan: szórakoztatóan, nagy szívvel és bohósággal bélelt lélekkel teszi mindezt, s filmjébe minden olyan angolos motívumot, szívélyes hangnemet belegyömöszöl, amiért alkotásait szeretni lehet. Az Időről időre Curtis legszemélyesebb hangvételű, rendezői karrierjét lezáró filmje, amiben már nem csak szerelem-, hanem életvezetési tanácsokat is ad. Időről időre talán egy ilyen film is belefér.

Soós Tamás