Pruzsinszky Sándor: Femme de la rue
Alkonyodott. A lemenő téli Nap árnyakat vetett a szoba falára, emberfelettivé növesztve a tárgyak zűrzavarát. Ábris, a csendéletfestő – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák. Élete főművét akarta megfesteni […]
Alkonyodott. A lemenő téli Nap árnyakat vetett a szoba falára, emberfelettivé növesztve a tárgyak zűrzavarát.
Ábris, a csendéletfestő – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák. Élete főművét akarta megfesteni.
Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki.
Figyelem a csendet, mondta nemrég, élete egyetlen riportjában, hogyan araszol benne az idő , hogy egyszer csak lángra gyújtsa.
Elmosolyodott. Lángra gyújtsa: igen, ez a jó szó. Megpróbálta felidézni a tüzet, amint – akár egy nagy, vörös lepke -, lángra lobban. Ilyenkor érzi csak az ellenállhatatlan késztetést, hogy kikeverje a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.
De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt , akár a téli mező.
Odalentről, akár egy gúnyos kacagás, kakaskukorékolás hallatszott.
Ábris haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Támolygott, csaknem nekiment a macskabajszú portásnak, aki a bérház udvarán épp egy satnya ecetfához kötötte ki a kakast.
– A vasárnapi levesbe lesz – somolygott a portás.
– Miért nem vágja már le? – szólt rá mogorván Ábris.
Odakint, az éles téli levegőn kissé visszatért az ereje.
Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba.
A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.
Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A neve nem volt feltüntetve, de emlékezett rá: „Femme de la rue”. Vagy húsz éve festette, egy párizsi nyaralás alatt, éles délutáni fényben. Kék miniruhás karcsú utcalány egy diszkontüzlet kirakata előtt, a mellei átsejlenek a lenge selymen.
És felrémlett előtte az az éjszaka, amit e kemény kicsi mellek, e bársonyos bőr simogatásával töltött.
Ezt mennyiért adja? – kérdezte a sápadt, kövér boltost.
Azt? Azt ingyen is elviheti, legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve.
A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?
Nézze, művész úr, mondta amaz, – mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék, maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.
Miért, ön szerint ki festette? – rivallt rá Ábris durván, mert meg volt sértve, vérig.
Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt…Szóval, becsomagolhatom? Csomagolja, – legyintett Ábris – csomagolja csak.
Örülök, hogy örömet okozhattam, lelkendezett a kövér s a festő, hóna alatt az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.
A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog.
Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév.
De mégis fájt. Talán majd a halálom után – vigasztalta magát keserűn és kajánul -, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.
Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte.
Betért a kis alagsori kocsmába.
Az ivóban a megszokott ferdelábú asztalka mellé telepedett le, lomhán könyökölve a sörhabtól lucskos linóleum vörös kockáin.
Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.
„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a fejében! Még egyet? – és a ló szagú csapos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris épp meghatódott ennyi bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Akkor egy furcsa alak telepedett mellé s a festő elsőre nem tudta eldönteni, nő-e vagy férfi. Nőre vallott a hangja, de csuklyába bújtatott arcából a lebuj félhomályában csak kövér orra látszott, meg hajának csimbókos szálai.
– Maga művész, ugye?
– Mi van?
– Megismerem. A Friderikuszból, emlékszik? A vetélkedőből.. .
– Én semmiféle vetélkedőben…
– Ne legyintgessen! A tévében is így legyintgetett, azért esett ki!
– Én soha, de soha…
– Jól adja, kuncogott az idegen és miközben veres hajtincsei megmártóztak a sörös krigliben, a gyakorlott ívó lendületével húzott a habzó gyönyörből. Majd Ábris festményét kezdte nézegetni: – Mi a rosseb, a kék ruha? Atyaisten, a kék ruha! Ismerős nekem ez a kék ruha!
Ábris felállt. Nem volt kedve barátkozni. Megbocsát, de ki kell mennem, motyogta. Hirtelen minden elfehéredett. S e fehérségben az egész világ gyűlölete izzott. Hol vagyok, hóviharban? Mintha forgószél kapta volna fel.
Aztán – nicsak, repülök! – már az utcán találta magát.
Perc múlva belépett a házuk kapuján.
A portás csodálkozva bámult rá. Kikapta a pipáját: máris vissza tetszett jönni? Hisz csak most érkezett meg!
Ez is jól benyakalhatott, gondolta a festő, miközben már sietett felfelé a lépcsőn. Lakása ajtaja résnyire nyitva állt. Azon át látta, hogy ég a csillár, pedig úgy emlékezett : sötétben hagyta el a lakást.
Odabent a vakító fényben magára ismert.
Ott állott a festőállvány előtt, csont soványan, ráncosan, ki tudja, hány évvel öregebben. Az el se kezdett festményén dolgozott serényen, reszkető kezével apró, gyors ecsetvonásokkal. A saját hangján szólt magához – vagyis Ábrishoz – mégis, mintha messziről, valami kút mélyéről.
– Mindjárt kész – mondta – ne zavarj meg. Befejezem a képemet. Vagyis hát a képünket.
Ábris nem lepődött meg nagyon. Ugye, csak álmodom? – kérdezte.
– Az én álmom ez, nem a tiéd, felelte a másik, festés közben. Én jöttem ide hozzád.
– Ma van a hatvanadik születésnapom. De te idősebbnek látszol.
– Idősebb is vagyok, vagy tíz évvel. – Idősebb vagyok? Magamnál? Az hogy lehet?- tűnődött magában Ábris, de szédelgett még, hát nem vitatta.
– Akkor te mindent tudhatsz rólam? Mindent, ami történni fog?
A másik nem felelt. Csendben, elmélyülten dolgozott. Ábris a háta mögé állt, úgy nézte, amit fest. Megdöbbent: a vásznon egy kövér, szétfolyó idomú női akt kontúrjai bontakoztak ki, tűzvörös, loboncos hajjal.
– Te csúnya nőket festesz?
– Nem én festem ezt, hanem te.
– Azért jöttél, hogy ugrass?
– Ami csúnya az életben, szép lehet a képen. Egyszer majd rájössz te is .
– Tényleg? Csak annyit mondjál, legalább annyit: sikerülni fog nekem még valami az életben?
A jövevény némán dolgozott. Az összpontosított figyelemtől, amit a kövér aktnak szentelt, az arca még ráncosabbá vált. De Ábrist nem vonzotta, amit a képen látott.
– Miért nem válaszolsz? Tíz évvel vagy előrébb, tudhatod: fog még valami jó is történni velem? – kérlelte a hasonmását.
A másik tompa, furcsa hangot hallatott: érthetetlen volt, mint a kút mélyéről jövő visszhang.
Ábris dühös lett.
– Most azt hiszed, megijesztettél? Tudom, hogy írni is fogok.
Amaz most, kicsit szánakozva, hősünkre pillantott: vékony ajkát ő is összeharapta, akárcsak Ábris az imént.
– Arra gondolsz, amit egyszer már elégettél kéziratban?
– Megírom újból.
Ábris felvillanyozódott: éppoly gyerekesen és védtelenül, mint előbb.
– Igenis, híres leszek, legalább íróként. Így lesz, ugye?
A hasonmás letette a palettát és az ecsetet az asztalra. – A vasárnapi újság lehoz majd rólad néhány sor kritikát – mondta halkan.
– Ez minden?
A másik szigorú, átható pillantása tovább borzolta az idegeit.
Kicsomagolta a képet az újságpapírból.
– Tessék, nézd meg. Áradoztál, amikor festettem. És eladhatatlan, a kutyának se kell.
– Add csak ide – a hasonmás felrakta a festőállványra, a készülő festmény fölé. Nézte, összehúzott szemmel.
– Harminc évvel ezelőtt, az Adrián kezdted el festeni.
– Pontosan.
Hallgattak egy kicsit, kutatva figyelték egymást. Ábris nem bírta tovább, kiáltozni kezdett.
– De te tudtad, hogy semmit nem ér! És hallgattál!
– Harminc éve még nem ismertem a titkot.
– És most? Most már tudod? – Ábris izgatottsága tetőfokra hágott, fel-alá kezdett járkálni a szobában, a kezeit tördelte – Tudod? És nem árulod el??
Hajnalodott. Odakint a kertben kötelességszerűen megszólalt a halálra ítélt kakas.
A hasonmás közelebb lépett, az arcuk szinte súrolta egymást.
– Minek? Úgyse értenéd meg.
– Gyűlöllek! – harsogta Ábris – Miért teszed ezt velem?
A másikat is elfogta ugyanaz az indulat.
– Majd ha megéred ezt a napot! Vagyis azt…Érted már?! Amikor képes leszel megállítani az időt! – sziszegte – Különben úgy jársz…- nem fejezte be.
– Úgy járok, mint te?- kötekedett Ábris, de amaz nem felelt – Hát hol vagy te most?
-Egy kórházban fekszem és haldoklom, ezer kilométerre tőled – és az arca, mint fénykép a savban, halványodni kezdett. Az egész alak áttetsző lett s eltűnt.
– Művész úr, ébredjen. Mindjárt nyitunk. Fizetni kéne.
A szőrös kezű csapos állt fölötte, nagy türelemmel rázogatva Ábris vállát.
Érezte, hogy a kabátja s az inge lucskos a sörtől meg az izzadtságtól. A halántéka, mintha dobolnának mögötte, vadul lüktetett.
Felugrott, a pénztárcáját kereste: sehol. Az a vörös kis kurva, gondolta, ügyesen csinálta!
– Majd holnap…írja a többihez…- és kibotorkált az utcára, hóna alatt a Femme de la rue-val.
Mindjárt az utcasarok után találkozott az ismerős szemétládával. Mellette szétdobálva az elmúlt vasárnap hulladékai.
Csak pár pillanatra állt meg. Gondosan kicsomagolta az újságból a festményt és odatámasztotta a kukához. Kicsit ferdén, ahogy a Galériában a zsűrizéskor szokás, hogy ne tompítsa el a színeket a fény. Miért csinálom ezt? – kérdezte magától és elmosolyodott. Miért nem zúzom porrá életem kudarcát?
Nem tudott rá választ. A lakása elé érve már meg se lepődött, hogy ajtaja tárva-nyitva és odabent ég a csillár.
Az állványhoz lépett, csak futó pillantást vetett az üres vászonra s a földön heverő palettára. Minden úgy volt, ahogy előző este hagyta.
De odakint nevetett a kék ég. A légypiszkos ablakon át simogatni hívott a bársonya.
Nem csapsz be: te csak a negatív lenyomata vagy. Valaminek, ami még mögötted van. Amit én képtelen vagyok a vászonra vinni, gondolta és rátaposott a palettára. Dühödten húzogatta a komód szúvas fiókjait, míg végre meglelte a gyűrött géppapírokat. Berakta az első lapot a rozoga írógépbe és beütötte a tűzhalált halt regény címét, aztán kiikszelte. Új címet írt, gondolkodott egy kicsit, ezt is kihúzta. Folyvást valami alattomos nesz zavarta: a saját szívverése. Odakint szél kerekedett, beborult az ég, apró pihepelyhekben szállingózni kezdett a hó. S miközben azon töprengett: miért nem jut eszébe semmi, miért felejtett el befelé figyelni? – újra elbóbiskolt.
Arra ébredt, hogy valaki kopog az ajtón. Tiszta volt a feje, de a keze reszketett. Most azon se lepődne meg, ha Dürer Haláltáncából az egyik csontváz vigyorogna a küszöbön.
Feltépte az ajtót: a csuklyás alak volt a kocsmából, a hosszú veres
Hajával, kövér orrával. A hóna alatt a Femme de la rue.
– Haragszol, mi, művészem? Nézd csak, mit találtam neked!
Tolvaj szarka, még ide mersz jönni? – akarta volna mondani Ábris.
De csak intett a jövevénynek, hogy jöjjön.
– Ezt ott felejtetted a szemétben – mondta az nyersen, letéve a képet.
– Kidobtam, mert új életet kezdek.
– Inkább takarítsál néha, művészem – nézett körül a jövevény és leült a festővel szemben, egy kiálló rugójú fotelba.
– Nem érek rá – mondta hősünk szárazon – nagy munkában vagyok, nem látja? És az írógépre bökött.
– Sose értél rá, a büdös életbe, semmire. Rám se értél rá.
– Miért, ki maga? – hördült fel Ábris.
Amaz ledobta a köpenyét: most látszott csak, kicsoda. Arra a kövér, elhízott öregasszonyra hasonlított, akit a hasonmása festett a különös álomban. A festő nem találta csúnyának: megigézte hosszú hajának lángolása.
– Vörös lett a hajam, azért nem ismertél meg. Kövér lettem, de látod, a bőröm még most is sima. És vastag karját Ábris felé nyújtotta. – Nem ismersz meg?
Ez van hát az ég túloldalán, gondolta a festő és elmosolyodott.
– Lefestenél újra? – kérdezte hirtelen a kövérség és csak nézték egymást – Megteszed, művészem?
Jó, hogy tévedett a hasonmás, gondolta a festő boldogan.
Nem állt meg az idő, csak újra kezdődik.
És türelmetlen, vad vággyal vette fel a megtaposott palettát.
 A XXXVII. Szegedi Nyári Tárlat REÖK-palotában rendezett kiállítását színesítette a Művészetek Találkozása – festménynovella pályázat, az irodalmipályázat.hu oldal, a tiszatájonline.hu kulturális online magazin, a Tiszatáj irodalmi folyóirat valamint a REÖK közös pályázata, melynek témáját a Tárlaton résztvevő kortárs művészek: Kántor Ágnes, Henn László András, Lakatos Ervin és ef Zámbó István egy-egy inspiratív festménye adta. A pályázatra 33 alkotás érkezett, melyeket a háromtagú zsűri, Hász Róbert, Kollár Árpád és Turczi István értékelt. A pályázat jeligés volt. Első helyezett Boldog Zoltán lett A látogatók című alkotásával, második Völgyi Lajos Késő, Szeged című novellája, míg a harmadik Somogyi Ferenc írása, Telefónia (Nő az utcán). A pályázaton szereplő legjobb alkotásokat folyamatosan közöljük oldalon, míg a három díjazott alkotás megjelenik a Tiszatáj irodalmi folyóirat 2013. októberi számában is. |
