Ötvenes férfiismerősöm nemrég elkotyogta élete titkát. Véletlenül került elő a téma, a megkeresztelés kapcsán. Zavart mosollyal mesélte, hogy jó néhány éve édesanyja fölhívta a figyelmét, mennyire hasonlít a keresztapjára. Majd kibökte: ez azért van, mert ő az igazi apád.
Arcán drámai megrázkódtatást nem láttam, kérdésemre elmondta, hogy a fogantatása megcsalás eredménye volt, és hivatalos apja soha életében nem tudta meg, hogy gyerek nem is az övé.
Sokszor szajkózzák, hogy a ma 200 esztendős Giuseppe Verdi képtelen történeteket zenésített meg. Hogy micsoda bizarr ötlet például, hogy a Szegeden ma bemutatott Simon Boccanegrában 25 év múlva kerül elő az elveszett lány? A Trubadúrban meg a halálos ellenségek bizonyulnak édestestvéreknek? A végzet hatalma hőseit egy fél földrész távolában is mindig egymás mellé sodorja a sorsuk?
Pedig ez maga az élet! Tedd a kezed, szívedre, barátom, Te hány titkot őrzöl a szíved mélyén? Csak egy kicsit kell megkaparnunk a felszínt és hasonló hihetetlen történetek bukkannak elő már az első festékmáz alól. Ezt teszi Verdi minden művében: súrolja le a mázat, hogy minél fényesebben megmutathassa a mélyet.
Csak az emberi élet legnagyobb kérdései érdeklik. Mikor cselekszünk jót, és mikor rosszat? Legjobb szándékunk hogy vezethet óvatlan tragédiákhoz? Hogyan szeretünk jól? És legfőképpen: „Ki vagyok én? – E chi son io?”
Hosszú művészélete során mindvégig szenvedéllyel kereste ezekre a kérdésekre a válaszokat. Ez a szenvedély hajtotta, ezért, hogy visszavonulásai után újra és újra komponálni kezdett, vagy megint elővette egy régi művét, mellyel nem volt elégedett. Nem a válaszokkal: a kérdésfeltevés élességével.
A giccsgyanú legbiztosabb jele, ha egy műben úgy tűnik: ez velem történik, az egyik vagy másik figura én vagyok. Verdinél sohasem támad ez az illúzió. Ellenben azt érzed: minden nekem szól. Muzsikája nem csodálatot ébreszt, nem is elsősorban gyönyörködtet, hanem megszólít. Nekem személyesen énekelnek, nekem mesélik a sorsukat. Ez a személyesség és közvetlenség teszi zenéjét ellenállhatatlanná. Ezért lehet Verdit minden más alkotó művésznél jobban – szeretni. Nem csodállak, hanem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet mindig, újra bejárja.
Verdi ábrázolja legteljesebben a világ ellentmondásosságát. Ugyanakkor nem lehetünk eléggé hálásak azért, ahogy az ambivalenciákat egységbe kapcsolja. Mindig azt mondja: iszonyú, hogy ez így van, de nem tehetünk mást, mint elviseljük és megpróbáljuk túlélni. Verdinek mindig „helyén van a lángesze”, a legsűrűbb drámában is világosan lát és láttat. S a világot kicsit túlélhetőbbé is teszi azzal, hogy a maga igazságában mutatja föl.
„Gondolom, egy vígopera megkomponálása nem terhelné meg túlságosan” – bujtogatja gonoszul Boito a Falstaff megzenésítésére. S mi minden van a kedélyes mondat mögött! Verdi soha nem írt sikeres vígoperát. Egyetlen buffának szánt darabját, A pünkösdi királyságot akkor kellett megírnia, amikor elveszítette feleségét és két gyermekét. Ám végül enged a csábításnak, s megírja lírai komédiáját, amely az emberi elme egyik nagy alkotása. Benne van egy idős művész összes bölcsessége és egy fiatal zseni minden energiája. Páratlan párosítás, igazi paradoxon! A legigazibb Verdi.
Ma 200 éve született. És mennyire él! Hogy virul!
Márok Tamás
