Az Alföldi-jelenség

CSÁKI JUDIT ALFÖLDI SZÍNHÁZA CÍMŰ KÖNYVÉNEK SZEGEDI BEMUTATÓJA

Nem leszek H. Krisztina, nem hiszem, hogy igazságos lenne. Mert megírni, kiírni valamit, amikor véget ért, amikor valami teljesen újnak a határán billegünk, igenis értelmes dolog, értelmiségi hozzáállás. Az önfeltáró, a problémákkal önmagát szembesítő, a hibákat nem minél mélyebbre befullasztani vagy éppen fényesre polírozni, a hátsó kijáraton angolosan távozni, hanem megérteni, a dolgokat összefüggéseiben látni kívánó ember típusa kihalófélben van, vagy legalábbis, erősen veszélyeztetett. Szerintem ezt a fajt hívták úgy valaha, hogy európai. Csáki Judit könyve (még ha nem is egy irodalmi remekmű), nem befullasztós, inkább önfeltáró típusú, érdekes, jól szerkesztett kötet arról, milyen elkezdeni valamit, benne lenni valamiben, aztán a lehető legintelligensebb módon elengedni. Mert azért az, hogy hogyan zárunk le valamit, még nagyon is a történet részét képezi.

A könyv címe (Alföldi színháza) arra enged következtetni, hogy Alföldinek saját színháza van. Valamiféle birtokviszonyban van a színházzal, amely nyilván az élete: önmagában, az irodájában, a színpadon, a büfében, az izzadt öltözőben, az éjszakába nyúló próbákon töltött órák alatt szövődött hierarchikus viszony. Szerintem önmaga a birtok, az alárendelt, a színház pedig a birtokos, a fölérendelt ebben a szerkezetben.

De lehet másképpen is érteni a címet, ez az értelmezés viszont súlyosabb, komolyabb, következményekkel terhesebb, mint az előző: Shakespeare színháza, Moliére színháza, Artaud színháza, Alföldi színháza… Van tehát, létrejött egy Alföldi-féle színház? Lehet. Az biztos, hogy olyan színházat csinált, ami csak rá jellemző, és megkülönböztette mindenki másétól, s persze, most meghatározó művészi jegyekre, imagináriusságra gondolok, nem román delegációra, vagy színházi pletykákra. Mint művészi hitvallást, többször, és hangsúlyosan elmondta magáról, hogy számára az elsődleges prioritás a színházművészet, a művészet az pedig művészet, vagyis, optimális életkörülmények között maga a szabadság. Alföldi néha durván betalál, néha durván kapufára, de mégis rendre ott ülünk a nézőtéren és kíváncsisággal vegyes kárörömmel várjuk, mit merészel produkálni már megint, milyen lehetetlen, bosszantóan abszurd ötletekkel hozakodik ismételten elő. A könyv borítójának sötét hátteréből Mefistóként előbukkanó arca ugyanannyira tükröz könyörtelenséget és egy kicsit megjátszott keménykedést, mint fáradtságot és dekadenciát. Úgy néz ránk, mint aki búcsúzik, de mondjuk nem csak a színháztól, hanem a családtól, az országtól, a művészettől, a régi életétől, egy régi világtól, mindentől. Mindentől.

Persze, az a fotó nyilván egy jól beállított, konstruált pillanat. Élőben vidám, határozott személyiség, és, mint a sosem bizonytalanok, az önmagukban töretlen elszántsággal hívők, semmit nem csinálna másképp, sosem írja fölül önmagát. Kevés már az ilyen partizán, sokan is voltak rá kíváncsiak, szombat délelőtt legalábbis sosem látott tömegnyomort idézett elő a régi Zsinagóga udvarán. Elkapkodták a könyveit, de nyilván vonzó volt az is, hogy az eseményre nem írtak elő dress code-ot, Csáki Judit például piros kapucnis frottír felsőt viselt a hidegre és a kaposvári helyzetre való tekintettel. Jó hangulatú beszélgetést csináltak ők ketten, érződött, hogy volt idejük egymásra hangolódni, míg sikerült összerakni ezt a kötetet. Végül is az egész délelőtt olyan Alföldis volt, igencsak laza, sokat röhögős meg sokszor felszisszenős, minden erőltetett világmegváltó szándék, vagy radikális művészetfilozófiai megnyilvánulás nélküli.

Alföldi nem olyan, aki ne lenne otthon bárhol, de azért a felderengő lokálpatriotizmustól ellágyuló hangon mesélt a szentesi „horváthmihályos” évekről, kedvenc szegedi helyeiről, szegedi csavargásairól, s persze, a szegedi színházról. (Kézjegye jól fölismerhető volt itt is, amikor, több mint tíz évvel ezelőtt egy autópálya lehajtó szemét és gumiabroncs hegyeinek álomtalan világába vizionálta a Szentivánéji álmot.) S hát, az a rejtőzködő metafizika, meg persze, az elvek nem engedik, hogy újra rendezze a szegedi színháznak a Varázsfuvolát, hogyan is tehetné, mikor előre kikötötték, mi legyen a darab végkicsengése? Hová tűnne akkor az az egész, amitől ő éppen más, éppen több, vagy épp kevesebb, megosztóbb vagy irritálóbb, mint a többi? A gyöngeség, a megalkuvás neki sosem fér bele.  Nem kell sokáig faggatni, hogy kibökje (ha magunktól éppen nem ugyanezt sejtenénk), most sem csinálna semmit máshogyan, még a problematikus döntések esetében sem. Sőt, most azonnal, gondolkodás nélkül, sokkal határozottabban jutna ugyanarra az eredményre. Persze, a színészek önkifejezési lehetőségei, illetve a közönség elvárásai is mind releváns szempontok, de Alföldi számára vannak ezeknél fontosabbak: a művészi minőség, művészi-társadalmi közlésvágy, illetve és elsősorban a kötelesség. A kötelesség, mint elköteleződés, lekötelezettség, kötődés, kötelék a díszletesnek, a súgónak, a sminkeseknek és jelmezeseknek, a beugróknak és főszereplőknek, meg még a nézőnek is, mindenkinek, aki csak a színházba, a művészetbe beteszi a lábát. Annak igenis kutya kötelessége van. Mire is? Hát elsősorban az őszinteségre. Sőt, feltétlenül csak arra.

Ebből adódóan nyilván voltak vitái azzal a csapattal, mely körülötte forgott, beleértve a közönséget is, de Alföldi színháza többnyire mégis teltházzal játszott. Csáki Judit el is mélázott azon, vajon minek köszönhető, hogy a Nemzeti Színház aznapi előadására a jelenlévő közönség egésze kaphatott volna még jegyet.

Talán, a beleérzésen múlik minden. Azon például, ahogyan a közönségről beszél. A hét előtt három perccel a színpad felé szűrődő moraj milyenségéről. A halkan beszélő visszafogottakról (csendes intellektüelek vagy fojtott kritikusok) és a zsibongó „nagyon-beszélőkről”. Arról a megnyugvásról, amit az egészséges zsivaj számára jelent: hogy jól vannak, szabadon vannak, és mindenféle prekoncepciótól mentesen, nyitott elmével várják az előadást.

Félidőben bekapcsolódott a beszélgetésbe Alföldi állandó munkatársa, barátja, Hevér Gábor is. Kettejük kapcsolata azt igazolja, hogy a színpadi munkához létszükséglet a két, együtt játszó színész közötti mély és valódi kapcsolat, ellenkező esetben borzalmas kínkeservvel lehet csak végig csinálni az előadást, és könnyen olyan lovas parádéhoz válhat hasonlatossá, ahol a lovak ellentétes irányba húznak.

Hevér Gábor a többi társulati tagnál jóval tovább vívódott azon, elfogadja-e az Alföldi Róbert helyét átvevő Vidnyánszky Attila szerződését. A kollégákkal ellentétben ő azért ment el a tárgyalásra, mert kíváncsi volt a feltételekre. A Vidnyánszkyval folytatott beszélgetést követően nem sokkal azonban kapott egy papírt, melyben homlokegyenest más állt, mint ami a megbeszélésen elhangzott, és azok a szerepek, melyeket felajánlottak számára, egyáltalán nem tetszettek neki. Nem, mintha kis szerepek lettek volna, hanem egyszerűen rossz előadások rossz szerepei voltak.

Most máshol, más körülmények között próbálnak, ahol nem csak az okoz gondot, hogy nincs öltözőjük, nincsen fűtés és dermesztő a hideg, hanem, hogy a régi helyhez fűződő emlékeiket nem tudták magukkal vinni. Hevér szomorúan megemlítette, hogy olyan ez, mint az ajtófélfa, melyen gyerekkorod óta bejelölik, mikor mennyit nőttél, s ha elköltözöl, magaddal viszed ugyan a bútoraidat, a holmijaidat, de az ajtófélfát ott kell hagynod.

Ha meg próbálom fejteni, miért hozott engem az Alföldi-jelenség már oly sokszor zavarba, rá kell jönnöm, talán azért, mert mindig is irigyeltem végtelen szabadságát. Amiatt pedig, ahogyan most ott ült a könyvbemutatón, egyszerű feketében, keresztbe csapott lábakkal, időnként hatalmasakat röhögve, picit szomorú is lettem: ki fog most már engem ezentúl felbosszantani? Hová menjek színházba, hogy utána hónapokig minden családi ebéd egy színdarab értelmezési kísérleteinek parázs vitájába torkolljon? Miről szólnak majd a hírek, mivel lesz tele a sajtó, kit küldenek a pokolba? Nem tudom. De Nádasdyt idézve magam is csak annyit fűznék hozzá: „Aki marad, majd más szépet csinál, / kíváncsiság övezze s ne harag: / az elmenők szaga itt marad úgyis, / mint menzán szívós kelkáposzta-szag.”

(Csáki Judit: Alföldi színháza – Öt nemzeti év. Könyvbemutató beszélgetés, Szeged, régi Zsinagóga, 2013. október 6.)

Váraljai Anna

[nggallery id=236]