Azt már nehéz lenne megmondani, hogy én lettem a vakok gyengéje, vagy éppen ellenkezőleg, a világtalanok váltak valamilyen úton-módon az én gyengéimmé. Ha jobban belegondolunk, nincs is ebben semmi különös, vagy ahogyan az egyik kvázi nagybátyám, a Pityu szokta volt mondani, nincs ebben semmi stósz, hogy tudniillik nap, mint nap találkozom vakokkal, és kínálom nekik oda jobb vagy bal karom, amikor a Thököly úton sétálok, hiszen itt van a közelben a vakok intézete.
Egyébiránt sűrűn sétálok a Thököly úton, mert ilyenkor egy kicsit úgy érzem, mintha Újvidéken koptatnám a Bulevara Cara Lazara aszfaltját, elhagyva az orosz blokkot (Puskin utca, Csehov utca, Tolsztoj utca), akárha egy súlyos realista regényből léptem volna elő, egyensúlyozom ezen a pattanásig feszített húron, írtam volt Maxim című szövegemben. Ahogyan Tolnai írja a Polgár Baba és a függőleges fakír című elbeszélésében, hogy midőn a pesti rádió bemondja, hogy Újvidéken esik az eső, ő mintegy ösztönösen emeli arcát az ég felé, Palicsfürdőn, most én is riadtan állapíthatom meg: „Istenem […], lehetséges, hogy én még mindig Újvidéken élek?!” De a Thököly út mégiscsak különbözik a Lázár cár sugárúttól – nyugtatom magam – legalább annyiban, hogy ott az embernek kevesebb alkalma adódik arra, hogy gavallér legyen.
Azon az estén, amikor először kísértem át vak embert a Hungária körúton, épp egy verses kötetet olvastam – nagy valószínűséggel Csordás Gábor Javítások, rontások című könyvét – a gyér közvilágítás fényénél, miközben arra vártam, hogy a lámpa zöldre váltson. Talán magamat szerettem volna meglepni egy idézettel, mint ahogyan beszélgetőpartnereimet szoktam a legváratlanabb pillanatokban egy-egy aláhúzott mondattal, kijelölt bekezdéssel traktálni. Lehet, hogy az én hibám, de nehezen viselem, ha egy beszélgetés a zéruspontja felé közelít, és ilyenkor automatikusan nyúlok könyv után. Tehát fogadjuk el, az egyszerűség kedvéért, hogy Cs. G. valamelyik versét betűzgettem vaksin, amikor egyszer csak a lábszáraimnak az aszfalttal bezárt háromszögében megjelent egy fehér bot, melynek apró gumivége riadtan tapogatta a járdát; és mindezek hatására úgy éreztem magam, mintha egy képzőművészeti installáció részévé lettem volna. Kisebb habozás után fölajánlottam a fiatalembernek, hogy elkísérem, ha elárulja, merre tart. Ő pedig mondta is, hogy a Francia úton lakik, s talán megérezhette tanácstalanságom, mert rögvest elém tárta szóban – komoly kartográfiai minőségeket felmutatva – saját, privát térképét a városnak ezen pontjáról. Akkor hirtelen arra gondoltam, ha van még az emberiség számára fölfedezetlen földrész, terra incognita – bizonyára van –, egy világtalan emberre kéne bízni annak felkeresését. Hiszen a térkép nem pusztán annak hiteles rajzolata, amit látunk és lábunkkal tapodunk – egy térkép megrajzolásához belső látásra van szükség. A térkép, ahogyan azt Predrag Matvejević megállapítja, tömöríti a tudást és a tapasztalatot, a teret és a tér megértését, világot és világnézetet. És ahogy ott álltam, jobbomon újdonsült ismerősömmel, megértettem, hogy a teret ugyan körbe tudom pásztázni szememmel, és bejárhatom annak minden négyzetcentiméterét, mégsem fogom megérteni igazán; úgy, ahogy az a „világtalan” fiatalember megértette.
Sétáltunk – bennem még cihelődött eme nagyszerű felismerés, egyelőre nehezen találta a helyét – az enyhe téli éjszakában, és arra lettem figyelmes, a vak tócsák felszínén úszó bőrke, a belőle képződött kis szigetek, melyek visszaverték a zuglói vasútállomás fényeit, olyanok voltak, akárha kis papírhajók úsznának a sötét vízen. Mondtam is mindjárt vaksi barátomnak, hogy vigyázzon, ne zavarjuk meg a kikötőben némán veszteglő hajókat!
Azt már talán sohasem tudhatom meg, mit gondolt akkor rólam, arctalan kísérőjéről. Lehet, hogy az járt a fejében, lám, vak vezet világtalant. Ha így gondolta, igaza volt. Nekem úgy tűnt, intésemre fehér botjának apró gumigöbével jeleket morzéz a tócsán veszteglő papírhajóknak, majd lefordult a Francia úton, és magamra hagyott a sötét zuglói estében.
Barlog Károly
