Kölüs Lajos: Mint csarnok ívén mászkáló bogár

Jeltelenül szakad rá az este. Mire felér, nem fog látni semmit. Órák óta lépdel, kavicstól kavicsig, kőről kőre. Kapaszkodik ágba, gyökérbe. Lassan halad, már belátja, hiába rohanna, késő. Valaki figyelmeztette, korán induljon, a távolság csalóka, az út kanyarodik, sokszor és sok fele. Néhol járhatatlan az ösvény. Csak a fákat látja és a lombokat, körül veszik, talpa alatt néha megreccsen egy-egy gally, a nedves levél csúszik, óvatosan halad. Majd az ég eldönti, hol van.

Fázik és teste izzad. Homlokát törli, kis idővel újra. Tüdeje bírja, talán a jobb lába hajlik nehezebben, de most nem törődik a fájdalommal. Belül ürességet érez. Fejét forgatja, az irány ismeretlen, nem tehet mást, tartja az irányt. Lépések nyoma előtte, sarkak mélyedése, bokák süllyedése, mindennek súlya van, a lélegzetnek is. Csempész út is lehet. Titkos, alig járt. Itt nincs röntgenkapu, bármit vihetsz, bármit hozhatsz magaddal.

Először a barlangból néz ki az ember. Látni akarja a tengert. Szemlél és fogalma sincs a nézőpontról. Teremti. Meghosszabbított láb lesz. Rálát a tengerre. Felfele, az ég felé tekint. Egy magaslaton áll. Hogy mi az égi lépcső, még nem tudja. De már járja és nézi. Ellát valamerre, kitekint, akadályokat küzd le. A magaslat választotta ki magának, és nem ő a magaslatot. Az Akropolisz ekkor születik, csak mire nevet adna neki, már rég halott lesz. Az utódai őrzik a helyet, a magaslatot. Ahonnan időnként kiles, ráles a világra. Még nem tudja, hogy mi az, hogy világ. Erdőt lát, és nem tudja, hogy mi az, hogy erdő, mi az, hogy fa. Csak sötét, nem világos, rejtekezik és elrejti őt is a lomb. A hold fényétől fél, nem meri látni, nem vakítja, mint a nappali fény, de éjszaka az erdő hangjai teszik félelmetessé a sárga fényt. A barlang biztonságosabb.

A férfi megáll, szusszan egyet. Leveszi hátizsákját, egy almát kotor elő belőle, beleharap. Néhány száz méterre lehet a céltól, az állomástól. A kilátó nem robog, mint egy mozdony, de megállíthatatlan. Mindenen áttör, és mégis helyben marad. Idilli helyzet, amelyben az idill megszűnik. Ha felér. Fel fog érni. Mintha hangokat hallana. Füle már hozzászokott a csendhez, élessé vált. Itt most nincs főhajó, mellékhajó, négyezet, kereszthajó, apszis és átrium. Nincs fedett hely. Nem fél a bogaraktól, a kígyóktól sem. Talán a kullancsot kivéve. Ruhája zárt, nyakban is. Zseblámpájával ösztönösen rávilágít kézfejére. Egy tömzsi ormányosbogár tapad a bal középső ujjára. Néhányszor megrázza kézfejét, a bogarat már nem látja az ujján. Úgy érzi, hogy az erőtlensége megszűnik, folytathatja útját.

Kövér cseppekben esni kezd. Kapucniját fejére húzza, nem áll meg. Meg-megcsúszik, az ág, a gyökér ismét segít, tenyerén a bőr felszakad, vérzik, de nem látja, csak érzi. Nem törődik vele. Elkiáltja magát, ha-hó, ha-hó. Többször egymás után. Néma csend a válasz. Még visszhang sincs, állapítja meg. Háta meghajlik, lábai zsibbadnak, lélegzete elfúl. A létező egyetlen és nem változik, vélekedett valaki. Most ő az egyetlen, aki a kilátó felé tart a sötétben. Nem tájfutó, gyerekkorában az volt, éjszaka a Börzsönyben, a Mátrában és a Vértesben futott. Kezében térképet tartott, kereste a tájékozódási pontokat és jeleket. Rendre az elsők között volt. Ma nem, az utolsó lesz.

Ereje fogytán is tisztán gondolkozik. Amit keres, itt nem találhatja. Amit itt nem talál, az máshol sincs. Nem felfedező, előtte jártak itt és utána is jönni fognak. Fényt látott. A repülőgépeknek szól. Gyanútlanul néz a magasba. Sehol egy parabola antenna, mobilátemelő. Krúgatást hall, a V-alakot csak maga elé képzeli. Megérkezett. Szánni valóan és ostobán. A kilátó teraszán pihen, egy asztalnál ül, néha a mellvédhez megy. A távolba néz, és nincs távol. Betájolja az égtájakat, a Göncöl segít, meg az Esthajnalcsillag. Szögperceket nem mér, a tájfutásnál igen. Fölötte felhők rohannak, már nem esik. Ruhája átnedvesedett, kényelmetlenül érezi magát, szárítkoznia kell, különben megfagy reggelig. Arra néz, ahonnan felbukkan majd a nap. Néhány óra. A közeli tengerszemben megcsillant valami, nem tudni, hogy mi. Talán egy madár csőréből kiesett hal.

Minden égtáj felé fordulhat. Sasfészek. A föld felett. Ilyennek sohasem látta a világot. Közel a tenger, nem hallja, hogy zúg, csak kéklik a víz. Kezével megérinthetné. Az isten mocorog benne és egy madár. Fel akar szállni. Könnyedebb a lelke, repül. Ikarosz még meg sem született. Égtáj-érzés, csuklik közben és teste remeg. Meztelenül áll. Elérhetetlen és láthatatlan. Azt hiszi, hogy az. Magaslat, amit nem ér el víz. Látókő. Veszélyt látó hely. Átlát valahova, ahová tekint. Átnéz. Egy olyan lépcsőn áll, amelyik sehova sem vezet.

Nyitott templom, nincs teteje. Még nincs, majd lesz. A katedrális is kilátó. Szenthely. A főhajó az égbe tör. Aki a szabadban a sehova vezető lépcsőn áll, fülében még nem hallja a litániát, a nagymisét, és nem látja a virrasztók tekintetét, hátát. Nem tud még semmit az üvegről, de átlát a másik magaslatig, talán ott is áll valaki. Egy őrszem. Ott is van egy tekintet. Fürkészi a tájat, amit egyikük sem ismer. Nem tudják, mi az, hogy egész, a világot most teremtik. Ők az istenek. Kíváncsiak és szomjasak, akár az állatok, a folyóból isznak és a pocsolyákból.

A férfi megszűnik bármit is tudni. Az idő folyik, kimosta belőle a tudást és a nem tudást is. Névtelenné válik, senkivé, olyanná, aki sok ezer évvel ezelőtt itt állhatott, ezen a magaslaton, meztelen volt és gyönge. Nappal volt, talán már délután is. Elhatárolódott a világtól, miközben eggyé vált vele. Felismerte, hogy ott van, fenn és létezik, de alakja parányi, semmitmondó, elveszett test csupán, csak a benne mocorgó isten és madár a teljes, az egész. Mindkettő kikívánkozik belőle.

Nem tud jelet küldeni, majd csak holnap, a völgyből. Nincs mobilja. Szárazra törölte magát, tett néhány lépést a mellvéd felé, egyedül van, senki sem láthatja, rugózott egy kicsit a térdén, oldalában szúrást érzett, kinyújtott karját lengette, forgatta, vállban ropogtak a csontok és a porcogók. A hátizsákból előhalászott ruháját vette magára. Fél három. Nemsokára világosodni kezd. Pirkad. Kezében fényképezőgépet szorongat. Az Esthajnalcsillag halványodni kezd. Sokáig bámulja, mintha álomból ébredne.

Kapcsolódó anyagunk: „Igényességből nem engedünk…” (Beszélgetés Kölüs Lajossal)

A XXXVII. Szegedi Nyári Tárlat REÖK-palotában rendezett kiállítását színesítette a Művészetek Találko­zása – fest­mény­novella pályázat, az irodalmipályázat.hu oldal, a ti­sza­táj­online.hu kulturális online magazin, a Tisza­táj irodalmi folyóirat vala­mint a REÖK közös pályázata, melynek témáját a Tárlaton résztvevő kortárs művészek: Kántor Ág­nes, Henn László András, Lakatos Ervin és ef Zámbó István egy-egy inspiratív festménye adta. Első helyezett Boldog Zoltán lett A látogatók című alkotásával, máso­dik  Völgyi Lajos Késő, Szeged című novellája, míg a harmadik Somogyi Ferenc írása, Telefónia (Nő az utcán). A pályázaton szereplő legjobb alkotásokat folyamatosan közöljük oldalon, míg a három díjazott alkotás megjelent a Tiszatáj irodalmi folyóirat 2013. októberi számában is.