Berlin árnyai
JAN OLE GERSTER: OH BOY
Az Oh Boy az Y-generáció kikerülhetetlen közérzetfilmje; felszabadult, légies, könnyed fekete tragikomédia a mai fiatalok értelemkereséséről. Niko határozatlan, tétova figura. Berlinben él, napjait csellengéssel, kávézással, gondolkodással tölti – Soós Tamás kritikája […]
JAN OLE GERSTER: OH BOY
Az Oh Boy az Y-generáció kikerülhetetlen közérzetfilmje; felszabadult, légies, könnyed fekete tragikomédia a mai fiatalok értelemkereséséről.
Niko határozatlan, tétova figura. Berlinben él, napjait csellengéssel, kávézással, gondolkodással tölti. A jogi egyetemet félbehagyta, ahogy a capoeirát, a zongorázást, és mindent, amibe csak belefogott. Kávéháztól alternatív színháztermig, filmforgatástól golfpályáig tartó kószálása én- és értelemkeresés: mint minden huszonéves, a világba próbál beilleszkedni, a helyét keresi, de sehol sem találja. Nincs összhangban környezetével, egynapos odüsszeia-karikatúrája során egy nyamvadt kávét se tud elfogyasztani: vagy a pénze fogy el, vagy a kávégép romlik el, vagy nem szolgálnak fel neki feketét. Ráadásul a bankkártyáját is elnyeli az a rohadt ATM, a bürokratikus felülvizsgálati szerv pedig elveszi jogosítványát érzelmi instabilitásra hivatkozva. Újdonsült, magányos szomszédja a nyakába akaszkodik és rázúdítja szexuális problémáit. Tapad rá egy lány is, a gimiben még kicsúfolt, mostanra megszépült Julika, aki talán még mindig ápol valamilyen érzelmet Niko iránt.
Jan Ole Gerster debütfilmje szakadozott, epizodikusra szabott munka. Egy napot mesél el főhőse életéből, amit önmagukban is érvényes, komikus csattanókkal lezárt blokkokra bont. Gerster presszófekete humort fecskendez filmjébe, Niko félig keserű, félig humoros hányattatásait tragikomikus fénytörésbe vonja. Többnyire abból fakadnak a poénok, hogy Niko menthetetlenül teszetosza figura. Nem tud nemet mondani. Határozatlansága mintha generációs jellemvonás lenne. Nincs rákényszerítve az önálló életre, apja pénzéből él, és mivel kitűzött célja sincs, nem tud semmiért kiállni. Még önmagáért sem. Mikor Julikával társalog egy színházi előadás után, részegek kötnek beléjük. Az egykor dagiként egrecíroztatott Julika viszont nem enged Nikonak, aki beterelné a lányt az utcáról: visszafelesel, helyreteszi a kapatos bunkókat, akik persze Nikót fejelik le cserébe. Kesernyés fordulatai során az is kiviláglik, hogy az Oh Boy alkotói még a mellékalakokat is élettapasztalatból gyúrták, a megkeményedett, embertársait naiv mosolya mögött manipuláló Julikát, Niko befuccsolt színészi karrierjét ápolgató haverját, vagy a kocsmákat megtöltő, sztorizgató öregembereket.
Az egyik ilyen kocsmában lézengő öregúrról kiderül, hogy 60 év távollét után tért vissza Németországba, és ezek az utcák a nemzetiszocializmus lázában égő időkre emlékeztetik. A meséjét Nikóra tukmáló öreg őszintén, kertelés nélkül vázolja traumáit: a nácizmus felé hajló tömegbe való betagozódás kényszerét, a zsidó boltok megrongásálának, kifosztásának traumáját, amiből ő akkoriban semmit sem fogott fel. Csak az utcát nézte és a törmeléket, ahol majd nem tud biciklizni. Csapongó, de valóságból ollózott története éles kontrasztba feszül Nikóék haverjának készülő filmjével: a második világháborús náci tiszt és egy zsidó asszony szerelmét felmondó film szappanoperai fordulatokkal, melodrámai gesztusokkal operál. A filmjét fekete-fehérben forgató Gerster a hivatalos, mainstream történetek helyett a megélt élményanyagból táplálkozó, személyes sztorikra voksol. Amiknek persze nem kell feltétlenül okoskodóan alternatívnak, művészieskedőnek lenniük. Gerster a saját fontosságuktól felfújt alternatív színházaknak és rendezőknek is odabök egyet, Julikáék túlzottan elvont performanszának leheletfinom kifigurázásával – miközben a filmrendező minden művészfilmes áthallás ellenére is könnyed, légies, szerethető komédiát gyúr a komoly alapanyagból.
Az Oh Boyt mégis Tom Schilling alakítása teszi felejthetetlenné. Az ifjú színész Niko minden bizonytalanságát, sértettségét és nyegleségét felrajzolja a szélesvászonra. A hosszútávú figyelemre képtelen, örökké zavarodott és valamiféle megfoghatatlan sértettséget babusgató Nikóét, aki haragszik a világra, talán maga sem tudja, miért. Aki nem képes ellentmondani erős kezű apjának, akinek árnyékában folyamatos teljesítménykényszerben élt, és nem is tudott soha megfelelni neki. A szerencsétlen, ballépéseket halmozó Nikóét, aki naiv őszintesége miatt mégis kilóg ebből a nemtörődöm világból. Hiába jellemének puhasága, romlatlansága mégis szerethető főhőssé alakítja. A film ráadásul rengeteg kapaszkodót kínál ahhoz, hogy élvezetes legyen Niko kóválygása: a tovaúszó trombitaszólók tűzdelte kísérőzenéket, a fekete-fehér képi világ melankolikus atmoszféráját, vagy a graffitivel teleszórt Berlin deromantizált utcáinak otthonosság-érzetét. Az Oh Boy egyszerre idézi Cassavetes New York árnyai című elsőfilmjét és Woody Allen Manhattan-filmjeit: felszabadult fekete tragikomédia, a mai fiatalok emblematikus közérzetfilmje.
Soós Tamás
