Tiszatájonline | 2013. október 7.

Csepregi János: Szomszédok, ismerősök, idegenek

Furcsa dolgokat mesélt Peti, az unokatesóm a kiscicákról múltkor. Szerinte a kiscicák alig két hónaposak, amikor új gazdához kerülnek. Jönnek értük szomszédok, ismerősök, néha még idegenek is, kisdobozba rakják őket egyesével és már viszik is. Elutaznak azokban a papírdobozokban, amikből még ki se látni, hisz csak néhány lyuk van rajtuk, hogy levegőt kapjanak […]

Furcsa dolgokat mesélt Peti, az unokatesóm a kiscicákról múltkor. Szerinte a kiscicák alig két hónaposak, amikor új gazdához kerülnek. Jönnek értük szomszédok, ismerősök, néha még idegenek is, kisdobozba rakják őket egyesével és már viszik is. Elutaznak azokban a papírdobozokban, amikből még ki se látni, hisz csak néhány lyuk van rajtuk, hogy levegőt kapjanak. Mert, ha valaki nem kap levegőt, annak könnyen baja lehet. Szóval biciklikosárba vagy autók hátsó ülésére kerülnek, és már gurul is a bicikli, gördül ki az autó az udvarból. Nincs több bukfencezés meg kergetőzés az udvarban, közös alvás a nagy, fonott kosárban a konyhaasztal alatt, ahol összebújhattak addig a mamájukkal mind a heten. És bizony nincs már több dorombolás se a tenyerünkben. A kiscicák meg egyre csak távolodnak a mamájuktól, a papájuktól és talán a testvéreiktől is, sötét dobozokba zárva, nem is tudva, mi történik velük. Aztán már máshol játszanak, máshol kergetőznek, másoknak dorombolnak, el is felejtenek szépen bennünket, ahogy mi is őket.

Én nagyon szomorú lettem, ahogy beszélt. Szegény cicák talán még el sem tudnak búcsúzni. Még körül se tudnak nézni utoljára. De higgyem csak el, hogy így megy ez, erősködött Peti.

Én akkor szörnyen mérges lettem, meg is mondtam neki, hogy ez biztosan nem lehet! Mert ilyet nem szabad csinálni! Mert ilyet egyszerűen nem és kész! Mert ez gonoszság, aki ilyet tesz, azt én nem szeretem! Mert két hónap az szinte semmi. Annyi idő alatt még a tavaszból se lesz nyár, pedig a tavasz az mindig nagyon rövid. Akkor pedig a kiscicáknak hogy ne lenne nagyon kevés? Legyenek bármilyen bátrak meg okosak meg kíváncsiak. Nőjenek úgy, akár a bolondgomba, ahogy nagymama mondja nekem, amikor az ajtófélfára rajzolja filccel, hogy mennyit nőtt az unokák közül a legkisebbik. Mert mindig ez az első, miután megpuszil. Hát hogyan tehetné az én nagymamám meg az én nagyapám ezt a kiscicákkal? Hogyan lehetnének ilyen szívtelenek, amikor engem meg annyira szeretnek? Peti csak húzogatta a vállát. Láttam rajta, hogy erre még nem gondolt sose.

Én nem tudom, hogyan nőnek a bolondgombák. És nem is szeretnék úgy nőni, ahogy ők! Vagy bármi másban rájuk hasonlítani! Gombának lenni, pláne olyannak, ami még bolond is? Hát azt aztán nem! De mégsem haragszom nagymamára, mikor ezt mondja, mert tudom, hogy nem úgy érti. Hogy ő nem mondana rám rondát és nem gorombáskodna velem, nem akarna megbántani engem még véletlenül se! Még akkor se, ha rám kell szólnia, mert néha azért megesik, elismerem. Mert időnként rendetlen vagyok, néha nem hallgatok rá, sőt, elszaladok, mikor kérni szeretne valamit. Vagy úgy megyek át az úton, hogy előtte körül se nézek. Mégse hagyná, hogy dobozba tegyenek, pedig már hat leszek.

Aztán Peti azt mondta nekem, hogy butaságokat beszélek, és nem is értek én a világon semmit se! Mert egy akkora cica már tud vigyázni magára, addigra már tud mindent, amit kell. És nem történik semmi, ha új családja lesz! Sőt, hamar megszereti az új gazdáit, azokat, akikhez kerül, ha jól bánnak vele, szeretik, etetik, itatják, játszanak vele. De én már nem bírtam hallgatni tovább, rákiabáltam, hogy menjen a fenébe! Mert ő meg már rég iskolás, de mégsem jönnek el érte, hogy elvigyék otthonról, mert elég nagy már, hogy új családja legyen! De ha egyszer eljönnének, akkor az biztos, hogy nem így beszélne. Ha pápá lenne az anyukájának meg az apukájának meg a testvéreinek! Erre aztán semmit sem felelt.

Szombaton megint leutaztunk nagymamáékhoz vidékre. Míg nagypapa anyával és apával beszélgetett, Julcsi, a nővérem  meg kiment megnézni a kertet, nagymama büszkén méregetett mosolygós szemével. Ki is húztam magam, picit még lábujjhegyre is álltam az ajtófélfának dőlve, olyan jó látni olyankor, hogy mennyire örül neki, milyen vidáman neveti, hogy na, megint egy centi. Megértem, én is szeretem látni, ahogy a kiscicák nőnek. Szerettem volna megkérdezni, hogy a múltkor igazat mondott-e Peti, de nem mertem. Mi van, ha tényleg elajándékozzák a cicákat? Mi van, ha egyik nap még simogatás meg szeretgetés, utána meg jöhetnek dobozokkal a szomszédok, az ismerősök, sőt az idegenek is? De nem mertem.

Nagymama azt kérdezte, minden rendbe van? Nem értettem, mire gondol, mert lehet, hogy az egyik dolog rendben van, a másik meg nem. A ruháim összehajtogatva a szekrényben, de a LEGO-im, mondjuk, az ágy mögött hevernek. Be tudom kötni a cipőmet, de néha még a falra firkálok zsírkrétával, hiába tudom, hogy azt nem szabad. Szóval nem tudtam, hogy erre a kérdésre mit feleljek. Mit jelent az, hogy minden rendben? Nagymama sóhajtott, majd megsimogatta a fejem. Úgy értem otthon, apával, anyával, Julcsival meg veled? Jól érzed magad? Szeretnél kicsit beszélgetni velem?

És én szerettem volna nagyon. Arról, ami otthon van meg a kiscicákról, akiket messzire visznek, a mamájuktól, a papájuktól, a testvéreiktől. De nem tudtam, hogyan mondjam el mindezt. Aztán magához ölelt. Erősen. Olyan erősen, ahogy azt korábban el se tudtam képzelni. Olyan erősen, mint egy szuper robot, de azért úgy, hogy ne fájjon még véletlenül se. Aztán a fülembe súgta, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj. Én pedig tényleg szerettem volna, hogy úgy legyen.

Este otthon lefekvés után sok minden járt a fejemben. Azon gondolkodtam, mi lesz, ha értem is eljön valaki. Mert már elég nagy vagyok. Vagy nem elég jó. Vagy meguntak. Vagy egyszerűen többé már nem kellek. Visznek majd messze, ki tudja hova? Aztán sírni kezdtem, mostanában gyakran előfordul, pedig nem szeretem.

Tegnap, korán ébredtem. Belestem anyához a hálóba, még aludt. Úgy összekuporodott a takaró alatt, mint egy kisbaba. Régen soha nem feküdt így az ágyban. Bekukkantottam apához a nappaliba, még húzta a lóbőrt. Mindig azt mondja, annak van olyan fura hangja, de szerintem csak horkol, meg nincsenek is nálunk lovak, amiknek a bőrét húzni lehetne. Meg miért is csinálna bárki is egyáltalán ilyet? Benéztem Julcsi szobájába is, az egyik régi babájával aludta az igazak álmát az ágyában. Pedig hányszor mondta, hogy a babákhoz ő már túl nagy! Úgy odabújtam volna anyához, mert annyit sír mostanában. Úgy bemásztam volna apa mellé, mert gyakran olyan szomorú és annyira keveset beszél. És sokszor nincs itthon. Odafeküdtem volna még Julcsi mellé is, mert hiába undok és nyafka és árulkodós néha, máskor gyakran megnevettet. De végül inkább visszamentem a szobámba. Arra gondoltam, milyen rossz lenne, ha jönne valaki, egy szomszéd, egy ismerős, egy idegen, aki aztán magával vinne, ki tudja hova. Mi lenne akkor velem? Nem legóznánk és kirándulnánk többet apával, akivel a legjobb barátok vagyunk. Nem beszélgetnénk anyával, nem puszilna meg többet és nem korholna nevetve, ha ellopnék egy nyalintásnyit a krémből, mikor süteményt süt a vasárnapi ebédhez. Mi lenne, ha többet nem látnám a nővéremet? Aki gyakran olyan buta, de mégis szeretem. Ha nagyapához és nagymamához más menne vendégségbe, más magasságát rajzolnák filccel az ajtófélfára, engem meg elfelejtenének. Csak legyintenének, hogy elég nagy már ez a gyerek! Erős, ügyes, okos, mindent tud, amit tudnia kell, vigye csak, akinek kell!

Még aludt mindenki, amikor a telefonhoz lopóztam. Bár számolni még csak kicsit tudok, de a számokat már ismerem, ahogy néhány betűt is. Nagyapáék száma fel is van írva a készülékre, tudom, sokszor láttam már, apa vagy anya hogyan ütötte be. Nézetem a képet, néztem a telefont, nyomtam a gombokat. Onnan ide, onnan ide, egyesével, míg a végére nem értem. Aztán hallgatózni kezdtem. A telefon meg csengeni a fülembe. Csak csörgött, csak csörgött, a szívem pedig dobogott hevesen. Nagymama vette fel, ki az, kérdezte. Mondtam, hogy én vagyok. És azt is, hogy sokat gondolkodtam arról, amit kérdezett tőlem. Kincsem, annyira szeretlek, mondta rekedten, aztán kifújta az orrát. Én pedig bőgni kezdtem, mert úgy éreztem, nem hogy minden, de igazából semmi sincs rendben.

Azt akarom, hogy soha és senki ne menjen itthonról el. Hogy mindig apával és anyával és Julcsival és velük lehessek. Mert tudom, hogy mi lesz a kiscicákkal, hogy csak két hónapig maradnak a családjukkal, én pedig mindjárt hat leszek.

Nagymama pedig csak duruzsolt, csak duruzsolt, hogy nem lesz semmi baj, hogy ne féljek. Mert a cicák olyankor már tényleg nagyok, ők nem félnek. És nekik is jobb, ha olyan emberekhez kerülnek, akik nagyon szeretik őket. Nekem pedig nem kell félnem, hisz se apa, se anya, se nagymama, se nagypapa, senki a világ összes kincséért nem adna vagy hagyna el!

Olyan jól estek a szavai, csak azt nem tudtam, hogy akkor miért vagyok mégis szomorú, miért sír anya annyit, apa pedig miért beszél olyan keveset.

Nagymama, mondtam, én azt szeretném, hogy mindig együtt legyünk mind, tudom, drágám, súgta, remélem én is és reméld te is, ahogy anya meg apa meg Julcsi is, hogy minden rendben lesz.