Epizód egy vasgyűjtő életéből

Azt írtam néhány héttel ezelőtt a Köszönöm, jól című szlovák újdonsággal kapcsolatban, hogy nem készülnek ma már ilyen filmek. Nos készülnek, ez jól látható Danis Tanović Epizód egy vasgyűjtő életéből című új munkája alapján – az életes és friss mozi tehát létezik.

Az 1969-es születésű bosnyák Danis Tanović a tágan értelmezett kelet-közép-európai térség rendezői között egészen különleges pályát futott be. Munkássága kettős vonulatot mutat: nemzetközi projektek éppúgy fűződnek a nevéhez, mint helyiérdekű kamaradarabok – életműve ebből a szempontból rokonságban áll Krzysztof Kieślowskiéval azzal a különbséggel, hogy a lengyel mesternél – akiről megemlékezünk még a továbbiakban – a két típusú film időbeli egymásutániságban jelent meg, míg Tanović egyszerre mozog a két közegben; erre szolgál például új filmje, az Epizód….

Ha a 2001-es Senkiföldjét és Az igazság nyomában (2009) című művét tekintjük, akkor nemzetközi szereplőgárdát (az utóbbi film főszereplője például Colin Farrell) és stábot látunk, mindennek a hátterében pedig jelentős filmalapok és befolyásos producerek állnak. Az egyébként viszonylag egyöntetű és lelkes exjugoszláv kritika a Senkiföldjével kapcsolatban megjegyezte, hogy nehéz egyszerre sok urat szolgálni, és a rendezőnek a pályája kezdetén vigyáznia kell a csábító ajánlatokkal, mert a felkérések (sőt: megrendelések) sodrásában elveszítheti azt a nemzeti vagy regionális látószöget, ami egyébként az erőssége. Nem szűkkeblű nemzeti féligazságokról van szó, hiszen a Senkiföldje éppen ezek gyilkos mivoltáról beszél, hanem a terep ismeretéről és a nagyvilág közönsége előtti képviseletéről. Egy példa: a macedón Milcso Mancsevszki a pályája elején kivételesen erős filmet rendezett (Eső előtt, 1994), majd sokáig küzdött azzal, hogy immár világsztárként teremtse meg a fentiekben vázolt egyensúlyt. A Senkiföldje 2002-ben megkapta a legjobb nem-angol nyelvű filmért járó Oscart, ezzel rendezőjét felkapta a hírnév. Az igazság nyomában sok szempontból az első film nyomvonalát követi: mindkét történetben nemzetközi háborús válsághelyzetekről van szó. Tágas horizontjával a Pokol (2005) is ebbe a vonulatba tartozik, hiszen a Kieślowski forgatókönyvéből készült film afféle európai művészmozi.

Van azonban egy másik Danis Tanović is, akinek jugoszláv énjét a harsányabb Cirkusz Columbia (2010) és a rendkívül halkszavú Epizód egy vasgyűjtő életéből képviseli. A Cirkusz Columbia olyan cselekményvezetési eljárást alkalmaz, ami gyakran megjelenik a szerb vagy akár a szlovén filmben, ez pedig a gastarbeiterek hazatérése többnyire Németországból – a „sváboktól”, ahogy az összdélszláv köznyelvben mondják; lásd Emlékszel Dolly Bellre?, Puskaporos hordó, Sebek és társai. A Miki Manojlović által játszott nagyszájú valahai vendégmunkás alakja sajátos fénytörésbe helyezi mindazt, ami a jugoszláv tagköztársaságokban lejátszódott a délszláv háborútól a rendszerváltásig (vagy fordítva).

Az Epizódok… teljesen más stílust, módszert és hangnemet alkalmaz, ami meglepőnek tűnhet a rendező pályáján, de ilyenként rendkívül becsületes alkotói hozzáállást tükröz: tökéletesen eszköztelen dokumentarista játékfilmről van szó, amely eredeti helyszíneken játszódik, a szereplői kivétel nélkül natúrszereplők (gyaníthatóan mindenki a saját nevét viseli), a történet pedig ugyan bizonyos mértékben fikciós, de bizonyára megtörténhetne mindenkivel, aki a bosnyák valóság vesztesei közé tartozik – például a filmbeli Naziffal és családjával. A Berlinben a legjobb férfi alakítás díjával kitüntetett Nazif két olyan nagy döntést hoz a filmben, ami egyszerre mutatja az elnyomottak és megalázottak életvezetési kényszereit és azt, hogy ezek az emberek vereségeiktől sújtottan miként őrzik meg mégis az emberségüket: súlyosan beteg feleségét kölcsönbe kapott tb-kártyával viszi a kórházba, majd adósságai és váratlan kiadásai fedezeteként szétszedi öreg kocsiját. Ebben a négyszereplős mikrodrámában feltárul a fent tágabban vett régió minden rémes hazugsága. Történik mindez anélkül, hogy a film egy kockát is megmutatna a másik oldal, a győztesek világából. A történet tehát nem lép ki szereplőinek szűkös közegéből még akkor sem, amikor azok a nekik oly távolinak tűnő városba indulnak – ezzel a dramaturgiai fogással azt mutatja meg, hogy a társadalom végleg szétszakadt, a rétegei közötti szakadék immár áthidalhatatlan.

Szíjártó Imre

Boszniai-francia-szlovén film (2013). Rendezte és a forgatókönyvet írta: Danis Tanović. Operatőr: Erol Zubčevic. Producer: Amra Bakšić, Čedomir Kolar. Vágó: Timur Makarević.

Szereplők: Nazif Mujić (Nazif), Senada Alimanović (Senada), Šemsa Mujić (Šemsa), Sandra Mujić (Sandra).