Tiszatájonline | 2013. szeptember 30.

2013: Űrodüsszeia

ALFONSO CUARÓN: GRAVITÁCIÓ
A semmi ásítozik Emmanuel Lubezki operatőr képein. Cuarón és Lubezki filmtörténetet írnak a Gravitációban. Ha mást nem, a science fictionét. Az övék ugyanis a legautentikusabb, tökéletesre simított űrábrázolás. A Gravitáció szinte végig a világűr éjsetétjében, elzúgó meteorrajok árnyékában, darabjaira hulló űrhajók törmelékfelhőjében, a csillagtávból fotografált Föld háttérképe előtt játszódik […]

ALFONSO CUARÓN: GRAVITÁCIÓ

A határtalan űrben két alak lebeg. Kapálóznak, pörögnek, sodródnak a feneketlen űr mélye felé. De Matt Kowalski joviális, vicces figura. Meteorraj szaggatta szét űrhajójukat, ő mégis ironizál. Küldetésvezetőként próbál lelket önteni a kétségbeesett újoncba, Dr. Ryan Stone-ba. Ryan liheg, szorong, kétszeres sebességgel fogyasztja oxigénjét. Válla felett a Föld kékeszöld színárban fürdő képe villog, előtte a siket, néma, fagyos világűr.

A semmi ásítozik Emmanuel Lubezki operatőr képein. Cuarón és Lubezki filmtörténetet írnak a Gravitációban. Ha mást nem, a science fictionét. Az övék ugyanis a legautentikusabb, tökéletesre simított űrábrázolás. A Gravitáció szinte végig a világűr éjsetétjében, elzúgó meteorrajok árnyékában, darabjaira hulló űrhajók törmelékfelhőjében, a csillagtávból fotografált Föld háttérképe előtt játszódik. Hiába digitális az űrruhából kipislogó két színészen kívül minden a vásznon, a Gravitáció képi világa valóságosabb már nem is lehetne. S ez nem az Avatar meseszép hiperrealitása – ez az ember által elképzelt, rögrealista, kegyetlen űr. Embertelenül szép és emberien ijesztő ez a nesztelen aura, a tehetetlenül pörgő emberek mögé terebélyesedő, beláthatatlan tér. Lubezkiék sokperces hosszú beállításai a nézőt is kilövik az űrbe: a labirintusszerű bonyolultsággal rajzolt, lebegő kameramozgások a magatehetetlenül pattogó asztronauták kiszolgáltatottságát, az E/1 nézőpontot felvevő beállítások pedig az űrhajósok látképét érzékeltetik. Lubezkiék Az ember gyermekében a legautentikusabb háborús jelenetet komponálták meg a kamera megszakítatlan tekintete előtt lezajló, kiszámíthatatlan véletlenek által vezérelt gettólázadás során, s most ugyanezt a mutatványt ismétlik meg a világűrben. A vágástól eltekintő operatőr térülő-forduló kameramozgásai kikezdhetetlen realitásérzetet kölcsönöznek a műnek – pedig magát a cselekményt a hollywoodi túlélőthriller szabályai szerint szerkesztik.

Stone és Kowalski egyetlen célja, hogy visszajusson a Földre: hogy először elkapják egymást, elmenjenek a szomszédos űrállomásra, onnan pedig evakuáljanak a mentőhajóval. Közben elromlik, ami elromolhat, számítógépek, űrhajók és kommunikációs berendezések hibásodnak meg – vagyis mindaz hátráltatja őket, ami a sztenderd science fiction filmekben szokta az űrhajósokat. A különbség annyi, hogy a magára maradt, a kietlen űrnek kiszolgáltatott asztronauták általában egy űrbázison (Hold, Solaris) vagy egy űrhajón (Silent Running, Napfény) állomásoznak, a Gravitáció kozmonautái pedig többnyire kint, az űrben. A korábban elképzelhetetlen élményt a harmadik dimenzió és az IMAX-minőség maximális kiaknázása teszi teljessé. Cuarón emellé pattanásig feszített thrillersémát passzint, amit a rendező világképéből fakadó konfliktuskezelés tesz izgalmassá. Ahogy Az ember gyermekében, úgy a Gravitációban is egyfajta Murphy-szerűen cinikus történetbe ágyazza hőseit: a legváratlanabb pillanatokban elromló műszerek, a hirtelen, szokatlan módokon felbukkanó veszélyhelyzetek fekete humort csempésznek a filmbe. Erre csak rásegít a gyakran élcelődő, viccesen sztorizgató Kowalski karaktere, akit George Clooney a tőle megszokott sármos magabiztosággal játszik. De Cuarónéknak arra is jut ideje, hogy apró motívumokba – például a meteortépázta, kilyukadt űrhajóból kiúszó játékfigurába – fecskendezzék abszurd felé hajló humorérzéküket.

Kellenek is ezek a feszültséget megszakító, szórakoztató momentumok, mert amúgy a Gravitáció olyan plafonon tartott intenzivitással lövi az adrenalint, hogy arra még a thriller mesterei is csak jobb pillanataikban képesek. Köszönhetően annak, hogy a film végre pőrén, sallangmentesen valósítja meg azt a koncepciót, amire az űrfilmek eddig csak törekedtek: az ember harcát az embertelen világűrrel. Legközelebb talán a Napfény járt ahhoz, hogy vászonra fesse azt a transzcendens, mitikus küzdelmet, ami során az ember technikai arzenáljának segítsége ellenére is feleslegesen hadakozik a végtelennel. Danny Boyle filmje sem tudta végigvinni az ötletet, be kellett hoznia egy rejtélyes gyilkost, hogy végezzen hőseivel. A Gravitációnak viszont nincs szüksége emberzabáló alienekre: mivel a digitális technika már képes rá, ő csak kiveti karaktereit az űrbe, és hagyja, hogy szkafanderszakadtáig vívjanak a kozmosszal, hintázzanak egy kötélen a világűrben, kapaszkodjanak törött szárnyú űrhajókba és utazzanak tűzoltópalackok hajtóerejével.

Mégsem tökéletes mű a Gravitáció: végeredményben itt is az emberi faktor okozza a hibát. Ryan motivációja (feldolgozni a kislánya okozta traumát) és felületes jellemrajza ugyanis mindössze egyetlen, csupasz gondolatot sugall: élj és remélj. Cuarón azonban nem elégszik meg azzal, hogy Ryan grandiózus küzdelmének képeiben fogalmazza meg ezt, hanem monológokban is kimondatja a színészével, az erős közepeset alakító Sandra Bullockkal, majd Steven Price sokszor dagályos kísérőzenéjének köszönhetően még giccsbe is fordítja azt. Pedig könnyen dekódolható és félreérthetetlen szimbólumokban is kifejti mondanivalóját Cuarón, miszerint a Gravitáció egy (újjá)születés film, kezdve a magzatpózba gabalyodó Ryan kezdeti menekülésétől az anyaméh-űrkabinban való utazásán keresztül az első bizonytalan lépésekig, a taplraállásig. Vagyis Cuarón művének hatása hasonló, de gondolatisága, ambíciója mégis kisebb, mint a zsánerben etalonnak számító 2001: Űrodüsszeiáé. Az Avatart leszámítva csak Kubrick scifije kínált olyan képeket a műfajban, amelyek ilyen reveláció-erővel vághatták tüdőn nézőiket: akkor a TV-ben közvetített Holdra szállás előtt egy évvel az űrhajók elegáns suhanása vagy a kozmonauták súlytalan lebegése, most az asztronauták tehetetlen űrbeli sodródása, az űrben való létezés vagy épp a meteortámadás káosza nyújt újszerű élményt. S hiába a karakterábrázolás vagy a gondolatiság sekélyessége, ezt nem lehet túlhangsúlyozni. Hiszen manapság már olyan ritkán írnak filmtörténetet.

Soós Tamás