Az első magyar marslakó

WEÖRES-KONFERENCIA A PIM-BEN

Hét szekcióülésen kéttucatnyi előadó emlékezik Weöres Sándorra, boncolgat érdekes és kevésbé érdekes témákat, aztán a végén szerencsére megszólalt Parti Nagy és KAF is. A költő születésének századik évfordulóját a „tánc volnék, mely önmagát lejti” című kétnapos tudományos konferenciával ünnepelte a Petőfi Irodalmi Múzeum, az ELTE és a Károli Gáspár Egyetem Bölcsészkara.

Weöres Sándor költészete nehezen sorolható bármilyen vonulatba, a magyar illetve a huszadik századi irodalomba, különös, furcsa, mégis megkerülhetetlen életmű. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kétnapos rendezvény minden pillanata lebilincselően izgalmas, bár egy tudományos konferenciának nem feltétlenül a szórakoztatás a célja, na meg egyébként is hosszú is ez a két nap. Először a Petőfi Irodalmi Múzeum részéről E. Csorba Csilla mond köszöntőt, majd Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának dékánja, illetve Schein Gábor, az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docense szólal meg, utóbbi aztán rögtön elnökként is közreműködik az első szekcióban.

Ahol Kabdebó Lóránt beszél Weöres derűt igénylő elégikusságáról, iróniájáról, az univerzum és a létezés teljességének befogadásáról. Horváth Csaba jelzők nélküli költőnek nevezi, akit tekinthetünk az Esterházy-, Parti Nagy- vagy KAF-féle vonulat előfutárának, mégsem sorolhatjuk sem a pre-, sem a posztmodern kategóriába. Megemlíti még, hogy esetében a líra nem az én megalkotásának eszköze, hanem az átalakulásé, illetve a költészet nem mint filozófia, hanem mint nyelv jelenik meg. Az általános témákkal foglalkozó szekcióból egy kissé kilóg Kulcsár-Szabó Zoltán előadása, aki konkrét verset (Országút) elemez.

Említésre méltó még a szekcióülést követő vita, amelyben Horváth Csaba megemlíti, hogy a költészetnek az olvasó számára érhetetlen dimenziója legalább olyan fontos, mint a magyarázható része, pedig folyton azt magyarázzuk, mit akart mondani a költő. Ez a gondolat pedig részben ellentmond a konferencia törekvésének. Néha egészen elmélyült elemzéseket, tanulmányokat hallunk, amelyek változó mértékben ragadják meg a hallgatóság figyelmét. Szó van itt weöresi médiumokról, zeneiségről, időről és térről, még a tér kínosan részletes definíciója is elhangzik – némelyik előadás szinte merénylet a hallgatóság ellen.

Hogy legyen valami kézzel fogható is, Nagy L. János értekezik a költészetében fellelhető regionalitásról, meg arról, hogy Weöres gyermekkorának helyszínén, Csöngén sokat beszélgetett öregekkel és fiatalokkal, akiknek a vasi tájra jellemző nyelvjáráson túl mind-mind saját nyelvezete volt, és rengeteget tanult tőlük. A konferencia első napja az Országos Széchenyi Könyvtárban zárul, ahol Tolnai Ottó nyitja meg a költőről, illetve festőművész barátjáról, Illés Árpádról szóló, A teremtés dicsérte című kiállítást, amelyen Weöres-kéziratok, dedikált kötetetek, versek ihlette festmények láthatók.

A második nap programja érdekes előadással startol, Schein Gábor a Psyché című verses regény főszereplője, Lónyai Erzsébet kapcsán beszél a női, illetve a cigány identitásról. A fiktív női én korábban nem volt megszokott a magyar irodalomban, a cigányság ábrázolás, a cigány sztereotípiák viszont helyet kaptak, még ha nem is feltétlenül negatív formában: Aranynál és Vörösmartynál például érezhető a szimpátia. A 19. századi magyar irodalom a cigányságot nem feltétlenül a bűnözéssel azonosította, hanem a szabadsággal, a vándorlással, a civilizáció helyett a természethez való közelséggel, sőt valamiféle gyermekiséggel is.

Az egysoros költemények kapcsán Visy Beatrix olyan kérdéseket feszeget, hogy van-e minimuma a versnek, szétválasztható-e a konvencionális forma és a tartalom. Ezeknél a weöresi egysorosoknál eltűnik a versszak, a rím és a ritmus, csak a lecsupaszított, lekerekített verssor marad, sőt néha csak egy-egy összetett szó, de a végkövetkeztetés szerint a költő ezekkel a tulajdonképpeni aforizmákkal élettapasztalatot ad át, ellentétekre mutat rá, gondolkodik és gondolkodtat.

Szóba kerül még a további előadások során a magyar őstörténet ironikus kezelése, más népek mitológiájával való keverése, illetve a Bolond Istók kapcsán a garabonciás, a természetfeletti vihardémon és a mindenhova benéző, soha nem siető, folyton úton lévő és magát komolyan nem vevő vándordiák alakja. Az egyik prezentációban Molnár Eszter nyújt részletes irodalomtörténeti áttekintést ebben a témában. Elhangzik még néhány előadás a Weöres-művek színházi megjelenéséről, sőt igazi kuriózumként Dezső Csaba előadásában Weöresnek a szanszkrit irodalomból magyar nyelvűre fordított verseinek keletkezésébe is betekinthetünk.

A kétnapos programsorozat legizgalmasabb része Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos beszélgetése Horváth Csaba moderálásával. A két költő a Weöreshez valamilyen módon kötődő verseit olvassa fel, és természetesen az elődöt méltatja, mindezt olyan humorral, szellemességgel teszi, hogy a beszélgetés remekül ellensúlyozza az addig elhangzott előadások szakmaiságát, a részletekbe menő irodalomtörténeti nézőpont mellett egy általánosabb, szórakoztatóbb, ráadásul költőibb megközelítést is nyújt.

A Weöres Sándorhoz hasonlóan tanulmányai egy részét Pécsen végző Parti Nagy Lajos szerint az életmű beláthatatlan, ezért csak kiskanállal szabad fogyasztani. Bevallja, hogy Weöres-korszaka nem volt, sőt semmilyen más sem, leszámítva talán a József Attiláért való rajongást, amelyen Kovács András Ferenc szerint, mint jótékony kanyarón, előbb-utóbbi mindenki átesik. Parti Nagy egyébként Weöres arcai közül a bohócot kedveli a leginkább, KAF is a játékosságát emeli ki, de megemlékezik öntörvényűségéről is. Az a megállapítás pedig, hogy ő volt az első magyar marslakó, tökéletesen összefoglalja Weöres nehezen kategorizálható, magyarázható és utánozható költészetének esszenciáját.

Szarka Károly

[nggallery id=227]

(A szerző felvételei)