Ki játszik?

ADY/PETŐFI, RÉGI ZSINAGÓGA

Adyról és Petőfiről valószínűleg nem az jut eszébe elsőre a gimnazistának, hogy nagy költők, hanem, hogy lecke. Ennek enyhítésére találták fel anno a rendhagyó irodalom órákat, amelyeken annyi történt, hogy a meghívott helyi színész kicsit jobban olvasta fel a verseket, mint a magyartanár. Scherer Péter egészen mást gondol erről.

Az iskolai rendhagyó órák fogyasztható verziójának sorozata 2008-ban indult Magyarországon a „Klamm háborúja” című darab bemutatásával, amelyet Novák János rendezett és Scherer Péter játszott. A premiernek, s jónéhány későbbi előadásnak a Kolibri Pince adott otthont, ám a produkció igazi terepe nem a színház volt, hanem iskolai osztálytermek, amelyek aztán szerte az országban be is fogadták a monodrámát.

Amikor pár éve a Thealter Fesztivál Szegedre hozta a darabot (amely a tanár-diák viszony végsőkig fokozott feszültségét/felelősségét taglalja), Balog József sem a régi zsinagógában, hanem a szomszédos Vasvári Szakközépiskolában jelölte ki számára az adekvát játszóhelyet, ahol Scherer, Klamm tanár úrként a tanári asztal mögül nyomta vissza a padokban kuporgó nézőket lelkileg is a nebulói státuszba.

A Klassenzimmer-theater vagyis az osztályterem-színház Németországban született, műfaját tekintve kevercs, vagyis olyan eklektikus teremtmény, amelyben összefonódik a drámapedagógia az alternatív színházi eszközökkel, továbbá a spontán interakció a profin megírt és játszott, hagyományos teljesítménnyel. Mivel az előadások eleve iskolai helyszínekre és órarendi beillesztésre készülnek, kevesen játsszák, a színészek minimális kelléket használnak, a darabok többnyire rövidek, ám a tapssal nem érnek véget, mert utána az alkotókkal közös beszélgetés következik.

Scherer Péter a Klamm után átállt a rendezői oldalra és alkotótársaival létrehozta „A gyává”-t, amelyben a drogproblémát húsbavágóan testközelből szemlézte. Ez a téma általában hatástalan, ha középiskolásoknak beszélnek róla, Scherer azonban osztatlan sikert aratott, aminek titka nem csak a jó érzékkel összeválogatott irodalmi-, dokumentum-, valamint civil, sőt személyes szövegekből szőtt monológban rejtezett (dramaturg: Gyulai Eszter), de főleg és elsősorban Kovács Krisztián ütős játékában.

És nem mellékesen a helyszín hétköznapi prózaiságában, hiszen ebben az esetben a diákok számára nincs idegen és kelletlen szituáció, nem kell feszengve kiöltözötten színházba menni, nincs áthidalhatatlan távolság nézőtér és színpad között, a színész nem jelmezzel és sminkkel elfedett irrealitás, ellenben minden érintésközeli, így valóságos és ellenőrizhető. (Mondani sem kell, mindez csak első osztályú kivitelben működik, ami Schererék esetében garantált.)

A Thealter évek óta programon tartja a drámapedagógiát illetve az osztályterem-színházat, nem is hívhatta volna jobbkor a Scherer által rendezett „Ady/Petőfi”-t, mint tanévkezdéskor.

A játék színhelye, a régi zsinagóga ugyan nem osztályterem, ám most nagyon hasonlított rá, ugyanis – a tantermi viszonyokat megidézve – itt sem vált el egymástól a játszó- és a nézőtér: mindnyájan full fény alatt ültünk, a színpadrészt pedig olyan határozottan zárták el egy fekete függönnyel, mintha a tér negyedik fala lenne.  Csupán két eléhelyezett üres szék jelzett egy későbbi fókuszpontot.

Jóval későbbit, hiszen a két színész, Katona László és Kovács Krisztián a nézőtéren ülve várta a kezdést, s onnan hangzottak el az első mondatok. Később persze felálltak, jöttek-mentek, átgyalogoltak a színen, s időnként egymás mellé kerültek a két széken. Többnyire ők voltak Ady (Katona László) és Petőfi (Kovács Krisztián), de a szövegmontázs egyéb szereplői is, például az irodalom feleletét összekuszáló diák, az Adyt hajdan személyesen ismerő zilahi atyafi, a költő lelki állapotáról értekező pszichológus, s a kissé ütődöttnek ható irodalomtörténész.

Az „óra” nem versfelmondásból és nem biográfiai felsorolásból áll, a portrék mégis karakteresen felskiccelődnek. A tempó lendületes, a váltások szellemesek, és sokat lehet nevetni. Hogy min? Például Ady és Petőfi gyengeségein. Meg az Adyt és Petőfit ismerők/nem ismerők buzgó tévedésein. S közben alig-alig hangzanak el költemények, legfeljebb csak itt-ott verssorok. A próza igen változatos, hol szemtelen, hol emelkedett az összeszerkesztett szöveganyag, amelyből sok mindent megtudunk (főleg olyat, ami nincs a tankönyvekben), ugyanakkor semmi sem emlékeztet az érettségi tételre, mert a szent és sérthetetlen adatok mellett könnyedén elszlalomozunk.

S közben végig mindenki játszik, mert az alkotók lépten-nyomon, szó szerint vagy átvitt értelemben, de folyamatosan megszólítják a közönséget.

Mi ugyanígy, szó szerint vagy átvitt értelemben reagálunk, s ily módon Ady és Petőfi már nem is kötelezőnek tűnő tananyag.

Az Ady/Petőfi persze az iskolákban futja majd be a pályáját, s a legnagyobb sikere az lesz, ha a diákok számára is lehántja a költőkről a lecke iránt érzett ellenszenvet.

Ibos Éva

[nggallery id=221]

Fotó: Révész Róbert