Gömöri György: Dsida Jenő angolul

Dsida Jenőről (1907–1938) már halála után kevesebb mint két évtizeddel jelent meg tanulmány angolul, méghozzá ismerőse, az Amerikába kivándorolt Reményi József (1891–1956) tollából, aki a harmincas évek derekán Kolozsvárra is ellátogatott és ott találkozott Dsidával. Mivel Reményinek nem álltak rendelkezésére jó fordítások, az az angol-amerikai olvasók csak „becsületszóra” hihették el, hogy igazi, jó költővel állnak szemben. Ez a tanulmány egyébként a londoni Slavonic and East European Review 1956 évi folyamában a 249–255 oldalakon látott napvilágot, de hiába kerestem Reményi Hungarian Writers and Literature (New Jersey, 1964) c. Molnár Ágoston által szerkesztett tanulmánykötetében. Igaz, itt egy „Hungarian Literature 1925–1955” című nagy áttekintésben Reményi más erdélyi költők között Dsida költészetét is említi, de ez a róla írt egy sor túl kevés a figyelem-felkeltéshez.

Ami engem illet, már alapos erdélyi Dsida-kutatás után érkeztem Angliába a forradalom után, 1956 novemberének végén. Mivel azonnal kaptam kutató-ösztöndíjat Oxfordban, ahol egy második világháború utáni költői témán dolgoztam, egy időre elfeledkeztem kedves költőm más nyelvű népszerűsítéséről, csak évekkel később kezdtem közzétenni emigráns lapokban ismeretlen, vagy kevéssé ismert Dsida-verseket és még későbben támadt az az ambícióm, hogy más magyar költők között angolra fordítsam ezt a kitűnő, fiatalon meghalt erdélyi magyar költőt. Ez már akkor történt, amikor a cambridge-i egyetemen megismerkedtem Clive Wilmerrel, egy olyan született angol költővel, akinek az olasz kultúra iránti vonzalma és szinte tökéletes hallása lehetővé tette, hogy a nyelv ismerete nélkül, az én segítségemmel fordítson magyar verseket.

Először egy Radnóti-köteten kezdtünk dolgozni Wilmerrel, ami 1969-ben meg is jelent, Forced March címen. Ez a válogatás sikeresnek bizonyult, Artisjus-nívódíjat kapott, s a többi közt ez ösztönözött bennünket további magyar fordításokra. Nekivágtunk egy Petri-kötetnek, de közben más magyar költőket is fordítottunk, különös tekintettel egy olyan gyűjteményre, amit a kilencvenes évek elején kezdtünk el tervezni: a modern magyar líra egy 1900-as születési évszámmal kezdődő válogatására. Ebből lett a Colonnade of Teeth, egy Szabó Lőrinctől Ferencz Győzőig terjedő antológia, amiben a magyar születésű angol költő, George Szirtes társszerkesztője voltam. Egyik szerkesztési alapelvünk az volt, hogy nem földrajzi, hanem minőségi alapon közelítettük meg a magyar költészetet, s így antológiánkban a hazaiakon kívül nyugati és erdélyi költők is szerepeltek, az utóbbiak közül Dsida Jenőn kívül még Szilágyi Domokos, Markó Béla és az akkor még erdélyi Szőcs Géza.

Az antológia 1996-ban látott napvilágot, benne négy, Wilmerrel készített Dsida-fordításunkkal, amelyek a „Nagycsütörtök”, a „Tavalyi szerelem”, a „Vallomás” és „A sötétség verse” voltak.

Más szóval válogatásunkban nem annyira a fiatal, mint a már az érett Dsidát emeltük ki, őt akartuk így bemutatni az angol olvasónak. Ebbe a folyamatba beleillett az a rendkívüli tény is, hogy a kilencvenes években egy alkalommal a Times Literary Supplement, Anglia vezető angliai irodalmi lapja is közölte Dsida egyik versét a mi fordításunkban.

Mint irodalomtörténész, már a Colonnade of Teeth előtt is foglalkoztam Dsidával. A New Comparison c. folyóirat 1990-ben közzétette (9. számában) összehasonlító dolgozatomat Edgar Allan Poe „Annabel Lee” és Dsida Jenő „Szerenád Ilonkának” c. verséről. Ebben a tanulmányomban rámutattam, hogy Dsida, aki nagyon kevéssé tudott angolul, főleg Babits Mihály fordításain keresztül „fedezte fel” magának Poe-t. Mivel ezt a túlcsorduló zeneiségű, anapesztuszokban írt verset egyedül és lényegében rímtelenül fordítottam, Clive Wilmer csak egy-két helyen javított bele szövegembe, komolyabb átalakításra nem vállalkozott,  fordításom csak kevéssel lépte át a filológiai, „nyers” szöveg minőségét. Később ugyanezt a verset Joseph Leftwich rímelve ültette át angolra, így került bele a Makkai Ádám-féle. nagy magyar versantológiába.

Egyik legkedvesebb Dsida-versem a „Nagycsütörtök”, s azt hiszem, Clive-val készített fordításunk is jól sikerült, mert George Szirtes belevette The Lost Rider című kétnyelvű antológiába, amit a Corvina adott ki 1997-ben Budapesten. Szerepelt ez a fordítás Makkai Ádám In Quest of the Miracle Stag, The Poetry of Hungary c. antológia első és második kiadásában is, 1998-ban és 2000-ben. Ez a jelentős hazai támogatással, de Amerikában szerkesztett és kiadott antológia már hat Dsida-verset közölt, az említett „Nagycsütörtök” és a „Vallomás” mellett (mindkettőt a Wilmer-Gömöri fordításban) még négyet, úgymint a „Szerenád Ilonkának” Leftwich-fordításán kívül még két rövidebb verset („A költő feltámadása” és a „Mi lesz ebből?”: c. verseket, az előbbit Peter Zollman, az utóbbit a szerkesztő Makkai fordította), valamint „A sötétség versét” is a kanadai Watson Kirkconnel fordításában. Bár nem illik fordítónak saját művét dicsérni, ugyanezt a verset mi Wilmerrel sokkal jobban lefordítottuk, mint a jóindulatú, de fogyatékos magyar tudású és túl konzervatív Kirkconnel. Amikor ezt szóvá tettem Makkainak, ő kicsit zavarba jött és arra hivatkozott, hogy a magyar költészetet sokáig csak egymaga propagáló Kirkconneltől is kellett közölnie pár fordítást, még ha az nem is tett annyira jót Dsidának.

Mai angol nyelvű költők közül egyről biztosan tudjuk, hogy hatott rá Dsida Jenő. Az illető 1954-ben született, Dublinban élt, Dennis O’Driscoll-nak hívták, polgári foglalkozása vámhivatalnok volt. Ez az ír költő, O’ Driscoll más magyar költőket is ismert, így megjelenésekor hosszú és elismerő kritikát irt amár említett  The Colonnade of Teeth c. antológiáról. 1999-ben kiadott verseskötetében van egy „Station” c. verse, ami a „Nagycsütörtök” parafrázisa, a vidéki ír vasútállomási elhagyatottság drámai megjelenítése. Ezt a verset egyébként O’Driscoll fontosnak tartotta és beválogattta 2004-ben megjelent  Selected and New Poems kötetébe is.

Csak a filológiai teljesség kedvéért említem meg René Bonnerjea nevét. Ez a brit fordító pár éve kiadott Magyar verskoszorú. Új antológia (A Wreath of Hungarian Poems) címen egy kétnyelvű versantológiát (Budapest-London 2008).  Sajnálatos módon kötetének mintegy kétharmad része olvashatatlanul dilettáns költőket szerepeltet, bár vannak a gyűjteményben modern magyar költők is Ady Endrétől Dsida Jenőig. Bonnerjea tudott magyarul, de költői értékítéletei megbízhatatlanok és fordításai olyanok, amilyenek. Ebben az antológiában például hét rövid Dsida-verset szerepeltet, az elsőnek megadja dátumát is: 1923. Dsida ekkor 16 éves volt és ezt a versét, meg a többi itt közölt verset, még ha egyik-másik bele is került Dsida első kötetébe, a Leselkedő magányba, nyugodtan nevezhetjük „juveniliának”. Azt hiszem, joggal tehetjük fel a kérdést, egy jó költő korai, kevésbé sikerült műveit érdemes-e egyáltalán más nyelvre fordítani? Hiszen aki kézbe veszi ezt a siralmas „verskoszorút” akár azt is hiheti, Dsida épp olyan dilettáns verselő, mint a magyar költőként teljesen ismeretlen K. K. vagy X. Y.

Végül nemrégen két újabb Dsida-fordítást készítettünk Wilmerrel: a „Nocturne” és a „Búcsú az elítélttől” c. verseket ültettük át angolra. Ezek valószínűleg a Hungarian review-ban fognak hamarosan megjelenni rövid bevezetővel, régebbi Dsida-versfordításaink társaságában. Remélem, hogy egyszer még megpróbálhatjuk Dsidának olyan nagyszerű műveit is átültetni, mint a „Miért borultak le az angyalok Viola előtt?”, bár kétséges, hogy az eredeti mű rendkívüli báját és hangulatát közvetíteni tudjuk-e olyan angol olvasónak, akinek a Monostori út és Szent János kútja nem mond semmit. Ami engem illet, én még 1956 nyarán Dsida egykori barátnőjének társaságában ittam a Szent János kútjából.

London, 2013 áprilisában