Németh György: Homokháti tanyavilág

FOTÓKIÁLLÍTÁS-MEGNYITÓ

„Mindig a fényképész a hibás – írja Karinthy az Alakok c. gyűjteményében. A fényképész legyen kozmetikus: tüntesse el a ráncokat, a szem alól a szarkalábakat, legyen fogorvos: hozza helyre a hibás fogsorokat, legyen orvos: soványítsa meg a leghájasabb vállakat, legyen művész: hazudjon értelmet, szellemet a kifejezéstelen szemekbe.”

Pusztán járat bennünket a fotós. Oda visz, ahová magunktól soha el nem mennénk. Borzongva olvastuk annak idején Illyés Puszták népe című művét. A nagyon kommunista és nagyon népi író – ne féljünk így tudni – bármennyire is törekedett ezt a világot objektíven, a valósághoz hűen leírni, mégis teremtett vagy folytatott egyfajta pusztai romantikát, amely a tényekkel szemben állva dacol az elmúlással. Amikor még Illyés tanyán élt – egészen kisgyermek korában, aztán soha többet – akkor a tanyavilág még eleven nyüzsgés volt. A távoli szomszédok valahogy kalákában éltek és támaszkodtak egymásra. Létezett valami kulturális ritmus, melynek forrásai a természet mellett az uradalmi és vallási kötelezettségek voltak. Száz évvel később – a fotók tanúsága és a társadalomkutatás adatai szerint egyaránt –, ezek a források elapadtak, s a tanyavilág népe számára ütött a pusztulás végórája.

Itt-ott ugyanakkor még nyomokban felfedezhető egyfajta puszta-ideológia, amely az eltörölhetetlen magyar virtusról szól, s miszerint Rózsa Sándor és Toldi Miklós génállománya egy egész nemzet jövendője számára ígér garanciát. Az ugar azonban ugar marad, akkor is, ha fölötte jelszavak és zászlók lengenek. S akkor is, ha fontoskodó mentőcsomagokról szónokolnak percekre odalátogató öltönyös urak és hölgyek, akik visszaautózván a város felé, szegett zsebkendővel törlik le lakkcipőjükről a port.

Ideje van a mulatságnak, az élet ünneplésének és ideje a gyásznak. Pilinszky írja valahol, hogy a telet szereti a legjobban, mert akkor a fák valódi csontváza látható, s nem a levelek és virágok bódító és lényeget feledtető mutatványa. Németh György képein a tanyasiakat úgy láthatjuk, ahogyan vannak. Ahogyan már mindent elveszítettek, ahogyan várják a halált, ahogyan félelmetes elszántsággal és visszafoghatatlanul csúsznak ki a fényből és a fotóművész látószögéből. Ezért szükséges számára megörökíteni, hogy ami nem lenni kezd, mégis maradjon, örökre, legalább a mi időnk örökében. Ez művészet.

„Mert a fényképészek a múlt században valóban tragikomikus figurák voltak, félemberek, féltehetségek, akik nem ismerték képességük határát. – idézem ismét Karinthyt. – A mai fényképész a földön jár, alapos, sokoldalú tudással kell rendelkeznie, értenie kell a lélektanhoz, a képzőművészethez, a tech­nikához s mindezeket a tulajdonságokat össze kell fognia akkor, mikor a képet beállítja.”

A Karinthy által elősorolt sokféle felkészültségen túl, a tanyavilág ritmusába is bele kell tudni helyezkedni. Amit a városi, de még a falusi ember is sebtiben elvégez, átgondol, s már másutt van, azt a tanya embere az ökrösszekér sebességével teszi meg, amely többet áll, mint halad, s halad, mintha állna. Az itt látható képek ezt ritmust, ezt az időszámítást, talán nem túlzás azt mondani, ezt az időtlenséget jelenítik meg. E képek előtt hosszabban kell állni, mint általában. S lassabban is hatnak. A fekete-fehérek is mattak, a színesek is pasztellek, a kontúrok elmosódnak, rövid a lépés és hosszas az ücsörgés.

Aki ma tanyára megy, például fényképezni, annak kétszeresen is lassítani kell. Egyszer az autójával, egészen a motor kikapcsolásáig. S másodszor a saját emberi sebességét is városiból, falusiba, falusiból tanyasiba kell visszavennie. Amint Illyés is elcsodálkozott, amikor a tanyáról először faluba került, hogy ott utcák vannak és emberek sietnek, úgy a tanyavilág életrendszerét is el kell sajátítani. Csak így lehet hozzáférni az ott élőkhöz, akiknek saját életfelfogása, álomvilága, vallásrendszere és nyelve van. Ezt a világot közel hozni csak az tudja, aki így került közel ehhez a világhoz.

Hatnak ezek a képek a maguk látszólagos eszköztelenségével. Úgy mutatják meg a periférián élőket, hogy a centrumban nézelődők megláthatják bennük saját alapvonásaikat. A merengést, a hűséget, a magába roskadást, a nincs-et és a mégis van-t. Nagyon emberi képek, nagyon emberekről, nagyon nekünk. Ha nem a szakmám miatt, akkor a hitem miatt nem kerülhetem meg a kérdést: hol van az Isten. Mert ahol a pusztulás és magány az úr, ott kell az asztalra csapni, ott kell az öklöt az ég felé rázni és onnan kell visszaküldeni a Káinnak címzett mennybőli kérdést: hol van a testvéred, Ábel. A tanyákon az a kérdés: hol vagy Isten az ember mellől? Szerencsére nincsen válasz, és szerencsére a kérdés, kérdés marad. A megörökített múlandók az örök kérdés hírnökei maradnak: ki az ember és ki vagyok én.

 Szeged, Agóra 2013. 09. 06.

Máté-Tóth András

[nggallery id=218]