Szent és profán

ARCUS TEMPORUM ZENEI FESZTIVÁL

A jubileumi ünnepségek az európai kultúrában évezredek óta részei mindennapjainknak: eleinte jobbára vallási, majd a jelenhez közeledvén mind profánabb okokból jelöltek ki egy-egy kerek évfordulóhoz köthető alkalmat, amely az emberek egy csoportja számára – függően attól, kit, mit és miért ünnepeltek – lehetőséget teremtett a közös elmélyülésre, emlékezésre vagy csak egyszerűen a felszabadult mulatozásra. Manapság különösen közkedveltek a jubileumok, olyannyira, hogy nincs művészeti ág, amely még elképzelhető lenne nélkülük. Csak a zeneművészetre koncentrálva is jó néhány olyan trendet nevezhetünk meg e téren, amelyek egész kontinenseket átívelve mindenütt jelen vannak, s akár évekkel előre nagy mértékben befolyásolhatják a programkínálatot. Különbséget kell azonban tennünk az „elkerülhetetlen”, tehát a lokális és aktuális viszonyoktól függetlenül is biztosan megünneplésre kerülő évfordulók (ilyenek a nagy zeneszerzők születési és elhalálozási dátumaihoz kötődő programok) és az olyan események között, ahol valami (egy épület, egy intézmény vagy éppen: egy fesztivál) amiatt válik egy közösség számára maradandóvá és megbecsülésre-köszöntésre méltóvá, mert népszerűsége és jelentősége okán tekintélyes időn keresztül sikerül életben maradnia.

 Azt például már öt évvel ezelőtt is biztosan tudni lehetett, hogy idén a 200 éve született Wagner neve a megszokottnál is nagyobb sűrűséggel fog felbukkanni a koncert-kalendáriumokban. 2008-ban ugyanakkor semmiféle garancia nem volt arra vonatkozóan, hogy a Pannonhalmi Apátság büszkesége, a minden évben augusztus egyik utolsó hétvégéjén megrendezésre kerülő Arcus Temporum zenei fesztivál még 2013-ban is létezni fog. Amit már akkor is tudni lehetett, hogy (ha megéri) nem lesz vita a fesztivál megálmodói és látogatói között a tekintetben, hogy hazánk egyik legeredetibb (kortárs)zenei rendezvénye méltó és emlékezetes ünnepet érdemel majd tizedik születésnapján.

Ráadásul annak köszönhetően, hogy egy, már az első alkalommal megtalált és lényegében azóta is változatlan műsorstruktúrával operáló zenei esemányről van szó, azt sem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az elmúlt fesztiválok előtt az idei rendezvény akképpen tiszteleghet a legemlékezetesebben, ha mindegyikből megidéz valamit, tehát ha a valaha szerepelt összes kortárs és „klasszikus” komponistától megszólaltat valamit. A szombat esti ünnepi koncerten ez a „jóslat” be is teljesedett, a fesztivál főszervezői azonban nem akartak megragadni a múlt megidézésénél, és a lehetséges jövő felé is kinyitották a kapukat: a közönség nagy örömére minden korábban itt vendégeskedő kortárs mestert megkértek arra, hogy ajánljon egy általa figyelemreméltónak és izgalmasnak tartott kollégát az ifjabb generációból is. Ez a döntés nemcsak lényegesen színesebbé tette az idei programot, de a megújhodás egyik lehetséges irányát is felmutatta az Arcus Temporum életben tartói számára – jó lenne, ha az egyszeri remek ötlet akár tendenciává válna. S nem csak azért, mert Sergej Newski avagy éppen Klaus Lang kompozíciói közül a most elhangzottakon túl másokkal is örömest megismerkedne az érdeklődő, hanem azért is, mert a hallgató idén önkéntelenül is keresni kezdte, hogy például az imént megnevezettek művei miként referálnak ajánlóikéval, mennyiben és miben hasonlítanak példaképeikére. De ez a keresés óhatatlanul intenzívebb visszaemlékezésre is késztette azokat, akik visszajáró vendégei a fesztiválnak, és jó eséllyel a fülükben van még valami Beat Furrer, Helmut Oehring vagy Bent Sorensen művészetének alapvetéseiből.

Elmarasztalni a programfelelősöket legfeljebb azért lehet, mert e remek újítás ellenére nem voltak mindenben következetesek a megújult műsor tekintetében. Az összesen tizenöt ma is aktív művész alkotásaiból szemezgető kortárszenei blokk változatosságát és színbőségét ugyanis – jelen sorok írója szerint – Robert Schumann műfaji tekintetben kétségtelenül sokszínű, tartalmi-technikai gazdagságát illetően a korábban kiválasztott klasszikusokénál (pl. Bach, Beethoven, Sztravinszkij) azonban talán kevésbé univerzális (kamarazenei) életműve nem volt képes kellőképpen ellensúlyozni. Szó se róla, egy „átlagos” Arcus Temporum minden további nélkül elbírta volna, hogy az „időív” egyik oldalán kizárólag Schumann művei álljanak, de a jubileumi hétvége a klasszikusokból is nagyobb kínálatot igényelt volna. Akár úgy, ahogy sűrítve a szombati esti nagykoncerten zajlott: hogy koncertről koncertre lassanként az elmúlt kilenc év valamennyi múltbéli főhőse megelevenedik. Vagy éppen úgy, ahogy a kortárs zeneszerzőkkel kapcsolatban fentebb megírtuk: bátran meríteni a nagy mesterek ismert tanítványainak vagy patronáltjainak alkotásaiból és azokat tenni a fesztivál legifjabb vendégeinek szerzeményei mellé.

Egy szempontból azonban mégiscsak üdvös volt Schumannal a fesztivál egyéb koncertjeit a minden szempontból központi eseménynek ígérkező jubileumi koncerttől úgymond elhatárolni, hiszen utóbbi különleges státusát, egyszeriségét éppenséggel kiemelte, hogy a fesztivál eddigi klasszikusaival is rendhagyó módon bánt, és egy-egy mű erejéig mindegyikőjükről megemlékezett.

A pannonhalmi zenés hétvége szombat estéje valóban méltó módon foglalta össze mindazt, amit a korábbi fesztiválok együttesen jelentettek. A tavalyi koncertek után egy nappal felszentelt, egy profán zenei ünnep helyszíneként azonban csak most debütáló, újjávarázsolt bazilikát a muzsikusok minden korábbinál komplexebb formában vették birtokba – nemcsak azáltal, hogy a szólótól a kórusműig a legkülönbözőbb létszámot és hangszer-összeállítást igénylő darabokat szólaltattak meg, de azzal is, hogy ezt a templomtér öt különböző pontján tették. Ezzel nemcsak a zeneszámok közötti gyors átállásokat biztosították, de a tér különböző pontjain helyet foglaló közönség minden tagja számára is közelebb hozták a hangzóélményt. A mindösszesen tizenhét tételből álló koncertnek külön pikantériát adott továbbá az is, hogy az „időív” innenső oldalán elhelyezkedők közül három szerző (Kancheli, Sorensen és Oehring) is új, kimondottan a jubileum számára ajánlott művel kedveskedett Varga Mátyás főigazgatónak, segítőinek és persze a fesztivál mellett évről évre kitartó hallgatóságnak. A három remekbe szabott művet, amellett, hogy mindegyikük karakteresen képviselte a szerzőik által követett stílust, az eseményhez és a helyszínhez tökéletesen illeszkedő, szakrális hangvételük is rokonná tette. E hangvétellel a szombati koncerten nem az egyedit, hanem az általánost képviselték: címében, tartalmában vagy karakterében végső soron majd mindegyik mű igazodott a hely szelleméhez, s egyszerre csalogatta elő az ott ülőkből a meditatív elmélyülés és az emelkedettség érzését. Koncert volt ez, s nem szertartás, de mégis úgy tűnt, az egész műsor egy olyan rendhagyó helyszín előtt is tiszteleg, ahol ha csak néhány nap erejéig is, de eltűnnek az apátság és az őt körülölelő környezet között meglévő fizikai és szellemi határok, ahol a szakrális és világi, vagy a tradicionális és modern kategóriái egy rövid időre felcserélhetővé válnak. Kétségtelenül ebben rejlik az Arcus Temporum egyik ereje, s úgy tűnt, hogy Varga Mátyás (aki szerzetesként maga is itt él) és barátai (köztük a zeneszerzők) ezt igyekeztek ezen az estén kidomborítani.

A koncert önmagában sikeressé tette a tizedik pannonhalmi fesztivált, és a pozitív megítélésen a „reformok” nem teljesen következetes képviselete mellett az sem rontott, hogy a szolgáltatások terén ezúttal sem történt előrelépés, hogy a megszokottnál egyértelműen halványabb volt a színházi felhozatal, és hogy az utóbbi években sikerrel integrált, a régi zene valamelyik ikonikus alakjára koncentráló „plusz egy” koncert is elmaradt. Maradtak ugyanakkor a remek zenészek, köztük a lassanként állandó vendéggé avanzsált szlovák és osztrák különítmény, akik évről évre garantálják a minőséget, de egyúttal az állandóságot, és a kontinuitást is biztosítják a szervezők számára. Kérdés, hogy mi lesz a következő lépés – hogy az idén bevezetett újításokból marad-e valami az ünnep elmúltával, jövőre is. Talán nem vagyok egyedül azzal a reménnyel, hogy maradni fog; mert egy, a voksát a modern és tradicionális művészet mellett egy időben letevő rendezvény számára a hagyományok megőrzése mellett az innovatív módon történő továbblépés jelentheti a túlélés zálogát.

Ignácz Ádám