Potozky László: Nappá lett lámpafény

NOVELLÁK

Manapság mindenki ír. Facebook bejegyzést, blogot, esemest, slampoetry „költeményt” – ezek a menő, fastfood műfajok. Gyorsan születnek, hamar pusztulnak, mégis jóllakatják az internet-nemzedék szóra éhes gyermekeit.

De ki ír „szépirodalmat”?

Ki akarna, s merne ringbe szállni a halhatatlanokkal − fölöslegesen?

Mert hát ki olvas manapság olyan „szöveget”, amely (szándéka szerint) mást és többet jelent a leírtaknál?

NAPPÁ LETT LÁMPAFÉNY

Mi az ördög ez?

Potozky László huszonöt éves, értelmes, erős, jóvágású fiatalember. Nincs szüksége kétes értékű irodalmi babérokra ahhoz, hogy kiverekedjen magának egy férfinak való helyet az ég alatt. Mégis ír, novellákat − méghozzá bitang jól.

Tizenöt elbeszélést közöl az idei könyvhétre megjelent, második novellás kötetében. Ez már mindenképpen több, mint kamaszkori botlás, kékharisnya-kancák meghódítására szolgáló kísérlet, vagy forrófejű, bolond lázadás az ismeretlen ellen. Ha hinnék az efféle szavakban, azt mondanám, ez már sors. Mindenestre komoly, férfias elszánás, az évtizedekig húzódó öngyilkosság munkás vállfaja: szavakba költözni, az életteli káoszból a rendbe.

“Nehéz műfaj a novella: egy-két oldalon teljes világot ábrázolni, a bonyolult emberi viszonyokat tömören leírni, képszerűen és drámaian fogalmazni… A novella legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös a formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos… Legyen megjegyezhető a történet, mint egy-egy ppontos verssor, és toluljon fel az olvasó emlékeiből, ha kilátástalan helyzetbe kerül.”

Potozky novellái mindenben megfelelnek a Spiró György által fogalmazott, szigorú kívánalmaknak. Potozky László novelláinak van története, sűrű atmoszférája, csattanója, és mind – kivétel nélkül – a látszólagos káosz mögött húzódó, könyörtelen, fájdalmas, mégis gyönyörűséges rendről mesélnek. Potozky szerint ugyanis VAN rend, és nem csak a nyelvben (éljen a posztmodern!), hanem köröttünk, bennünk, mindenütt. Életünk mély, szenvedéses öröme (talán), hogy felismerjük, megismerjük, majd belesimuljunk, és méltóvá váljunk ehhez a rendhez. Nem okos, értelmes, célszerű rendről beszélek, melynek betartásáért jár majd a tizedesi krumplivirág, anyai dicséret, élettársunk hálás, köszönő ölelése.  Nem. Inkább Sziszüphosz rendje ez: csak-azértis vinni, vonszolni, görgetni fölfelé a követ, noha tudjuk, hogy erőfeszítésünknek nincs semmi, de semmi értelme.

Potozky messze kinő a kezdő tollforgatók tehetséges sorából. Mondhatnánk: majdnem minden sora északra tart, a Sarkcsillag fényénél fogalmaz. Novellái nem az írásról, hanem a megírtakról szólnak. Amit igazán kedvelek bennük, az mindig a kimondatlan, leíratlan, szóközökbe, csöndekbe kódolt közlés. A férfias mezbe burkolt, sóvárgó vigyázat. Igyekvés, alázat, kíváncsiság. Miként tudunk közelebb kerülni ahhoz, ami Kimondhatatlan. Ehhez persze igencsak pontosan, bizonyos szenvtelen, mégis érző kíméletlenséggel kell megfogalmazni mindazt, ami tapasztalatainkból leírható. Csakis az így láttatott kép mögül sejlik fel az a bizonyos láthatatlan másik.

Vegyük például a Hámozott fatörzsek című elbeszélést. Hat éppen hogy kamasz gyerek (Fonzi, Szabika, Einstein, Karbid, Hajó és a történetet mesélő ÉN) a világvégi kisváros peremvidékén naphosszat tekeregnek, fociznak, verekszenek, hogy „két háború közt kitöltsék az életüket”[1]. A városszéli kiserdő melletti lőtéren gyűjtik a katonák éleslövészeti gyakorlatain kilőtt töltények ólommagját, hogy aztán az erdőben egymást csúzlival hajkurászva maguk is „harcoljanak”. Akit háromszor eltalálnak, az kiáll.

A csapat legfiatalabb tagja, Fonzi, még nem esett át a tűzkeresztségen, először veszik be maguk közé a „nagyok”. Ugratják, „cikizik”, és amikor a textilgyár előtti sáncban csordogáló, furcsa színű folyadékba mártott ujjakkal harci vonalakat mázolnak az arcukra, Karbid segít az újonc Fonzinak, a homlokát is kidekorálja. „Ez igen, öcsém, ha így szembemész valakivel az erdőben, egész biztosan összefossa magát. Tényleg? Tényleg.”.

És megkezdődik a harc. Az elbeszélő Én csapata mellé szegődik a hadiszerencse, kettőt már kilőttek az ellenséges hármasból, egyedül az éretlen, ügyetlen kisköcsögöt nem sikerül becserkészniük. A kölyök csak két találatot kapott, és eltűnt a bozótban.

A harcosok már mind a tisztáson heverve, „élvezettel gyógyítgatták sebeiket”, de a „kis geci” még mindig nem került elő, pedig már az igazi katonák éleslövészeti gyakorlata is véget ért a távoli lőtéren. A srácok a keresésére indulnak.

„Az erdő szélén hevert, ott, ahol az eltévedt lövedékek csupaszra hámozták a fák törzsét. Távolról figyeltük a mellette guggoló katonákat, ketten voltak, az egyik a pulzust tapogatta. Váll-lapjából ítélve tiszt lehetett, a csalit takarásából láttuk, amint gyöngéden jobbra-balra forgatja Fonzi fejét. Ez meg mi? kérdezte, miután alaposan szemügyre vette a homlokát. A másik, a közlegény, egészen közel hajolt hozzá, összeszűkült szemmel vizsgálta a rajzot, aztán keserűen elmosolyodott, egy fasz, uram, semmi egyéb, csak egy fasz.”

Az elbeszélő nem teszi fel a kérdést, ki a felelős a gyerek haláláért. A katonák, amiért  nem kerítik be az éleslövészeti gyakorlóteret, a szülök, amiért nem törődnek azzal, hogy csemetéik merre csatangolnak, a haveri csapat, amiért nem hívták fel a kissrác figyelmét arra, hogy „az ősrégi géppisztolyok meglehetősen pontatlanok”, netán Karbid, aki egy hímtagot rajzolt a faszfej kiskölyök homlokára? A felelősség szó elő sem fordul a szövegben. Viszont van benne érzékletes, pontos leírás az út mentén ismeretlen rendeltetésű, semmibe szaladó csövekről, az összeomlást váró, megroggyant épületekről, elhagyott, kiürült gyárakról, az erdőszéli lőtér deszkacéltáblájáról, amely, ha megszívja magát nedvességgel, nehezen engedi el a fémet, vagy a köpésről, amely az egyre mélyülő sötétségbe tart…

Fasza, mondanám, ha lehetne ilyen vulgáriasan utalni a teremtőerőre.

Nem csak (írói) ereje van Potozkynak, van bátorsága is ahhoz, hogy a divatos semmitmondást elkerülje. Nem beszél unalmas rébuszokban, nem törekszik érdektelen stílbravúrra, egyszerűen és pontosan fogalmaz. Érthető prózát ír, vállalva a lebukás kockázatát. (Ha nem félnék attól, hogy megbélyegzem a szóval, azt mondanám: realista.) Látja és láttatja a világot, benne önmagát, s ami jóval több ennél: másokat. Nőket, férfiakat, fiúkat, mestert és tanítványt, hosszan haldokló barátot, végest és végtelent, elérhetőt és elérhetetlent.

„… hát milyen mennybolt az, amit már egy magasabb ház tetejérőlegészen közelinek érez az ember, akár a mozivásznat az első sorból, mert sehol az a magasztos távolság, amit egész élete során bemagyaráztak neki, és ha van annyira elvetemült, hogy felkapaszkodik a kéményre, nomeg kicsit nyurgább és hajlandó ágaskodni, továbbá elég kitartóan nyújtja a kezét, ujja hegyével talán egy egészen kicsikét, alig érezhetően, de még az Isten talpát is megcsiklandozhatja.” (Az ég szerelme)

Hát, csiklandik, üzeni az Isten.

De legyen elég az ajnárból. Kívánjunk a szerzőnek nehéz munkát, fájdalmas önfegyelmet, sikerei mellé komoly bukásokat, és olvassuk írásait olyan megengedő és befogadó, mégis szigorú szeretettel, ahogy szerzőnk beszél magáról és rólunk.

(Magvető Kiadó, 2013. 200 oldal, 2490 Ft)

Horváth Péter