Tiszatájonline | 2013. augusztus 21.

„annyira magával ragadott, hogy mindenről megfeledkeztem…”

INTERJÚ TATJÁNA VORONKINÁVAL
Az egyik kiadónál kaptam recenzióra a Tóték első kiadását, az első egyperceseket, a Nászutasok a légypapíront azzal, hogy, azt mondják, ez jó. Vittem magammal a dácsára, hogy majd beleolvasok. Az elektricskában elkezdtem olvasni […]

A Tiszatáj folyóirat 2013. augusztusi száma OROSZORSZÁGBÓL SZERETETTEL címmel összeállítást közöl a kortárs orosz irodalomból. Az alábbi interjút csak nálunk, a tiszatájonline.hu-n olvashatják.

 
 

INTERJÚ TATJÁNA VORONKINÁVAL, A MAGYAR IRODALOM OROSZ FORDÍTÓJÁVAL

– Hogyan kezdett el a magyar nyelvvel foglalkozni?

– Szlovák szakos voltam az egyetemen. De nem mondhatom, hogy véletlenül kerültem a magyar nyelv közelébe, mert ilyen véletlenségekben nem hiszek. Amikor az ember megtalálja az élete értelmét, olyankor nem is lehet véletlenről beszélni. Az egyetemen nagyon erős csoportunk volt, és amikor harmadévesek lettünk, szakdolgozatot kellett írnunk a szlovák nyelv történetéből. Ehhez sok forrás egy számunkra ismeretlen nyelven volt, mégpedig magyarul. És mivel kellett a szakdolgozatunkhoz, ezért négyen a csoportból jelentkeztünk nyelvi órákra. A tanárnőnk nagyon szigorú volt. Eleinte jól ment, csakhogy nagyon szerettünk volna minél hamarabb megtanulni, és ő is szerette volna siettetni a dolgot, ezért amikor két hétre kiestem influenza miatt, visszajőve már nem tudtam utolérni a többieket. Így négy hónap intenzív tanulás után ez abbamaradt.

Elvégeztük az egyetemet, és a szlovák nyelvtudásommal semmi munkát nem találtam. Végigjártam a moszkvai kiadókat, mert mégiscsak az irodalomhoz vonzódtam. És az egyik nagy moszkvai kiadóban a káderesek érdeklődtek, hogy én csak szlovákul tudok-e:

– És valami egzotikus nyelvet nem tud?

– Mi számít egzotikusnak?

– Albán, román, magyar…

Erre mondtam, hogy tanultam magyarul, csak nem tudok elég jól. Ők pedig azt válaszolták, hogy majd megtanulom, hiszen pár hónapig már foglalkoztam vele.

Ekkor megint elővettem, magánúton tanultam, keserves munkával. Felkerestem Szántó Évát, aki az egyetemen tanított, és aki nem mellesleg az ismert író, költő Hidas Antal és a József Attilához fűződő kapcsolata miatt elhíresült Szántó Judit lánya volt.

Végül nem mondhatom, hogy teljesen megtanultam volna, de a foglalkozásomhoz megfelelő szinten tudok, és ki tudom fejezni magamat, ha kell. Nem is ez zavar annyira, hanem ami igazán fáj, hogy így az életem végéhez érve sem tanultam meg a saját nyelvemet, az oroszt úgy, ahogyan kellett volna. Mert ha Németh Lászlót, Illyés Gyulát vagy Örkény Istvánt fordítok, akkor tudnom kell némethül, illyésül, örkényül. És ez csak akkor megy, ha megfelelőnek érzem az orosz tudásom. Most, amikor kezdenék konyítani a dolgokhoz, már késő. Hiába, rövid az élet.

Aztán fél évre Magyarországra kerültem. Akkor még létezett a vasfüggöny, s ha a magyarok nem lettek volna olyan konokok, nem lehetett volna kiutazni. Magyarországgal nagyon jó volt a kulturális kapcsolat, ugyanis nagyon jó fordítói gárda volt náluk, és annak érdekében, hogy ők Oroszországba jussanak, egy csereprogram keretében mi viszont Magyarországra utazhattunk. Tőlünk végül is csak ketten mentünk Budapestre.

Eleinte a legegyszerűbb dolgokat sem értettem, mert sokkállapotba kerültem. Otthon volt a kisgyermekem is. Úgyhogy nehéz volt. Aztán jobb lett.

Gyönyörű ország, gyönyörű a kultúrája, gyönyörű a nyelv. Megszerettem, és a mai napig tart ez a nagy szerelem.

– Hogyan kezdett el fordítással foglalkozni?

– Mindig is akartam fordítani. Akkoriban még nem tanították, nem léteztek erre szakosodott iskolák, ezért magam tanultam. Folyamatosan foglalkozom vele. Mai napig olvasom a híresen jó fordításokat, és abban ceruzával jelölöm, ami hasznos lehet. Ha egy műfordító magas szinten műveli az orosz nyelvet, sok mindent lehet belőle tanulni.

– Örkény Istvánnal hogyan történt az első találkozás?

– Véletlen? Nem véletlen. Az egyik kiadónál kaptam recenzióra pár könyvet egy főszerkesztőtől, aki Budapesten járt 1967-ben: a Tóték első kiadását, az első egyperceseket, a Nászutasok a légypapíront azzal, hogy, azt mondják, ez jó. Vittem magammal a dácsára, hogy majd beleolvasok. Az elektricskában elkezdtem olvasni, és annyira magával ragadott, hogy mindenről megfeledkeztem, és csak a végállomáson tértem magamhoz. Olyan volt, mint a villámcsapás. Hogy lehetne ez véletlen? El se tudom képzelni azt az esetet, hogy nem találkozom a műveivel, és úgy élem le az életemet vele párhuzamosan, hogy nem is tudok róla.

– A fordítások során ütközött-e nehézségekbe?

– Ha nem tudtam éppen, hogy egy szófordulat mit jelent, vagy mire utal, akkor megkérdeztem Örkénytől. Jól tudott oroszul, össze is hasonlította a két szöveget, és bár szerintem nem érdemeltem meg, de nagyon dicsérte a fordítást. Ezt az Egyperces levelekben is megjegyzi, amiből tavaly jelent meg néhány levél oroszul Örkény születésnapjának századik évfordulójára.

Viszont nem sikerült mindegyik egypercessel megbirkóznom. A novellák közül sincs éppen ezért mind lefordítva. Van, amit egyszerűen nem lehet oroszul visszaadni. Ilyen például a Csupa közhely is, amit Zsuzsának dedikált. Nem sikerült ezeket a közhelyeket olyan természetességgel visszaadni, mintha eredetileg is oroszul lettek volna írva. Mivelhogy az a jó fordítás, ami olyan, mintha eredetileg is a fordítás nyelvén íródott volna. Nem is fejeztem be, pedig többször is nekifogtam.

– Amikor Örkényt fordít, van olyan orosz szerző, akihez fordul, akinek amolyan örkényes a nyelvezete?

– Nincs. Kérdezték is tőlem pár évvel ezelőtt, hogy miért mindig Örkény? És azt hiszem, azóta megtaláltam a választ. Rájöttem, hogy ha én író lettem volna, akkor úgy szerettem volna írni, ahogyan ő. Szerintem sok közös vonásunk van, amikor például a világot nézem, akkor egyszerre van meg bennem nemcsak a humor, de a groteszk helyzetek árnyoldala is.

Gyakran előveszem a régi fordításaimat és olvasgatom, javítgatom őket. Mindig van mit javítani rajta. Ha véletlenül nem találok semmit, az gyanús, és megijedek, hogy a nyelvi ízlésem romlott meg. Persze ez nem csak Örkény esetében van így, hanem más fordításoknál is.

A régi klasszikusok közül sajnos nem sokat fordítottam, mert amikor a pályámat kezdtem, addigra a nagyok már le voltak fordítva. Például nagyon sajnálom, hogy Kosztolányi Dezsőt nem, vagy csak nagyon keveset tudtam fordítani. Vagy Mikszáth Kálmánt.

Az 50-es években igaz nagyon sokat fordítottak nálunk, de sajnos még nem volt kifejlett fordítói iskola, hanem a háborúból visszatért tolmácsok kezdtek neki a munkának. És nem is az volt az igazi probléma, hogy magyarul pár szót tudtak csak, hanem az, hogy oroszul se megfelelő szinten. És ez érződik a fordításokon.

– Hogyan viszonyul a mai magyar irodalomhoz?

– Nem az én kenyerem. Egyetlen egyszer fordítottam csak Esterházyt, azt is véletlenül, és mire megtudtam, hogy mit vállaltam el, már nem mondhattam vissza. Nagyon megszenvedtem.

Most már nem is keresek magamnak semmi újat, mert a még fennmaradt tartozásaimat szeretném törleszteni. Talán ebbe a csoportba tartozik, mint kivétel, Békés Pál. Ő a Csikágóról ismert, de az ifjúsági irodalomban is nagyot alkotott: A kétbalkezes varázsló, A Bölcs Hiánypótló. Úgy, hogy közben a meseregényei felnőtteknek írt mesék, mint minden bölcs és tehetséges író esetében, aki a gyerekeknek ír. A nyelve is bravúros és élvezetes, rengeteg nyelvi játékkal, úgyhogy nehezen is ment a fordítás, mivelhogy ezek gyakorlatilag lefordíthatatlanok. Így idős fejemmel kellett hasonlóan bravúros szófordulatokat keresnem arra, ami az eredeti szövegben olyan jól működött. Néha sikerül. Mikor még élt szegény, mondta is nekem, hogy meg van elégedve a megoldásaimmal. És az orosz olvasók visszajelzése is azt igazolja, hogy jó lett. Manapság az emberek már nem vesznek meg mindent, amit nekik felajánlanak. Rengeteg könyv van a piacon, és éppen ezért nagyon örültem neki, amikor hallottam, hogy a legnagyobb sikerrel terjesztik a könyveit. Mint ahogyan manapság Janikovszky Éva könyvei is népszerűek. Véleményem szerint ők tényleg a magyar irodalom büszkeségeihez tartoznak, és világszerte megállnák a helyüket. Most pedig hozzánk is eljutottak.

Janikovszky Évának is majd húsz éve ígérem, hogy fordítani fogom, de vagy a kiadónak nem volt pénze, vagy a szerzői jogokat nem tudta megvenni. Most már szerencsére úgy tűnik, hogy minden összejött, csak igazából éjjel-nappal kellene fordítanom, hogy elkészüljek vele.

A mai magyar irodalomhoz nem is nyúlok hozzá, mert nincs már rá időm. Nincs idő megismerni. Nem szoktam úgy dolgozni ugyanis, hogy csak úgy uk-muk-fuk nekilátok, aztán kész.

De van itt például egy lelkes fiatalember, Szergej Szavoszkin, aki buzgón kölcsönzi innen a Magyar Kulturális Intézet könyvtárából a könyveket, és megkért, hogy nézzek rá a fordítására. Ő most éppen Bodor Ádámmal foglalkozik. Egyébként pedig nincs kinek átadni a stafétabotot, de ez érthető is, hiszen ebből a szakmából nem lehet megélni.

– Nem csak klasszikus szépirodalmat, de populáris irodalmat is fordított, mint például Rejtő Jenőt.

– Igen, ő külön eset az életemben. Néhány évvel ezelőtt megkeresett egy kiadó, hogy saját pénzen kiadják Rejtő Jenő könyveit, és ehhez kerestek fordítót. Valamikor lefordítottam két-három könyvét, el is feledkeztem róluk, de ők rátaláltak, és mivel tetszett nekik, amit előzőleg készítettem, felkerestek. Egy fiatal nő, akinek saját kiadó vállalata volt, így üzleti szempontból nem volt mindegy, hogy mire megy a pénz, mondta, hogy mennyire élvezte, és milyen jókat nevetett Rejtő Jenő regényein, és ezért gondolta, hogy a többit is lefordíttatja. Pesten járt az egyik könyvvásáron és egy táskányi könyvvel tért haza, amit mind nekem hozott. Ott vártak rám a kiadó sarkában egy vadonatúj, divatos hátizsákban Rejtő Jenő összes művei, hogy válogassak belőle. Azóta, két éven belül, más munka mellett természetesen, tíz könyvet lefordítottam.

Ez az eset pár nap különbséggel megismétlődött. Egy másik kiadó szerkesztője a teljes Janikovszky Éva életművet hozta nekem fordításra. Nagyon félek azért attól, hogy ezek idő hiányában hátramaradnak.

– Akkor ezek szerint van igény ma a magyar irodalomra.

– Természetesen van, csak tájékozódni nehéz benne.

– És mi alapján tájékozódnak a kiadók? Milyen válogatási kritériumok vannak?

– Ma elsősorban az internet az, ami a válogatásban segít. Például ilyen szempontból érdekes Békés Pál esete is. 2010-ben, amikor meghalt, a tiszteletére írtam egy szöveget. Hívtak egy kiadótól, hogy munkát ajánlanak nekem, én pedig nem is kérdeztem, hogy mi lenne az, hiszen olyan ritkaságszámba megy, hogy a kiadótól keresik az embert. És hogy ne menjek üres kézzel, beraktam a táskámba A kétbalkezes varázslót, mondván, hogy ez mindenkinek tetszik. Aztán útközben eszembe jutott, hogy pár hónap múlva emlékestet szervezek a tiszteletére, ilyenkor pedig a közönségnek illik könyvet ajándékozni, és mivel kevés példányom maradt, mégsem ezt viszem ajándékba. Így ott lapult a táskámban, de nem szándékoztam odaadni. Amikor megérkeztem, legnagyobb megdöbbenésemre éppen Békés Pállal készültek nekem, akire egy német könyvtár online ajánlólistájában találtak rá. Kis híján leestem a székről, és kivettem a táskámból a könyvet, mondván, hogy én is hoztam nekik valamit. Ők is nagyot néztek. Mondtam már, hogy nem hiszek a véletlenekben. Azóta ettől a kiadótól olyan sokat foglalkoztatnak, hogy alig győzöm munkával.

– Visszatérve Örkényre, Ön szerint illeszkedik-e az orosz irodalmi hagyományhoz, vagy inkább mint egyfajta különlegesség képviseli a magyar abszurd irodalmat?

– Nem tűnik ki, de nem is illeszkedik bele teljesen. Egyfajta hiányt pótol, és ezáltal pontosan a számára fenntartott helyre illeszkedik. Elég jól ismerik nálunk. Tiszta Gogol, ha a motívumait nézzük. Módszereivel pedig pontosan megfelel a mának: egy író, aki mindennemű közönségesség és trágárság nélkül mutatja be a mai időket. Csak le kell nyelni. Néhány barátom, akik maguk is írogatnak, meglepő hasonlóságokat mutattak prózájukban Örkénnyel. S mint utóbb kiderült, nem véletlenül, ugyanis olvasták, és így tették magukévá ezt a stílust.

Kétségkívül az egypercesekkel alkotott nagyot, ezen kívül nálunk még a drámáit is számos helyen játsszák, sikerrel. Most indul majd országjáró turnéra egy színházi társulat a Tótékkal, az a színház, ahol már nyolc éve játsszák. Nem az egész előadást viszik, hogy ne kelljen kellékeket is cipelni, csak a kosztümöket. Akárhol voltunk eddig velük, jól fogadták. Mindig, amikor színházba megyek, a közönséget nézem. Ezt Örkénytől tanultam, mert abban is szerencsés vagyok, hogy tíz évig ismerhettük egymást. Nem mondhatom, hogy barátok lettünk volna, de szeretett engem. Amikor Pesten jártam, és találkoztunk, néha be kellett ugranunk a színházba egy negyedórára, hogy az előadás utolsó perceit, és elsősorban a közönség reakcióját nézzük, mielőtt még beültünk volna egy kávézóba.

– Kialakulhat-e diskurzus a két nép irodalma között, vagy csak egyéni egymásra hatásokról beszélhetünk?

– Természetesen van kölcsönös hatás az orosz és magyar irodalom között, mint ahogyan például a lengyel és a magyar között, és így tovább. Másképpen nem is lehet, egy földünk van, amelyen együtt élünk. Nemzeti irodalom helyett inkább egységes irodalomról beszélnék.

Az nem is érdekes, hogy csak saját magunknak teremtsünk valamit. Osztozni kell mindenben. Ez szerintem az értelme az egésznek. Akár egy személyről, akár egy országról, népről, nemzeti kultúráról legyen is szó, ez a lényeg. Hogy az úgynevezett nagy orosz irodalomnak nagyobb hatása van, mint a litván, vagy észt irodalomnak, az tény, ennek ellenére van olyan, hogy egyetlen egy mű olyan nagy hatással van az egész világra, hogy az ember már nem is gondol arra, honnan ered. Számomra természetesen nagy a magyar irodalom. Ez nem kérdés.

– Tavaly tavasszal jelent meg Örkény István születésnapjának 100. évfordulójára az Inosztrannaja Lityeraturában az író ún. egyperces leveleiből készült válogatás. Hogyan jött az ötlet, hogy éppen ez jelenjen meg az évfordulóra?

– Mondhatni természetesen jött: ez az a bizonyos pont a mondat végére. Örkény oroszul ugyanis először az Inosztrannaja Lityeraturában jelent meg az első egyperces novelláival. És az első levél, amit az írótól kaptam, erről a fordításról szólt. Ezzel kezdődött Örkény orosz pályája. Körülbelül hét, vagy még talán több levelet is kaptam tőle, és legalább a fele arról szólt, hogy megint milyen boldog, hogy megjelent egy újabb műve orosz fordításban. Emellett a szerkesztőségben nagyon szeretik, meg is látogatta őket Örkény, amikor Moszkvában járt.

Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, mikor készültem az évfordulóra, mert majdnem minden lényeges műve le van fordítva. Az volt az ötletem, hogy jelenjen meg tőle ismét fordítás ott, ahol az egész kezdődött, de nem tudtam, hogy mi. A szerkesztőségnek az az elve, hogy már megjelent művet nem publikálnak. Így jutottam el a levelekhez, ami még eddig kimaradt.

A levelei azért is érdekesek, mert ez mintegy hozzászólás a folyóiratban megjelent műveihez. Mindegyik műve orosz megjelenésekor levélben reagált. A többi pedig a magyarul megjelent Egyperces levelek kötetből került bele a válogatásba. Úgy igyekeztem összerakni őket, hogy egyrészt kronológiai sorrendet is kövessenek, másrészt viszont annak is élvezetes legyen olvasni őket, aki életében nem találkozott még ezzel az íróval. Hogy világos legyen a válogatásból, ki is volt ő, hogy tud írni, és volt is miről írnia. Sajnos már kiment a divatból ez a forma, a levelezés. A mai sms-ekből és e-mailekből kimarad az ember természete, a hangulat, amelyben íródott. Mindez pedig megvan a levelekben. Például az is tükröződik bennük, hogy kinek címezte a leveleket, mert például a Füst Milánnak írott levél egészen füst milános.

Noha ez a publikáció pont a mondat végére, mégsem lehet azt mondani, hogy vége lenne. Sosincs vége. Nemsokára például a krasznogorszki múzeummal együttműködve, újra megjelenik a Lágerek népe. Most ezen dolgozom, mert kicsit másképp fog kinézni, másképp lesz összeválogatva.

 Pál-Kovács Ramona