„…meg kell találni az arányokat…”

BESZÉLGETÉS HASENFRATZ-SZEGVÁRI JÚLIÁVAL

A 23-ik Thealter Fesztivál a kaposvári egyetemisták előadásával zárult július 27-én. A másodéves hallgatók A nap már lement című darabot adták elő Jeles András rendezésében. Ennek kapcsán beszélgettünk, az egyik szereplővel: Hasenfratz-Szegvári Júliával.

Az egyetemen eddig ritkán dolgoztatok előre megírt szöveggel. Mennyiben volt más számodra ez a munkamódszer?

Valóban ez a második alkalom, amikor kötött szöveggel dolgoztunk. Illetve harmadik. Először Palival (Szerk.: Kocsis Pál, osztályvezető) Csokonai Vitéz Mihály Dorottyáján, abból még nem készült előadás (igaz, azt mondta, addig nem ballaghatunk el, amíg nem lesz belőle). Azzal másképpen kezdtünk foglalkozni: részekre bontottuk, páros mozgás, etüdök készültek, zenét írtunk hozzá, illetve improvizációkból építkeztünk. Aztán Rusznyák Gáborral Rómeó és Júliát csináltunk, amiből jelenetfüzért mutattunk be. Andrással (Szerk.: Jeles András) azért volt más, mert ezt ő írta (valamikor 1991-ben), így valahogy másképp a sajátja. Sőt kétszer rendezte is már, és jó néhány év után vette elő újra. Amikor mi elkezdtünk vele dolgozni, akkor nem tudtuk, hogy mit fogunk csinálni, ő sem tudta; sok mindenbe beleszagolgattunk így, például a haikuk világába. Két hét volt, míg kerestük egymást – a rendező és a hallgatók. Aztán András behozta ezt a darabot, és felolvasta nekünk. Érdekes, hogy Vida Gáborral Nizsinszkij egyik koreográfiáját (Tavaszi áldozat) csináltuk az e félévi táncvizsgánkon… A szöveget már először is különböző klasszikus zenékre olvastuk fel. A zenével, zenére kellett beszélni: a zene hol megállít, hol elindít. Végül annyira letisztult, hogy csak a fiúk maradtak, kivéve Csabit (Szerk.: Kenderes Csaba), aki átkerült a lányokhoz, mint Gábor Miklós. Ez egy teljesen új dolog, hiszen nincs benne az András által megírt szövegkönyvben – ez a jelen. A lányok közül mindenki egyenrangú manöken, különböző karakterrel. Mi történik, ha egy manöken megszólal? Nekünk, lányoknak talán ez volt az egyik legizgalmasabb feladat, megtalálni a hangokat, mert nincs arra példa, hogy egy manöken megnyikkanjon. Rengeteget néztünk videókat; minden porcikájukat meg kellett figyelni: hogy mennek az egyes cipőkben, hogy áll kezük, válluk, az egész testük, és milyen az arcuk, ami nagyon domináns, különösen a szem. Ezeket kellett beépítenünk. Minden lánynál, akit megcsinálunk, másképp kell, hogy ez megtörténjen.

Ezek szerint vannak a manökenek között különbségek…

Persze. Nyolcan vagyunk lányok, és ha kimegyünk, mondjuk hétszer, akkor… ötvenhat különböző lányt lát az ember. Mint valami vízió. Három tér, három idő. Ráadásul a szövegeket, amiket mondunk, el kell idegeníteni. Amikor Kaposváron nyilvános főpróbánk volt, akkor szembesültünk azzal, milyen hatással van az emberekre az előadás – de akkor is csak a végén; mert kimegyünk párszor, hideg szemmel kinyögjük a mondatokat, és visszakacsázunk a színfalak mögé. Nincs kapcsolat, hidegvérűek vagyunk, nem fogadunk be, nem nézünk sehova, csak minket nézhetnek.

Máshogy kellett felkészülni rá, mint például a Rómeó és Júliára?

Igen, egészen. Mi segít egy-egy színésznek megfogni azt a szerepet, amit éppen játszik? Rá kell jönni, hogyan dolgozz, utakat jársz, és reméled, hogy megtalálod az egyensúlyt a személyiséged és a karakter között – meg kell találni az arányokat. Itt az a nehéz, hogy mondasz egy ilyet: „Úgy szeretnék megölni mindenkit” – és ezt úgy kell mondanod, hogy benne legyen az, hogy „igaz”, de közben ne is értsd, amit beszélsz, hiszen annyi manöken-eszed van, mint egy döglött hintalónak.

A próbafolyamat közben számodra mi volt a legérdekesebb, vagy a legnagyobb kihívás?

„Micsoda útjaim voltak nekem”, hogy meg tudjak formálni egy-egy manökent, megtaláljam a hangokat. Sokszor kezdtem újra és újra, mire elkezdtem érezni is, hogy az a baj, hogy nagyon direkt a mozgás, az irónia, amit beletettem. Ki kellett dolgozni, hogyan megy az a lány, mit csinál. Nem mindegy például, hogy milyen arányban viszed a kezed hátra. Végül már a tükörben néztem, hogy az arányok rendben legyenek.

Itt a Kritikus szekcióban Krisztik Csaba beszélt az arányokról, a fókuszról; és mondtam magamnak, hogy nem csak a táncban, a prózai színházban is van fókusz, és meg kell találni az arányokat, amik mindenkinél máshol vannak. Jó érzés rátalálni valamire, ami mégis más, mégsem egy manöken, hanem te is benne vagy és alakíthatod, miközben van egy biztos alap is. Ami még érdekes, hogy nem csak azok a szövegek mennek, amiket az András írt bele, hanem olyanok is, amiket már mi kerestünk. András nyitott volt az ötleteinkre, az új szövegekre, új ruhákra, új formációkra. Elmondok az előadásban körülbelül tizenöt mondatot, de olvastam róla kétszáz oldalt. Szerintem fontos, hogy legyen mögötte tudás. Nem is tudás. Inkább emlék.

Közel áll hozzád ez a darab?

Én ezt egy nagyon fontos problémának tartom. Megtagadjuk a természetet, a művészetet, magunkat. Az emberek annyira rávehetők olyan dolgokra, hogy azt mondják például, hogy nem volt holokauszt… Úgy gondolom, hogy ezt az előadást érdemes lenne elvinni például egyetemekre, hogy egy ponton elkapjuk őket. Ha először azért is jönnek be, hogy a lányok harisnyakötőben vannak, nem baj. Akkor is meg fogják hallani a szöveget.

Egész héten itt voltál, mi volt az, ami a legjobban megfogott a fesztiválon?

Próbáltam minden szakmai beszélgetésre elmenni, még akkor is, ha arra az előadásra, amiről a beszélgetés folyt, előző nap nem jutottam el. A Janus sr.-t nem láttam ugyan, de vezetőjük (Szerk.: Tölgyfa Gergely) lényeges témáról beszélt: miért fontos az, hogy a fiatalok valahogyan fel tudják dolgozni, amik velük történnek, amik foglalkoztatják őket, és miért jó erre a színjátszás.

A legmeghatározóbb személy ezen a fesztiválon számomra Horváth Csaba volt. Két előadását láttam, jártam a tréningjére, beszélgettünk az osztályáról – egyénenként foglalkozik mindenkivel, és segít nekik, hogy megtalálják az útjukat. Hatással lett rám a munkássága. Ő olyan „technikát” tanít, ami nem csak annak az embernek jó, aki ezzel foglalkozik, hanem mindenkinek. Az életben is szükség van arra, hogy tudjunk koncentrálni, figyelni, akár a munkánkra, egy szivárványra vagy egy telefonhívásra. 

Vagdalt Krisztina