A munkásosztály hőse a nagykapitalisták kedvence

KLAY HALL: REPCSIK

A Pixar helyét átvevő Disney az egykor úttörő szerepet vállaló animációs stúdió egyik legsikeresebb brandjéhez, a filmeket és játékokat fialó Verdák-szériához nyúlt, hogy újra eladja azt átfényezve és felújítva.

Nem rejtik már véka alá, nincs is értelme: évekig próbálták takargatni egy-két műremekkel, hogy nem történt változás attól, hogy a Disney felvásárolta a Pixart. Pedig ironikus módon egybecseng a két esemény, a Pixar bekebelezése és a stúdió első gyengébb filmje (Verdák) is 2006-ra esett. Persze akkor még mentették a menthetőt a kritikusok is, hiszen a posztmodern animációs filmek keresztapja, maga John Lasseter ült be a rendezői székbe, de Villám McQueen története nem csak egyszerű koppintás volt (a ’91-es Doc Hollywood mozié), de hiányzott belőle a kicsikért-nagyokért egyaránt dobogó Pixar-szív is. Hiába teremtettek ugyanis Lasseterék újfent önálló világot, ha azt csak sztereotípiákkal népesítették be: mind a nemzetiségeket képviselő, mind a férfi-női kocsik vastagon húzott klisékként gördültek be a filmbe, legyen szó az olaszul dörmögő Ferrari-rajongó autókról, az ún. „buddy movie”-k balfék-haverjának számító Matukáról, vagy épp a beképzelt, egoista, s a jellemfejlődés kötelezően unalmas útját bejáró Villám McQueenről. Humor ugyan akadt jószerivel – ami a magyar fordítóknak köszönhetően túladagolta a kocsi alkatrészekre utaló és azokból összetákolt favicceket –, ám a barátság és a közösség értékeit felismerő kicsi kocsi sportversenyzés körül forgó története elcsépelt volt – pláne, ha olyan Pixar-filmek szolgáltatják a mércét, mint a Toy Story, a Szörny Rt. vagy a WALL-E.

Ám a sokszáz milliós siker garantálta, hogy a Pixar – vagy a Disney – nem fogja behúzni a kéziféket, pláne, ha hozzávesszük, hogy a különböző járulékos termékek (játékautók) talán még hatékonyabban fosztották ki a szülők pénztárcáját, mint maga a mozifilm. A Verdák 2 menetrend szerint tette lejjebb a lécet: még több nemzeti sztereotípia, még velősebb tanulság a barátságról, és egy James Bond történetszál a fateroknak, hogy a második etapon már ne aludjanak el. Igaz, legalább az olajról szóló üzenete tetszetős volt a folytatásnak.

„A Verdák világa” – közli a felirat a Repcsik elején, aminek már főcíméből is kiderül: ugyan az alkotógárda átfedésben van a Verdákéval, ezt a filmet már egyedül a Disney gyártotta. A Mickey egeres stúdió nem árul zsákbamacskát, maga vallotta be, hogy fapados színvonalról van szó ezúttal, az eredetileg egyenesen DVD-re szánt filmet csak tavaly kormányozták át a mozik felé. A Repcsik egészét áthatja ez a felvállalt pofátlanság: a legszebb jelenet az, mikor a Repcsik Matukája (a főhős butuska, de kedves tragacs-haverja), Chug apró Rozsdás-figurákat, sípokat meg sapkákat gyárt, hogy azzal pénzt keressen – ezzel az önreflexív geggel csak az a baj, hogy a humor legalább olyan messzire kerülte, mint Korda Györgyöt, ezért nem lesz más, mint a stúdió marketingtechnikájának puszta illusztrációja. Mert miért is van szükség Rozsdásra, a permetezőgépre, és arra, hogy egy avítt történetsablonokból összefércelt történetben elinduljon a világkörüli repülőversenyen?

A kérdés persze költői, ám ettől még lenyűgöző, mennyire szürke film a Repcsik. Már a sztorit is a két Verdák-film motívumaiból és karaktereiből csavarozták össze. Ott lúzerkedik a főhős legjobb barátja, Chug (azaz Matuka), megvan az öreg mentor, aki felkészít a versenyre (itt Kapitány Riley, ott Hudson doki), újfent akad blikkfangos mondatokban, de tört „angolsággal” beszélő európai kocsi/repcsi (a Verdákban Luigiék, a Repcsikben a mexikói El Chupacabra), az ugyanolyan színű (zöld) antagonisták (most: Ripslinger), és persze a főjárműnek segítő lányok is. „Ami egyszer bevált, azon ne változtass” hollywoodi aranyszabályát követték az alkotók, így csak a tanulság lett eltérő: Rozsdás ugyanis alapvetően kedves-jófej permetezőgép, nem olyan pökhendi, beképzelt verda, mint McQueen volt, így jellemfejlődésre nincs szüksége. Az ő története „egy megható mese az esélytelenekről”, és ezt a Repcsik egyik szereplője jelenti ki így kereken: úgy látszik, ebben a filmben mindenki tisztában van azzal, mire is megy ki itt a játék. Hogy ez a játék merő képtelenség – egy permetezőgép, hiába repül ügyesen, akkor se veheti fel a versenyt az erre a célra épített repülőkkel (Villám McQueen legalább még versenyautó volt…) –, és az is egyre kínosabb a Verdák-univerzumban, hogy minden élőlényt mechanikus járművek helyettesítenek. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy ha még a Szabadság-szobor is egy zöld autó, akkor vajon ki építette fel az olyan emberi remekműveket, mint a Tádzs Mahal (amit Rozsdás az indiai lányrepcsivel sasol meg), és kik laknak azokban a New York-i felhőkarcolókban, amik ott feszítenek a Szabadság-autó mögött?

Ám az univerzum kidolgozása helyett Lasseterék megint az üzenet átadásán gürcöltek inkább, a Repcsik majd’ minden jelenetén érződik, hogy valami fontosat akar mondani a lurkóknak. Dicséretes például, hogy míg újfent az amerikai versenyszellem közegébe ágyazzák meséjüket, az alkotók arra koncentráltak, hogy ne hangsúlyozzák túl az amerikai kultúrában különösen lényeges versengés szerepét. A Repcsikben fontosabb a barátság, ám ezt úgy jelzik, hogy Rozsdás többször is segít vetélytársainak, akiket ez olyannyira lekötelez, hogy utána minden erejükkel azon iparkodnak, hogy Rozsdás nyerje meg a sajnos nem túl flúgos futamot. Életszerűtlen, kidolgozatlan írói munka a Repcsik, ami ráadásul a munkásosztály hősének kiáltja ki a nagykapitalista Disney-nek dollármilliókat fialó Rozsdást, mintha az „alacsony származás” ma is dicsérendő eszménnyé lépne elő – ha már idáig eljutottak Lasseterék, csak azt sajnálhatjuk, hogy nem Bruce Springsteennel íratták a film betétdalát, hogy legalább némi nívó is szivárogjon be valahol a filmbe.

A látványvilág mindenesetre korrekt, bár ugyanaz, mint a Verdák 1-2-ben; a 3D-s repülések kidolgozottak és lenyűgözőek, szóval a Disney eljutott oda 2013-ba, hogy aktuális filmje van olyan jó, mint egy repülésszimulátor. Az egész mű úgyis csak egy nagy szimuláció, azért, hogy Chug eladhassa végül azokat a kis Rozsdás-kabalákat. Ezt pedig a kiskorú nézőközönség is észreveszi: a délelőtti gyerekvetítésen egy-két felnőtteknek szánt viccet leszámítva egyáltalán nem csattant fel nevetés. A legmegdöbbentőbb nem is a leplezetlen lehúzás vagy az ambíció tökéletes hiánya: hanem az, hogy a Disney elkészítette az első tökéletesen humormentes Pixar-filmet.

Soós Tamás