MICHAEL BAY: PAIN & GAIN
Az emberek helyett a robotokat, gondolatok helyett a robbantásokat kedvelő Michael Bay meglepőt húzott: legújabb műve az amerikai álom szarkasztikus vádirata, amelyben három túlgyúrt testépítőt von kín-, poén- és edzőpadra.
Hogy a kokó és a szteroidok mellé az amerikai álom ópiumát is felszippantó miami bodybuilder-trió eszehagyott története bizony nagyvászonra kívánkozik, az nem is kérdés – csak az a helyzet, hogy jobban állna mondjuk Quentin Tarantino vagy a Coen-testvérek mélyiróniával színezett vásznán. A sors viszont úgy hozta, hogy a legnagyobb hollywoodi robotszakértőként ismert Michael Bay (Transformers-trilógia) olvasta a Miami New Times-ban azt a cikksorozatot, ami bemutatta a Sun Gym edzőterem súlyzói és emelőrudai köré csoportosuló pitiáner bűnözők fargo-i történetét. A filmverzióban két, a szegénységével (Danny Lugo) és impotenciájával (Adrian Doorbal) elégedetlen testépítő lát neki egy ex-drogos Jézus-freak segítségével, hogy elrabolják a személyi edzőként dolgozó Lugo egyik nagyszájú és nagypénzű ügyfelét, Victor Kershaw-t, és rákényszerítsék a megkínzott foglyot arra, adja át nekik egész vagyonát és értékes tulajdonait. A hatóságátveréses emberrablás viszont nem megy olyan könnyen, mint a szteroidcsapatás, lévén antihőseinket bumfordi idiótáknak minősíti a film, akik a fitneszedzés ét- és napirendjénél csupán Johnny Wu self-help tanfolyamának közhelyeit veszik komolyabban. Bay szerint a felszínes amerikai álom sekélyesre gyúrt áldozatai Lugóék, akiknek gondolkodásmódját megmételyezte a kemény munka ethoszára és annak jutalmaképpen beígért sikerre építő amerikai utópia. Ha valaki tesz érte, az eléri célját – véli Lugo, aki logikusan jut el a végkövetkeztetésre, hogy akkor a kövér emberek lusták, tisztátalanok és nem is hazafiak, mert nem tesznek meg mindent azért, hogy testükkel együtt az Egyesült Államokat is jobb hellyé tegyék.
Egy paródiának persze nem is kell mélyebbre fúrni a néplélek torzulásaiban, s a Pain & Gain néha meglepően vicces ahhoz képest, hogy a filmkészítés színvonalát eddig szántszándékkal Megan Fox fitos feneke alatt tartó Bay hozta tető alá a projektet. Különösen a színészi alakítások osztogatják a humor bonbonokat, elsősorban Dwayne „The Rock” Johnsoné, aki elefántbőr-vastag izomkötegeihez mérhető naivitással adja a kokain fehér mennyországa után Jézuséra is rátaláló egykori elítéltet. A fogkrémreklám-mosolya alatt mérhetetlen intoleranciát rejtegető, narcisztikus Danny Lugo szerepe pedig egyenesen Mark Wahlbergért kiáltott, aki Az informátor! Matt Damonát idézi az önmagát is becsapó ideológiájával és patrióta gondolkodásmódjával. A harmadik rabló, Doorbal figurája viszont már inkább azt példázza, hol esik vissza az a mérhetetlen nagy súly a filmre, amit szórakoztatónak szánt Amerika-paródiájával és okosnak gondolt álom-kritikájával Michael Bay magára vett.
Mert nem is az a baj, hogy igazából sokkal, de sokkal kevesebb az egyértelmű vicc ebben az akciókomédiában, mint azt egy vígjátéktól elvárnánk: hanem az, hogy mi jelenti Michael Bay számára a viccet. Ahogy azt a tesztonteron-bűzű robotfilmek főpilótájától elvárhatjuk: impotencia, homofóbia és szőke sztriptíztáncosnők. A teljesítőképesség kudarcától való félelem áthatja Lugóék életét, de Bayék ezt a vonalat nem a film alapanyagául szolgáló cikksorozatból merítik, hanem maguk költik hozzá: Doorbalnak csak a filmben ad a túlzott szteroidhasználatból nyert impotenciája motivációt a rabláshoz, Doyle-hoz is csak a fikciós átiratban közeledik homoszexuálisan egy öreg pap, és az elrabolt Victor raktárhelységéből is csak az alkotók fantáziája kreált méretes műpénisz-tárhelyet. A Danny Lugo által beszervezett, a Micsoda nőért rajongó román szépségkirálynő, Sorina példázza, hol is siklik félre a Pain & Gain. A kivételesen a valóságból átemelt, két műsarkon járó szőkenő-klisé egyszerre testesíti meg a nyugati szépségkultúrát és annak ízlésficamát, de azzal, hogy Bayék ezt a figurát változtatás nélkül átemelték a filmjükbe, csak egy újabb sztereotípiával bővítették a karakterkészletet: ami a valóságban még tragikomikus lehetett, az a vásznon csak gyenge viccként csattant. Hasonlóan redukálták az írók a többi miami gyúróembert is egy-egy könnyen megragadható klisére: a valóságban agyafúrt csalásokat nagy számban kivitelező Lugót amerikai álom és fitneszmániás törtetőre, Doorballt impotens afro-amerikaira, Doyle-t pedig kokós keresztényre. Minderre azért volt szükség, hogy Bayék kis péniszű fekete emberekről vagy zsidókkal barátkozó keresztényekről gyárthassanak vicceket, vagyis hogy a homofób humor mellett a politikailag inkorrekt poénkodás se maradjon el. Victor argentin születési helyét például kolumbiaira cserélik (sztereotípia: megvan!), és utálatos, zsugori zsidót faragnak belőle, aki hiába áldozatfigura, mégsem tud vele senki szimpatizálni, mert sóher, bunkó és fölényeskedő még a rendőrséggel szemben is. A testépítő-triót eleinte ügyesen karikírozó Pain & Gain így mintha többször is azonosulna főszereplői világlátásával, és nem helyezné idézőjelbe vagy gúnyos keretbe a történéseit.
Nincs ez másképp a Michael Bay korábbi filmjeiből átemelt képalkotási esztétikával sem: a műben több a lassítás, mint az M7-es sebességmérőjénél, Lugóék például Victor meggyilkolása után úgy sétálnak el a bűntett helyszínéről, hogy belassítva látjuk, ahogy ripityára törik és fellángol az autó a háttérben – vagyis ahogy bármelyik világmentő szuperhérosz teszi azt Hollywoodban. Néha ugyan felcsillan egy-egy gondolat, ami komolyabb irányba tolhatná el a filmet – mint amikor a gazdagok világába beilleszkedni vágyó Danny megjegyzi: „Végre olyannak láttak az emberek, mint én magamat, és ez megfizethetetlen” –, ám Bay végül nem tragi-, hanem akciókomédiát gyúr az alapanyagból, és ezért kimasszíroz belőle mindennemű mélyebb tartalmat. A második félidőre ebből pedig mindössze az akció marad, a drabális konspirátorok elvesztik a humorérzéküket, mikor bajba kerülnek és egy második gazdag embert is el akarnak rabolni. Gúny híján a finálé mezei akciófilmmé degradálódik – s jól jellemzi a paródia és a komolyan vett akciómozi határait elmosó Pain & Gaint, hogy a játékidő során összesen hat szereplőnek is narrációt ad a szájába, ezáltal szinte mindegyik fontosabb karakter fejébe beléptetve a nézőt, aki lehet, hogy elámul az emberi hülyeség határtalanságától, viszont cserébe egységes helyett inkább kétséges hangvételű mozit kap.
Bay filmje akár az emberi kisszerűséget shakespeare-i fénytörésbe vonó, rossz útra sodródott karaktereivel ironikusan szimpatizáló Fargo, akár a white trash család anyagyilkosságán keresztül az emberi aljasság határtalanságával sokkoló Gyilkos Joe testvérdarabja is lehetne, ám hiányzik belőle a Coen-fivérek emberismerete és csontig hatoló iróniája, valamint a szenzációhajhász eszközöket a gondolatai kifejtésének szolgálatába állító William Friedkin polgárpukkasztó merészsége. A Pain & Gain ezzel együtt is Michael Bay legjobb filmje, amely nyomokban szórakoztató szereket is tartalmaz, de végeredményben se a felszínen, se alatta nem különbözik túl sokban a korábbi Bay-filmektől, vagy azoktól a karakterektől, akiket karikíroz.
Soós Tamás
