Tiszatájonline | 2013. szeptember 4.

Vladimir Stojnić versei

szentpétervár jobban hasonlít
rómára, velencére, párizsra, amszterdamra
mint amennyire ezek a városok
hasonlítanak önmagukra.

vagyis, szentpétervár
semmire nem hasonlít.
[…]

a 12-es sz. fotó

A párizsi önkormányzat kulturális bizottsága

pályázatot írt ki Városom legszebb fotója címmel.

Kevés pályamű érkezett be. A nyertes

munka a Diadalkaput ábrázolja, ferde nézetből,

mint ahogy a Monceau park felől látható.

A kapu alatt, a talapzatnál, gyalogosok oszlopa

halad át. Döntését a zsűri a monumentális

épületekben megtestesülő gazdag történelem,

valamint az utcai nyüzsgés által jelképezett eleven

párizsi szellem kapcsolatára alapozta.

A szerző némi pénzjutalomban részesült, a fotót

pedig kinagyították, és mindenfelé kiragasztották

a hirdetőtáblákra. A párizsiak nap mint nap

láthatták az óriásplakátokat, mégse tűnt fel

senkinek a képen a kis fekete kabátos nő,

aki elvegyült a kapu alatti tömegben. Ha a képet

tovább nagyítanánk, a kabát zsebénél már

kivehető lenne a kidudorodás is, amely valamivel

nagyobb, mint a nő zsebre tett keze. A munkából

hazafelé igyekvő párizsiak szórakozottan felnéznek

az óriásplakátra, és közben fogalmuk sincs, hogy

ez a fekete kabátos nő most szabadnak érzi magát.

Először életében. Szapora léptekkel megy, zsebre tett

kezében egy Smith & Wesson 340PD-t szorongat.

Várja őt egy ház a 14. kerületben. A Fermat

utcában. A 48-as számú ház. Vonzza őt, akár

a mágnes. A vékonyka testét borító zúzódásokat

nem érzi már. A hegeket, amelyek hosszú ideig

megmaradnak egy szívós testen. Egy szenvedő testen.

De most új lapot kezd. Egyszer s mindenkorra.

14. kerület. Fermat utca. 48-as ház. A nő közeleg.

Kezében a szabadság, marokra fogva. A hazatérő

párizsiak az óriásplakátra néznek. Nem látják őt.

* * * * * * * *

a szépségtől és a tisztaságtól a vers

: mintaszerű fasiszta képződmény lesz

a fenti versben használt

légköri viszonyok módosultak.

ott, ahol az aszFALt felszáradt F

: foltok keletkeztek az olvasásban

a struktúra mozgó elemei közt létrejövő minden jelentéscsere igaz. a textus és a kontextus nemes hintája kötelez. az irodalmi igazság rejtjelei az írás sztereografikus terévé válnak. a textus által mozgatott kódok ? a tekintet határára vetülnek, és végképp megfejthetetlenek.

most pedig a park illatához

a forró zSÍRban sült fánk és a nyelv

elemi rÉSZecskéinek szaga keVERedik

átlapozva a globális kata-

sztrófákkal teletömött újságokat

a kör mentén kábé 360 igazságot

fedezhetünk fel

eltűz mellettem egy vörös ruhás nő

: és elmaszatolódik a sarok mögött…

az újrajátszott felvételen 9 eltűz mellettem egy vörös ruhás nő

és elmaszatolódik az aszfaltra vetülő ágak közt

(a megsokszorozódott kontúrokat þ

kérjük töltsék ki majd kiégett chipekkel, olvadt műanyaggal)

* * * * * * * *

és akkor úgy döntöttem, hogy a táncra hívás konkrét hatásainak erősítésére, meg a bűnrészesség demisztifikálása érdekében, minden nap írni fogok egy verset. akármi lesz is, én megpróbálok naponta verset írni, mindegy, milyen eredménnyel. ebben a tekintetben bármit megengedek magamnak. úgy képzelem ugyanis, hogy az automatizmus üledékében, vagyis az íráshoz való kötelező jellegű, időkorlátos hozzáállás lerakódásaiban megjelennek majd bizonyos jelentésrétegek. a determinizmus hipnotikus hatására a szöveg némely aspektusa persze elhalványul, más aspektusok viszont megerősödnek. elsősorban azok erősödnek meg, amelyeket a mérlegelés meg az igényes kidolgozás elfojtott korábban.

hogy a mai napot megspóroljam:

ezt a jegyzetet versnek nyilvánítom

a mantrát még egyszer elismétlem, majd a nyelvembe harapok, tintafakadásig

a sZöVeG nYitVa vaN

2010. 05. 03.

* * * * * * * *

Shakespeare a királyság

rendíthetetlen őrzője

: börtönőrként túlórázik

ha nincs jobb dolga, éjjel, amikor

a nyirkos cellákban a fényt leoltják

: strófákat ír bizonytalan létezésű

történelmi személyekről.

a formai megoldások, melyeket használ,

az örökkévalóság meg az elválasztottság

metafizikai jelképeinek celláját záró

börtönrácsok hajlékonyságához idomulnak

Shakespeare jól ismeri a tényt

hogy a börtönőrzés meg a versírás J

azonos síkban tükröződik és hogy átfolyik

egyik       : a

másikba

* * * * * * * *

szentpétervár jobban hasonlít

rómára, velencére, párizsra, amszterdamra

mint amennyire ezek a városok

hasonlítanak önmagukra.

vagyis, szentpétervár

semmire nem hasonlít.

a különféle helyzetek többszörös, egy-

idejű, rész szerinti jelenléte a semmihez

gravitál, gyorsabban a keleti vallások

tagadó jellegű transzcendenciájánál.

a fokozott energiafogasztás miatt

Szentpétervár elővárosaiban, mielőtt be-

érnénk Rómába vagy Amszterdamba,

az ellen-metafizika fekete üregei láthatók.

félkész formák bukkannak fel a szemünk előtt.

az üresség eszményi menedékei ezek;

a megkezdett eltárgyiasulás nem

önmagáról tanúskodik bennük, hanem

a hiányról, amely körül beteljesedik

példának okáért: egy rövidebb út során kinézünk

a városi busz ablakán – befejezetlen homlokzatú

házak, elhagyott gyárak, egy önmagát író,

ugyanakkor önmagát felszámoló szöveg. egy alumíniumtáblán adatok olvashatók a kiégett építési területen folyó munkálatokról. ezen a táblán minden megtalálunk: ki a megrendelő, ki a kivitelező, melyek a végső határidők, és mekkora összegeket fordítottak a beruházásra. az állványzatról egy építőmunkás lezuhant, a helyszínen életét vesztette. másnap írtak róla az újságok. vagy talán a cikk jelent meg előbb? ki tudja. mindenesetre az autóbusz tovább döcög, és utazásunk már gondtalan, sőt ígéretes. a hintázó alumíniumtábla nyikorgása a háttérbe vész, az autóbusz pedig hamarosan megérkezik párizsba / amszterdamba / rómába / velencébe…

Danyi Zoltán fordításai

Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában