Vladimir Stojnić versei
szentpétervár jobban hasonlít
rómára, velencére, párizsra, amszterdamra
mint amennyire ezek a városok
hasonlítanak önmagukra.
vagyis, szentpétervár
semmire nem hasonlít.
[…]
a 12-es sz. fotó
A párizsi önkormányzat kulturális bizottsága
pályázatot írt ki Városom legszebb fotója címmel.
Kevés pályamű érkezett be. A nyertes
munka a Diadalkaput ábrázolja, ferde nézetből,
mint ahogy a Monceau park felől látható.
A kapu alatt, a talapzatnál, gyalogosok oszlopa
halad át. Döntését a zsűri a monumentális
épületekben megtestesülő gazdag történelem,
valamint az utcai nyüzsgés által jelképezett eleven
párizsi szellem kapcsolatára alapozta.
A szerző némi pénzjutalomban részesült, a fotót
pedig kinagyították, és mindenfelé kiragasztották
a hirdetőtáblákra. A párizsiak nap mint nap
láthatták az óriásplakátokat, mégse tűnt fel
senkinek a képen a kis fekete kabátos nő,
aki elvegyült a kapu alatti tömegben. Ha a képet
tovább nagyítanánk, a kabát zsebénél már
kivehető lenne a kidudorodás is, amely valamivel
nagyobb, mint a nő zsebre tett keze. A munkából
hazafelé igyekvő párizsiak szórakozottan felnéznek
az óriásplakátra, és közben fogalmuk sincs, hogy
ez a fekete kabátos nő most szabadnak érzi magát.
Először életében. Szapora léptekkel megy, zsebre tett
kezében egy Smith & Wesson 340PD-t szorongat.
Várja őt egy ház a 14. kerületben. A Fermat
utcában. A 48-as számú ház. Vonzza őt, akár
a mágnes. A vékonyka testét borító zúzódásokat
nem érzi már. A hegeket, amelyek hosszú ideig
megmaradnak egy szívós testen. Egy szenvedő testen.
De most új lapot kezd. Egyszer s mindenkorra.
14. kerület. Fermat utca. 48-as ház. A nő közeleg.
Kezében a szabadság, marokra fogva. A hazatérő
párizsiak az óriásplakátra néznek. Nem látják őt.
* * * * * * * *
a szépségtől és a tisztaságtól a vers
: mintaszerű fasiszta képződmény lesz
a fenti versben használt
légköri viszonyok módosultak.
ott, ahol az aszFALt felszáradt F
: foltok keletkeztek az olvasásban
a struktúra mozgó elemei közt létrejövő minden jelentéscsere igaz. a textus és a kontextus nemes hintája kötelez. az irodalmi igazság rejtjelei az írás sztereografikus terévé válnak. a textus által mozgatott kódok ? a tekintet határára vetülnek, és végképp megfejthetetlenek.
most pedig a park illatához
a forró zSÍRban sült fánk és a nyelv
elemi rÉSZecskéinek szaga keVERedik
átlapozva a globális kata-
sztrófákkal teletömött újságokat
a kör mentén kábé 360 igazságot
fedezhetünk fel
eltűz mellettem egy vörös ruhás nő
: és elmaszatolódik a sarok mögött…
az újrajátszott felvételen 9 eltűz mellettem egy vörös ruhás nő
és elmaszatolódik az aszfaltra vetülő ágak közt
(a megsokszorozódott kontúrokat þ
kérjük töltsék ki majd kiégett chipekkel, olvadt műanyaggal)
* * * * * * * *
és akkor úgy döntöttem, hogy a táncra hívás konkrét hatásainak erősítésére, meg a bűnrészesség demisztifikálása érdekében, minden nap írni fogok egy verset. akármi lesz is, én megpróbálok naponta verset írni, mindegy, milyen eredménnyel. ebben a tekintetben bármit megengedek magamnak. úgy képzelem ugyanis, hogy az automatizmus üledékében, vagyis az íráshoz való kötelező jellegű, időkorlátos hozzáállás lerakódásaiban megjelennek majd bizonyos jelentésrétegek. a determinizmus hipnotikus hatására a szöveg némely aspektusa persze elhalványul, más aspektusok viszont megerősödnek. elsősorban azok erősödnek meg, amelyeket a mérlegelés meg az igényes kidolgozás elfojtott korábban.
hogy a mai napot megspóroljam:
ezt a jegyzetet versnek nyilvánítom
a mantrát még egyszer elismétlem, majd a nyelvembe harapok, tintafakadásig
a sZöVeG nYitVa vaN
2010. 05. 03.
* * * * * * * *
Shakespeare a királyság
rendíthetetlen őrzője
: börtönőrként túlórázik
ha nincs jobb dolga, éjjel, amikor
a nyirkos cellákban a fényt leoltják
: strófákat ír bizonytalan létezésű
történelmi személyekről.
|
Shakespeare jól ismeri a tényt
hogy a börtönőrzés meg a versírás J
azonos síkban tükröződik és hogy átfolyik
egyik : a
másikba
* * * * * * * *
szentpétervár jobban hasonlít
rómára, velencére, párizsra, amszterdamra
mint amennyire ezek a városok
hasonlítanak önmagukra.
vagyis, szentpétervár
semmire nem hasonlít.
a különféle helyzetek többszörös, egy-
idejű, rész szerinti jelenléte a semmihez
gravitál, gyorsabban a keleti vallások
tagadó jellegű transzcendenciájánál.
a fokozott energiafogasztás miatt
Szentpétervár elővárosaiban, mielőtt be-
érnénk Rómába vagy Amszterdamba,
az ellen-metafizika fekete üregei láthatók.
félkész formák bukkannak fel a szemünk előtt.
az üresség eszményi menedékei ezek;
a megkezdett eltárgyiasulás nem
önmagáról tanúskodik bennük, hanem
a hiányról, amely körül beteljesedik
példának okáért: egy rövidebb út során kinézünk
a városi busz ablakán – befejezetlen homlokzatú
házak, elhagyott gyárak, egy önmagát író,
ugyanakkor önmagát felszámoló szöveg. egy alumíniumtáblán adatok olvashatók a kiégett építési területen folyó munkálatokról. ezen a táblán minden megtalálunk: ki a megrendelő, ki a kivitelező, melyek a végső határidők, és mekkora összegeket fordítottak a beruházásra. az állványzatról egy építőmunkás lezuhant, a helyszínen életét vesztette. másnap írtak róla az újságok. vagy talán a cikk jelent meg előbb? ki tudja. mindenesetre az autóbusz tovább döcög, és utazásunk már gondtalan, sőt ígéretes. a hintázó alumíniumtábla nyikorgása a háttérbe vész, az autóbusz pedig hamarosan megérkezik párizsba / amszterdamba / rómába / velencébe…
Danyi Zoltán fordításai
Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában