„Már megint csak őt látom mindenütt!”

GERGYE KRISZTIÁN TÁRSULATA: OPERA AMORALE

Az A.E. Bizottság egyik legátütőbb slágerének sorai valahol a második félidőben hangzanak el Egri Márta katartikus előadásában a színpadon táncosokkal és zenészekkel körülvéve, mert, hogy ez egy opera.

Amíg rákerül a sor, a művésznő kvázi civil nézőként üli végig az első sorban az előadás több mint felét, a darab körülbelül ekkor jut oda, hogy a Fellini extrém filmes figuráit eszünkbe juttató Tárnok Marica a színpadra invitálja, mint „kőszínházi” színésznőt, ugyanis épp ott tartunk, hogy mi, mármint a nézők „a függetlenek áldozataivá” váltunk.

Kiváló állapot ez, mármint Gergye Krisztián színházában „áldozatként” részt venni, mert az előadás remek, egyfajta totális színház, mint eleve maga az opera, a produkció annak is készült, címében is viseli a műfaji megjelölést: „opera amorale – amorális opera egy elvonásban, a(e) Bizottság nyomán”.

Hogy az amorális ebben az esetben mit jelent, annak lehetnek alternatívái, fölfoghatjuk a pimasz szinonimájaként is, hiszen a Bizottság zenéjét patinássá avatni annak számító cselekedet, pláne, hogy olykor paródiába, máskor meg varietébe fordul a színpadi mű.

Mindenesetre nagyon szórakoztató, mindamellett személy szerint mindig nagyon díjazom, amikor a komoly művészekből előtör a humorérzék.

Első hallásra/olvasatra persze fura párosítás a ’80-as évek elejének underground „szabadidő-zenekarának” borzas zenéjét és karcos, a szokványfordulatos közbeidegződéssel szembemenő szövegeit operai hangminőségben megszólaltatni, de ez még hagyján, barokkosan többrétű, vagy mondhatni, vásárian sokszólamú színpadképekbe emelni – de működik. Ami azt (is) jelenti, hogy ezek mégis csak jó, sőt teherbíró számok, a provokatív és kíméletlenül társadalomkritikus szövegek pedig – amelyek miatt a Bizottság korabeli ismertsége jelentősen alulmúlta a Koncz Zsuzsáét, lévén többször álltak betiltás, mint jóváhagyás alatt – ma is érvényesek.

Ez persze még mindig nem magyarázza, miért ehhez az alapanyaghoz nyúlt a direktor, mert a mezei nosztalgia szóba sem jöhet, hiszen Gergye Krisztián és az együttes tagjai között pont egygenerációnyi időkülönbség van – Wahorn András, fe Lugossy László és ef Zámbó István életkorát átlagolva –, kereken 26 év, ergo közvetlen élmények kizárva.

Ha jól tudom, a Műcsarnok nagy Bizottság tárlata volt az inspiráló forrás, tehát a dokumentumokból és a tárlat ideje alatt többször megszólaló élő zenéből kihallható aktualitás. A Bizottság is „összművészeti jelenség” volt egyébként, a tagok képzőművészek, akik emellett zenéltek, filmet forgattak. Ez sem lényegtelen, de jelen esetben a fő az, hogy a számaik harminc év múltán is kétségbeejtően érthetőek.

Az előadás két lemez, a „Kalandra fel!!” és a „Jégkrémbalett” anyagára épít, amelyet a színpadon elhelyezett zenekar (Philipp György kihegyezett ízlésű hangszerelésével), klasszikus képzettségű énekesek és profi táncosok adnak elő a háttérvetítéses színpadon folyamatosan mozaikszerűen belakva a teret. Ami azt jelenti, hogy a deszkákon szimultán zajlanak a jelenetek, például a tánctekintély Lőrinc Katalin mozog, olykor balett pozíciókból építkezve, máskor szimbolikus figurát megjelenítve, például egy fonnyadt virágcsokorral a szabadságszobrot idézve. A Pintér Béla társulatából ismerős Szalontay Tünde prózai monológjaival kormányozza a narrációt, Dezső Sára és Mikecz Kornél, illetve Murányi Márta és Varga Donát pedig imponálóan szép hangokon szólaltatják meg a(z újszülötteknek ismeretlen) számokat.

És itt jöhetne a kérdés, mit mondhatnak ezek a zeneszövegek azoknak, akik először találkoznak velük? De nem érdemes feltenni, mert amit látunk, az már Gergye Krisztián érzékeny fülű olvasata és átirata, ennek, s nem másnak kell hatni a mai (akár szűz) közönségre.

S hat is a produkció, aminek egyik legnyilvánvalóbb jele az olykor felgöccenő, máskor kirobbanó, közös nézőtéri nevetés. Amit persze a játszók indukálnak, de valójában nem rajtuk, hanem saját magunkon szórakozunk, hiszen stilizált önvalónkat, s a politikának beáldozott tetteinket nézzük.

Nem is az a lényeg, hogy a prezident pont olyan mint, a felesége szintén, a testes, bő fehér inges, fekete lajbis megmondó ember ugyanúgy, hanem az, hogy a történet mozdulatlan harminc éve, a szereplői pedig behelyettesíthetők.

Eközben jön el a pillanat, amikor Egri Mártát, mint „kőszínházi” színésznőt a színpadra hívják, aki ott fent elénekli az A.E. Bizottság Szerelem című számát.

Ebből származik a címadó mondat, meg az is, hogy „már megint csak őrája gondolok”.

De, vajon kire?

Ibos Éva

[nggallery id=198]