Tiszatájonline | 2013. július 23.

A fűszálak és tejutak költőjéről

KENYERES ZOLTÁN: WEÖRES SÁNDOR
Nincs az az egyéni érdekű költészet, amely csak önmagáról szólna. A mégoly különállónak tetsző, eredetét titokzatosságba vonó líra is, ha mást nem, kifejezési eszközeit; hogy egyebet ne mondjunk, a puszta betűt vagy a lejegyzés bármiféle jelentőségét okvetetlenül a közösségtől kapja. De fordítva is igaz. A szociális környezettől, a világ közvetlen jelenségeitől az univerzumok végtelenjeiig nyújtózó költészetben is […]

KENYERES ZOLTÁN: WEÖRES SÁNDOR

Nincs az az egyéni érdekű költészet, amely csak önmagáról szólna.  A mégoly különállónak tetsző, eredetét titokzatosságba vonó líra is, ha mást nem, kifejezési eszközeit; hogy egyebet ne mondjunk, a puszta betűt vagy a lejegyzés bármiféle jelentőségét okvetetlenül a közösségtől kapja. De fordítva is igaz. A szociális környezettől, a világ közvetlen jelenségeitől az univerzumok végtelenjeiig nyújtózó költészetben is ott rejlik a személyesség, az egyéni érzelem és akarat. Végre is: az ember, s csak az ember ír. És el ne higgyük, hogy ennek nincs külön hordereje.

Egyén és közösség: ez az a keresztezési pont, amelyet a legmagányosabb, leginkább bezárkózó, vagy a legszélesebb szemhatárú, az élethez legszerelmesebben hozzásimuló költő sem tud megkerülni; az alkotás pillanataiban e keresztezési pontnál, s kizárólag itt tárul föl előtte szenvedélyeinek s futásának értelme. Valamennyi forma innen nyeri érvényét.

Sietős interpretátorai jó darabig erről e keresztezési pontról oldották le Weöres Sándort – s oldják le a sürgők néhanap ma is. Weöres minden bizonnyal egyszeri jelenség a magyar, sőt tán a világlírában is. De a leglabilisabb út őhozzá, csupán annyit mondani róla, hogy csoda. (Noha ez is: személyileg megtestesült varázslat, a géniusz egy sajátos alakváltozatának embermása.) Kivételes erényű, ha rögtön engedjük áthágni e fogalom szokásos határait. Az annyiszor leszólt parlagi valóság nehezékei, meglehet, látszatra alig a szívügyei, ritkábban énekel erről, mint a színekről, a szertelenségekről, a fantáziáról. Holott közben egy csöppet sem megjátszott, csöppet sem komédiás realitást is cipel magában egy életen át, ezzel együtt nem egyszer festi meg versben a fehér négyzetet, fehér alapon. „…menny és mélység közt lakik” – idézi tőle, róla Kenyeres Zoltán.

Ahogyan más költőkre is többnyire rájár eme úzus, neki, Weöres Sándornak sem könnyű megúsznia századik születésnapját. Nálunk valamiért a centenáriumokon szokás lezárni a halhatatlanság első stációját, s megnyitni a magasabban folytatódó megpróbáltatásokat. Ma az irodalmi élet, az irodalmi lapok Weörest ünneplik. Ünnepelhetik, utóvégre az irodalom tartozik neki. Most a kitüntetett figyelem, az előhajszolt érdekesség, a tudósi tárgyszerűség, az alanyi emlékezet, s a lezser hódolat (a maga értéseivel és kapitális félreértéseivel) egyaránt Weöres Sándor körül gyűl.

Arányos-e, aránytalan-e a szóözön: mindegy. Ünnep van, majd elmúlik. Ha a teremtettet meg akarjuk őrizni, s közben akármennyi a lárma vagy a halk, okos szó, a megtartáshoz legalábbis olyan hasznos, mondhatni interskoláris könyvtárgyakra van szükség, mint amilyen Kenyeres Zoltán Weöres Sándor című monográfiája. Igen: e kötet csakugyan tárgy. Amennyiben tudniillik Kenyeres eltökélten igyekszik – Weörestől és Weöresről szóló idézeteinek garmada árán – a végsőkig objektív maradni. Tartalmas és higgadt; leír, kibont, elemez, rámutat, lélektanra és széptanra támaszkodik, biográfiát ad, műtörténetet, de meghökkenteni nem akar. Az ember persze elgondolkodik: noha a szerző frappírozni tényleg nem szándékozik, mi értelme egy szakszerű életmű-értelmezést például egy bizonyos Bónyi Adorján nevű auktortól való, hosszú-hosszú idézettel nyitni, ha azután a monográfus félig-meddig hant-alatti, emlékezetre is alig érdemes forrásnak tekinti azt, akitől merített. Kenyeres Zoltán módszertanában egyébként is szent elem a citátum; ha a költészetről létezne kinyilatkoztatásszerű lex, e monográfiából nem volna nehéz alapokat gyűjteni hozzá.

S miként válhat érdekessé, egyre továbblapozandóvá, ami hűvösen józan? Kenyeres Zoltán kötetében sokan sokfélét állítanak: hol egymásért, hol egymás ellen. Hogy Weöres Sándornál épp e kötet lapjain is akad-e fineszesebb, szellemdúsabb magyarázója Weöres Sándornak, aligha kérdés. A monográfia szerzője nyilatkoztatja őt mint önarckép-készítőt s nyilatkoztatja irodalmai szaktársairól is. És Weöres beszél. Pontosan olyan a manifesztumaiban, mint a költésben: nem feltétlenül minden minutumban fegyelmezett s nagyság-kereső. Sőt, nem is mindig megfontolt. Az a levél például, amelyet Fülep Lajosnak címez, s amelyben halandzsa-verseit próbálja értelmezni, szépen formázott, okosnak tetsző okfejtésével együtt is nyilvánvalóan halandzsa. Senki sem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy a nagy költészet kezdete az univerzum felől érkező érintés, s különös, pontos nyelvezetével máris kihordott állapotba kerül, mielőtt még mondanivalóját, ha úgy tetszik: a puszta írás okát vagy célját erkölcsileg átgondolná a költő. Nem létező szavakat utólag s önkényesen felruházni tetszőleges jelentéssel: mondjuk, remek tréfa. Az ominózus levél legegyszerűbb logikai olvasata elég lenne ahhoz, hogy a magyar költészet klasszikusainak kétharmadát kilapátoljuk a hátsóudvarra. Kár, hogy e helyütt is oly visszafogott a monográfus.

Weöres a költészet furfangos doktora, impozáns lírikus, mihelyt megértjük, hogy mindent akar: alapítani és folytatni, kiterjeszkedni, érzékelni, kifejezni, gondolkodni, a gondolatnak ellentmondani. A távolságot akarja és a közelséget. Egyéniséget és egyénisége felosztását akarja; hőse is lenni önmagának és színésze is. S van még valami, amit talán leginkább kíván: addig élni, míg játszani lehet. Mert nincs egyszeri mérete; fűszálak és tejutak költője egyazon lendülettel.

Kenyeres Zoltán türelmesen, gondosan ballag végig a Weöres-féle életművön; szépen, fejezetekre és alfejezetekre osztva tekintélyes terjedelmű monográfiáját. Csöngétől indulva egészen a mesternek a Psyché utáni korszakáig érve. Amikor maga viszi a szót: megértő, s mint szó volt róla, különösen alapos analitikus. Könyve bő és gazdag, mindent lejegyez, és szinte mindent felidéz, amit a Weöres-i költészetről tudni érdemes. Hogy hirtelenjében csak egy példát hozzunk: a Szonettek című fejezet alfejezete alatt, a  „Rögtől szívig minden dalol” címen jegyzett résznek a részeként közölt A modern magyar szonett útja – egyetemi oktatóanyag. E passzusban a tudás, a közlés, a legjobb értelemben vett nagyvonalúság üli ünnepét.

Persze: Weöres Sándort kivinni a világosságba, átlátni őt, valami eddig még ki nem fejtettet, el nem mondottat és eltéveszthetetlent elbeszélni róla, roppant lecke. Ez a költészet nem egy fázisában sokkal inkább a kommentátorok, mint önmaga fölfeszítése. Játszva dobálózik embertelen kölöncökkel. S mikor azt a benyomást kelti, hogy rettentő terheket emel, a legkevésbé sem komoly. „Az élet és az élés fölénye a történelem fölött” – mondja Kenyeres Zoltán, tökéletesen igaz jellemzést nyújtva Weöresről. Könyvében hódolnivaló lírikusok glédája sorakozik: ők, akik atyái és ősatyái Weöres Sándornak. De ki volt az, aki vele egyezően mindent akart, és alapított és kiterjeszkedett, és új fogalmakat kezdett forgalmazni, és egyénisége a faluvégi vízértől az óceánig, az izzó galagonyától az Úristenig ért? Ady Endre volt. Az élet és az élés fölénye a történelem keresztje alatt. A Weöresé ugyanolyan teljesség, mint az Adyé. De Adynak a komolyan mondáshoz alá kellett merülnie a történelembe. Ezzel szemben Weöres Sándor zord egészelvűségét a tragikus-ironikus, groteszk és játszó komolyság-komolytalanság – mint Kenyeres Zoltán írja – „ide-oda ingázása és végső soron egyensúlya teremtette meg”.

Ebből a Weöres Sándor jelentkezéséig kevéssé ismert, kissé hagyományidegen szemléletből vezethető le az az összetéveszthetetlen kép, ami tulajdonképpen máig hullámzásban van. S alighanem éppen így: az örök változás által rajongható és igaz.

(Kossuth Kiadó, Budapest, 2013, 400 oldal, 3490,- Ft)

                                                                                                          Kelemen Lajos