„Nagyon ritka színházban az ennyire jó találkozások sokasága”

BESZÉLGETÉS BÉRES MÁRTÁVAL AZ EMBER KOMÉDIÁJA CÍMŰ DARAB KAPCSÁN

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb bemutatójával, Az ember komédiájával érkezett az idén 23-ik alkalommal megrendezésre kerülő Thealter Fesztiválra. A Táborosi Margaréta rendezte előadás középpontjában Sziveri János alakja, művészete és ezzel szorosan összefonódott élete áll. Béres Mártával ezzel kapcsolatban beszélgettünk.

– Az ember komédiájában ismét előkerül a ’művészi lét’ kérdésköre. Mennyiben másabb így (társakkal, és Sziveri Jánoson keresztül) foglalkozni azzal, hogy mit jelent művésznek lenni, mint egyedül, közvetlenül a Béres Márta One-Girl Show-ban?

– Mind a kettőnek megvan a maga szépsége, meg a nehézsége is. A One-Girl Show-ban az ember magából kell, hogy kiinduljon. Magát kell, hogy kérdezze, és újra elgondolkodjon azon, hogy ő hogy létezik ebben az egész közegben, amit művészi közegnek nevezünk. A Sziverinél meg inkább az volt, hogy adott egy művész, és azon keresztül, vagy annak fényében kérdez vissza az ember magára. Nekem most nagyon jól esett ez az eltartás, távolságtartás, mert a Kosztolányiban nem bevett szokás, hogy már meglévő szövegekkel, sorsokkal foglalkozunk, hanem folyamatosan születik az előadás szövege. Most pedig adott volt egy egész kötet:Sziveri János Összes versei. Ő egy nagyon kemény ember lehetett. Én sajnos nem ismerhettem személyesen, de valahogy az élete és a versei számomra azt mutatták, hogy nagyon őszinte volt önmagával és a környezetével.

– Mennyire áll ő hozzád közel? Vagy mennyire tudod átérezni ezeket a verseket?

– Engem Sziveri János nagyon régóta foglalkoztat. Még évekkel ez előtt beszereztem egy kötetet, és biztos voltam benne, hogy ezzel még foglalkozom. Fönt állt a polcomon a könyveimnél és éreztem, hogy ő meg fog találni még, vagy én megtalálom őt. Nagyon érdekes volt, amikor kiderült, hogy Sziverivel fogunk foglalkozni Margarétával (Szerk.: Táborosi Margaréta, a darab rendezője) és ezzel a csoporttal. Ez mind-mind egy nagyon szerencsés egybeesés volt. Nagyon ritka színházban az ennyire jó találkozások sokasága.

– Az előadásban váltakozik a vers, tánc, mozgás. Mennyire volt újszerű vagy furcsa ez az előadásforma vagy a felkészülés?

– Az volt jó, hogy napról napra, amíg csak tartott a próbafolyamat fizikailag tudtunk foglalkozni magunkkal, a testünkkel. Ez nagyon ritka, főleg, hogy mindezt együtt tudtuk tenni. Ez adott egy olyan kondíciót, koncentrációt, egymásra hangolódást, ami nem lehet rossz. Tehát, ha esetleg az előadás félre is csúszott volna, akkor is adott egy olyan minőséget az egésznek, amelyet szerintem érez a közönség.

– Sokkal erősebb darab születhet így?

– Szerintem erre nincs recept. A Sziveri költészet nagyon igaz és tömény és kegyetlen. Bele lehet magyarázni sok mindent, és lehet pasztellszínű lírai világot csinálni belőle, de akkor nem lesz igaz. Ő nagyon szikár, ironikus, és annyira szenved, de közben mégsem szenvelgő. Szerintem fantasztikus. Nagyon ritkán születnek olyan emberek, akik ennyire kegyetlenek önmagukkal, hogy szinte ez már destrukcióba megy át.

– Az előadásnak inkább a verses vagy a mozgásos, fizikai felkészültséget igénylő részei jelentettek kihívást?

– Nem tudnám ezt így elkülöníteni. Mindenki másképp készült föl individuálisan. Természetesen volt egy közös felkészülésünk Táborosi Margaréta vezetésével, de mindenkinek megvolt a maga módszere. Az enyém az volt, hogy végigolvastam az összes verset és aláhúzgáltam, amit fontosnak tartottam. Nem tudnám azt mondani, hogy ez most mozgás, ez pedig vers, mert a mozgás is egy-egy ’sziveris’ gondolatból, költői képből, sorból indult ki.

– Mennyire kaptatok szabad kezet, hogy a gondolataitokat átformáljátok mozgássá?

– A próbafolyamat első része olyan volt, hogy állandóan kaptunk házi feladatokat. Különböző gyakorlatokat csináltunk, amiben nagyon sokat égtünk, hiszen az ember nem készre megy, amire azonnal azt mondják, hogy ez fantasztikus, hanem olyanokat csináltunk, amitől elpirul az ember. A jó az volt, hogy nem kellett szégyellnem, hogy leégettem magam a többiek előtt, hanem épp az volt a cél, hogy nem kell félni ettől. Nem kell félni rosszat csinálni.

– Részt vettetek itt Szegeden a Múlt/alakít/ás konferencián. Változtatott ez valamit a Sziveri-képeteken, vagy van esetleg olyan elem, amely ennek a hatására került bele az előadásba?

– Persze. Az egy nagyon jó tanulmányi kirándulás volt. A színház egy zárt világ, amiben nagyon furcsák a viszonyok: az embernek az önmagához és a társaihoz való viszonya. Ehhez képest ugyanezt láttuk az irodalmárok körében pepitában. Náluk egészen más törvények uralkodnak, de ugyanannyira zárt, és megvannak a kis játszmák is. Nagyon érdekes volt ezt látni. Úgy kell elképzelni, mintha az ember irodában dolgozna, majd egyszer csak elkezd egy teljesen homogén orvosi társasággal barátkozni, akik olyan nyelvet használnak, ami csak közöttük érvényes. Így nem is mindig érti, miről van szó.

– Melyik volt számodra a legérdekesebb előadás, ami leginkább megmaradt?

– Nagyon tetszett az, amit az Alpár (Szerk.: Losoncz Alpár, Sziveri János kortársa) mondott és mesélt. Utána nekünk volt még egy találkozásunk vele ebből kifolyólag Újvidéken, a vasútállomáson. Az inkább már egy személyes történetmesélés volt, nem a szaknyelven, irodalmilag becsomagolva. Inkább arról beszélt, hogy milyen az ő viszonya Sziverihez. Olyanokat kérdeztünk, hogy milyen zenét hallgatott, vagy volt-e valamilyen rá jellemző póz, vagy, hogy milyen volt részegen.

– Ezeket bele tudtátok építeni?

– Most, ahogy rákérdezel, már nem tudom, hogy mi került ebből és a konferenciából bele az előadásba, de ezek elraktározódnak az ember agyában. Úgy hiszem valami attól hiteles a színpadon, ha van róla benned egy nagy támasz. Tehát az ember megcsinálhatja, hogy előre jön a színpad hátuljáról, és az teljesen üres, csak lépked. Ugyanakkor, ha van mögötte egy gondolat, vagy élmény az egy csodálatos színházi pillanat lehet.

– Az előadást a Thealter keretei között mutattátok be a Régi Zsinagógában. Nem először jártok itt. Kötődik-e valamilyen meghatározó élményed a fesztiválhoz, vagy a Zsinagógához?

– Nagyon sok. Nekem ez most a hetedik évem itt a Zsinagógában. Itt láttam először Ivo Dimchevet vagy Zsótér Sándor rendezést. Egyszer volt egy veszekedésünk, amikor éppen a Beach-en dolgoztunk. Akkor nem mentem el a kollégiumba, ahol a szállásunk volt, hanem itt aludtam a Zsinában. Először itt bent, de nagyon hideg volt, és egy kicsit féltem. Így kivittem egy asztalt, és kint aludtam a fák mögött. Esett rám az eső, aztán reggel jöttek a többiek, és aznap volt a bemutatónk. Nekem ez nagyon meghatározó volt. Azt éreztem, hogy egyedül maradtam a Zsinával. Ez olyan jó volt, mert ez az épület, meg ez az egész valahogy kilélegzi magából, hogy itt hihetetlen dolgok történtek. Igazán történelme van ennek.

Vagdalt Krisztina