Tiszatájonline | 2013. július 24.

Lakatos István: Óraverzum

Mielőtt a Holdra költözött volna, mert beteg és dühös lett, nagypapa sokat mesélt a csillagokról – hogy réges-régen nem voltak ilyen szürkék és porosak, hanem fényesen ragyogtak az égen. Olivér szerette volna, ha most is az a réges-régen van, mert akkor sokkal többet láthatott volna éjszakai felfedezőútjain. De mert a csillagok azóta megfakultak és a várban sem éltek sokan […]

szalmakalaposMÓRICZ 2013 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.Lakatos István Budapesten született, 1980-ban. Számos képregényt írt és rajzolt, de mostanában főleg mesekönyveket illusztrál. Eddig két önálló kötete jelent meg: egy képregényalbum (Lencsilány – Nyitott Könyvműhely, 2010) és egy meseregény (Dobozváros – Magvető,  2011). Jelenleg egy ifjúsági regényen dolgozik, aminek (egyelőre) Óraverzum a címe és nem trilógia lesz. 

Bevezetés, amelyben sokáig csörög egy telefon, és a Nap mögött élő bácsi mesélni kezd

Mielőtt a Holdra költözött volna, mert beteg és dühös lett, nagypapa sokat mesélt a csillagokról – hogy réges-régen nem voltak ilyen szürkék és porosak, hanem fényesen ragyogtak az égen. Olivér szerette volna, ha most is az a réges-régen van, mert akkor sokkal többet láthatott volna éjszakai felfedezőútjain. De mert a csillagok azóta megfakultak és a várban sem éltek sokan, akik az éjszaka közepén lámpásokat égettek volna, a régi trónterem jórészt sötétségbe burkolózott.

Olivér bátortalanul megállt a terem ajtajában. Nem mert benézni a belső feketeségbe. Még nappal sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy belépjen – ha nagy ritkán elhaladt előtte, elég volt csak bepillantania, és már iszkolt is legalább a következő sarokig. És bármilyen messzire is szaladt, mindig úgy érezte, hogy azok ott loholnak a nyomában, hogy kíméletlenül agyontapossák.

Noha trónteremnek hívták, méretét tekintve illőbb lett volna csarnoknak nevezni: az óriási, szárnyas ajtó felől nézve a szemközti trónszék egészen kicsinek látszott, mintha csak egy babaház apró bútora lett volna. Csupán a távoli mennyezetig érő, karcsú ablakokon keresztül szűrődött rá némi fény, a közeli Zug tetejére épített világítótorony felől, de amióta apu azt mondta, hogy szegények lettek, épp csak annyira világított, hogy a hajók még biztonságosan le tudjanak szállni a Fellegvár mögötti kikötőben. Valójában apu soha sem mondta el Olivérnek, hogy szegények lettek, egyszerűen csak meghallotta. De így megy ez az öt éves kisfiúknál: sok mindent hallanak és bár a felnőttek általában nem hiszik róluk, de azt a sok mindent meg is értik. Olivér tehát nem csupán arról tudott, hogy a családjuk elszegényedett, hanem arról is, hogy bár apu a király, azért sem használja már jó ideje a tróntermet, mert nagyon hideg van benne, a kényelmetlen trónszéken való egész napos ücsörgéstől pedig mindig kiújult az aranyos ere – mondjuk ez utóbbit Olivér soha nem értette, apu inkább örülne neki, ha már azt mondta, szegény lett. Majd ha nagy lesz és ő lesz a király, visszaköltözik ide, hogy legyen sok aranyos ere és megint lesz pénzük, még arról is lemond apu kedvéért, hogy egész nap a teremben szaladgáljon és feleseljen a visszhanggal. Egy királynak komoly döntéseket kell hozni!

És persze első dolga az lesz majd, hogy azokat kitakarítsa innen.

Éjjelente Olivér rendszeresen felfedezőútra indult. Nappal általában figyelt rá valaki: ha épp nem a masináit bütykölte, akkor Szaffi néni vigyázott rá, de legtöbbször Berta néni, a dadája és Kleofás, az inas, akit viszont valamiért nem tudott bácsinak nevezni. Sokszor mondták neki, hogy még véletlenül se csatangoljon el, mert a vár hatalmas, a legnagyobb részét még a maroknyi ott lakó sem ismeri, és ha eltéved, lehet, hogy soha többé nem kerül elő.

Olivér ezek után természetesen feltétlenül el akart csatangolni. És mivel nappal nem tehette, éjjel indult útnak. Elég nagy fiú volt már ahhoz, hogy magával vigyen egy gázlámpást, amit az egyik folyosóról emelt el, köntöst húzott, hogy ne fázzon és puha mamuszt, amiben nem hallatszanak a léptei.

Így történt, hogy rövid idő alatt egy kisfiúhoz mérten nagy részét bebarangolta a várnak. Persze csak a szobákat és a folyosókat, bár olykor sötét lyukakba is bemászott, sőt, egyszer még egy csontvázat is talált. Nagyon megijedt, de nem mondta el senkinek sem. Egyetlen helyre nem mert bemerészkedni soha: a régi trónterembe.

Éspedig a nyakorjánok miatt.

Éjszakánként, ha erre járt, újra és újra megpróbálta leküzdeni a félelmét – hiszen nem élnek ezek a szörnyetegek, nagyapa kitömette az összeset -, de amint belesett az ajtón, rögvest inába szállt a bátorsága és aznap már biztosan nem barangolt tovább, hanem lélekszakadva rohant vissza a szobájába. De hiába bújt jószagú dunyhájának mélyére, nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy ezek az óriási, langaléta lények az ágya körül állnak, némán és gonoszan, és meg fogják ölni, ahogy az anyukáját.

Ekkoriban még nem tudta, mi is történt pontosan azon a szörnyű őszi délutánon – ezt majd évekkel később meséli el neki Szaffi néni. Arról sem tudott, hogy gyakorlatilag halott volt, amikor kiemelték anyja összeroncsolt testéből. Világosan emlékezett azonban a világ leggyönyörűbb és legszomorúbb szemeire, az anyja szemeire, amiket csak egy pillanatig láthatott, mielőtt örökre lezárultak volna. A felnőttek szerint mindez csak képzelgés volt, nem valós emlék, de akár így volt, akár nem, Olivér ragaszkodott hozzá.

A nyakorjánok az ajtó és a távoli trónszék közötti sötétségben sorakoztak. Mindegyik, amelyik aznap a bolygón élt, amikor megölték az anyukáját. Nagypapa még aznap este leölette az összeset, majd kitömetve egytől-egyig felsorakoztatta őket a trónszékhez vezető folyosó két oldalán, egészen a csarnok másik végéig. Akkor még senki sem értette, miért tette.

Olivér tudta, hogy a sok száz szörnyeteg most is őt bámulja. A sötétben nem látszottak, de érezte, hogy a hosszú nyakak végén, a magasban az üvegszemek mind rá szegeződnek, és csak arra várnak, hogy végre őt is megölhessék.

Még csak lélegezni sem mert, remegő tagokkal hátrált el az ajtótól. Most sem fog belépni. Visszarohan a szobájába, be az ágyba, hátha mégsem követik oda. Holnapra talán elfelejti ezt a borzalmas érzést, ezt a rettenetes félelmet – egészen addig, mondjuk a következő éjjelig, míg ismét erre nem jár.

Egy felnőtt is eltörpült volna a nyakorjánok alatt, mi több, az éjszaka közepén meglehetősen nyomorultul érezte volna magát a sok száz kitömött óriás között állva. Nehogy azt higgyük hát, hogy ez a korához képest is apró, sovány, sápadt arcú és viccesen nagy fülű kisfiú –afféle kis jószág – holmi anyámasszony katonája lett volna. Bár Olivér nem volt különösebben bátor sem, egyszerűen csak nagyon érdekelték a mindenféle dolgok. Így történt, hogy amikor meghallotta a telefoncsörgést, mégsem szaladt vissza a szobájába, hanem fülelni kezdett.

Egészen halkan szólt, valahonnan a trónterem mélyéről jöhetett a hang.

Korábban soha sem hallotta, pedig már jó néhányszor álldogált itt az ajtóban. Közben eszébe jutott, hogy lehet, máskor is megcsörrent már ez a telefon, hiszen ő soha nem töltött itt sok időt: általában gyorsan megijedt és elszaladt. Ez most valami egészen új volt és bizonyára nagyon érdekes, Olivér pedig azért mászkált éjjelente a várban, hogy nagy felfedezéseket tegyen. Nem volt hát más választása, mint bemerészkedni a trónterembe és felfedezni a csörgő telefont.

Mivel okos kisfiú volt, azt találta ki, hogy addig figyel, míg nagyjából rá nem jön, honnan szól a hang, és arrafelé fut majd, hogy minél gyorsabban megtalálja. Bármi is történjék, nem néz fel a nyakorjánokra. És nagyon-nagyon remélte, hogy nem szakad félbe a csörgés, mert valamiért úgy érezte, hogy amíg szól, addig biztonságban van, addig nem tudják őt megölni a kitömött szörnyetegek.

Így hát fülelt, fülelt, majd eszeveszetten szaladni kezdett a hang irányába. Tekintetét a padlóra szegezte, elcikázott a nyakorjánok lábai között, többször is majdnem elesett, mert rövid lábai belegabalyodtak a köntösébe, végül lámpásának imbolygó fényénél meglátta a helyet, ahonnan a csörgést vélte hallani. A terem falát itt díszes faburkolat fedte, abba vágták a pici ajtót, amit csak egy olyan tapasztalt kalandozó fedezhetett fel, mint amilyen Olivér volt. A kilincset sem kellett keresgélnie, mert a várban talált titkos ajtók nagyjából ugyanúgy nyíltak: csak be kellett kicsit nyomni az oldalán és máris feltárultak. Máskor talán óvatosabb lett volna, de most a nyakorjánok miatt azonnal felnyitotta az ajtót és már odabent is volt, biztonságban.

Egy fülkébe került, olyan aprócskába, hogy egy felnőtt ülve épp csak elfért volna benne. A csupasz falakat elmosódott firkák és ceruzarajzok borították, a sarokban pedig asztalka állt, azon csörgött rendületlenül a nagyon réginek látszó telefon.  Mindent finom porréteg borított, jó ideje nem járhatott itt senki sem. Olivér lerakta lámpását a padlóra és már készült leakasztani a kagylót, amikor eszébe jutott, hogy ha elhallgat a csörgés, biztosan megindulnak a nyakorjánok. Leellenőrizte hát a kis ajtót és arra jutott, hogy a hely ugyan elegendő lenne ahhoz, hogy a nyakorján bedugja ide a fejét kisfiút harapdálni, de az ajtót bizony sehogy sem tudná kinyitni.

Felvehette a kagylót. Végre fontos ember volt, és ennek Olivér nagyon örült, mert nem szólt rá senki sem, hogy ne beszéljen a telefonba, vagy adja át egy felnőttnek. Ezért úgy szólt bele, ahogy egy valóságos fontos emberhez illett.

– Szervusz, kérlek. Én Olivér vagyok. Ki beszél?

Azonnal jött a válasz, tompán és recsegve-ropogva, de érthetően. Egy bácsi volt, bár kicsit furán beszélt.

– Léna, nem te vagy az?

Olivér felvonta a szemöldökét.

– Engem Olivérnak hívnak. Léna az anyukám neve.

A bácsi nem válaszolt azonnal. – Az anyukádé… – mondta végül, mintha hangosan töprengett volna.

– Igen, az anyukámé. De ő meghalt, amikor megszülettem. Megölték a gonosz nyakorjánok.

Sokáig nem jött felelet, csak recsegést és valami fura szuszogást lehetett hallani. Olivér már azt hitte, hogy a bácsi lerakta, ám nagy sokára ismét megszólalt, hangja ezúttal még tompábban szólt. Lassan beszélt, egyes szavak között hosszú szüneteket tartott.

– Meghalt? … Én… én… évekig kerestem őt… az elmúlt három évben minden éjjel feltárcsáztam… hátha felveszi…

– Ismerted az anyukámat?

– Igen… – felelte a bácsi. – Sokat telefonoztam vele… Persze soha nem találkoztunk… hogyan is találkoztunk volna…

– Én nem ismertem – mondta szomorúan Olivér. Most ő hallgatott el. – Te hol laksz? – kérdezte végül.

– Nagyon-nagyon messze. Azt hiszem, ti odakint úgy mondanátok, hogy… a Nap mögött.

Olivér ezen elgondolkodott. Egyszer Szaffi nénivel elutaztak a tavakhoz, amik olyan messze vannak, hogy még innen a Fellegvárból sem lehet látni, és két napig zötyögtek a kéményes kocsiban. A Napig meg aztán tényleg nagyon sokáig tartana az út, hiszen apu is mondta, hogy még a leggyorsabb gőzhajó is másfél hét alatt éri el a szomszéd bolygót – a Nap pedig jó magasan van, a sok bolygó fölött, a Tengely tetején. Oda legalább száz hétig kellene utazni, vagy inkább száztizenhúsz hétig.

– Hű, te tényleg nagyon messze laksz – mondta, miután végzett a töprengéssel. – Én nagyon unatkoznék, ha ennyit kellene utaznom. Szerintem egy gőzhajón nem is lehet szaladgálni. – tette hozzá.

– Azt nem tudom. Nálunk nincsenek gőzhajók.

– És téged hogy hívnak? – kérdezte Olivér, hiszen a bácsi még be sem mutatkozott, ami nem volt szép dolog tőle.

– Jaj, ne haragudj, te kisfiú. Ludvik vagyok.

Fura neve volt a bácsinak, ahogyan furán is beszélt, de ott a Nap mögött biztosan fura minden, hiszen még gőzhajóik sincsenek.

Ezután még sokáig beszélgettek, leginkább Olivér anyukájáról. Ludvik bácsi elmesélte, hogy Olivér anyukája még fiatal lány volt, amikor először telefonoztak egymással, sok-sok évvel ezelőtt. Ő is elcsatangolt egy éjszaka, és véletlenül ráakadt erre a kis fülkére. Kíváncsiságból feltárcsázta a számot, amit a telefonkészülékre írtak, és messze, a Nap mögött Ludvik bácsi vette föl. Hamar megkedvelték egymást és miután kiderült, hogy Olivér anyukája szereti a meséket és az olyan történeteket, amikben nagyszerű hősök gyönyörű hercegkisasszonyokkal házasodnak össze, Ludvik bácsi pedig rengeteg ilyet ismert, minden éjjel telefonoztak. Olivér anyukája hallgatott, Ludvik bácsi pedig csak mesélt és mesélt. A bácsi tudta, hogy sohasem találkozhatnak, és ahogy múltak az esztendők, egyre szomorúbb lett emiatt. Lassacskán beleszeretett Olivér anyukájába, de nem merte neki elmondani, hiszen akkor már jó ideje az öreg Bogumil király fiának, Pongrácnak volt a jegyese. Végül néhány nappal az esküvője előtt mégis elmondta Olivér anyukájának, mire ő azonnal letette a kagylót és soha többé nem beszéltek egymással. Ludvik bácsi a következő napokban még próbálkozott, sokáig hagyta csörögni a telefont, de nem vette fel senki sem. Úgy gondolta, hogy megsértette Olivér anyukáját és nagyon elszégyellte magát. Éjjelente csak ült a telefon mellett és búslakodott, majd nagy nehezen kiverte a fejéből ezt a bolondságot. Ám egyszer csak, három évvel ezelőtt, eszébe jutott Olivér anyukája, és azóta csak hívta és hívta, reménykedve, hogy valamikor sikerül beszélnie vele.

– Nem akartam tőle semmit sem, csak a hangját akartam ismét hallani – fejezte be a történetet Ludvik bácsi. – Tudod, nagyon szép hangja volt. Soha nem láttam és azt hiszem, nem is akartam soha sem elképzelni az arcát, de szerintem nagyon szép lány lehetett.

– Igen –mondta Olivér. – Az én anyukám volt a legszebb az egész világon.

– Te is szereted a meséket? – kérdezte Ludvik bácsi.

– Igen. De én nem azokat, amikben a hercegnők feleségül mennek a hősökhöz, hanem amikben a hősök sokat kardoznak és legyőzik a gonosz szörnyeket – felelte komolyan Olivér, majd némi töprengés után hozzátette: – De lehetnek hercegnők is a mesében, ha elrabolják őket a kalózok. Vagy egy szörny, amit lekardoz a hős.

– Most kicsit úgy érzem magam, mint aznap, amikor először beszélgettem anyukáddal. – Ludvik bácsi mintha elmosolyodott volna. – Szeretnél hallani egy mesét?

Olivér lelkesen igent mondott. A Nap mögött élő bácsi mesélni kezdett, a kisfiú pedig elmélyülten hallgatta. Még a gonosz nyakorjánokról is megfeledkezett, mert itt, ebben az apró fülkében tényleg biztonságban volt.